[Látó, 2005. december]
a színlelő művész eltéved
„mint aki fázik egy amnéziában"
(Ferenczes István)
És jön egy délután, mikor
eltévedsz majd a házban,
akár zavarosban csibor,
nem tudod, tél van, nyár van?
Vaksin téblábolsz, tétován.
Sólyom rebben fel, kormorán
a déli ragyogásban.
Rettegsz. A stúdiód helyén
kopár vízmosás. Fázol.
Könyvespolcaid tetején
lidércfény libeg. Mászol
Fölfelé. Sziklás csúcsra fel.
Mögötted szirén énekel.
Manósipka világol.
Ez volt lakásod. Szétesett.
Átváltozott a fényben.
Tovatűnt. Az előjelek
figyelmeztettek: résen
kell lenned. Nem figyeltél.
Víziódban éltél.
S itt hagyott észrevétlen.
Hiába minden. Nem leled
dolgaid a lakásban.
Eltűntek régi helyek.
Eltévedtél. Hazátlan
Bolyongasz barbár fennsíkon.
Rémálom kísért. Víziszony.
Jövőben, múltban, mában.
Ott volt az íróasztalod
és rajta írógéped.
Krúdy-, Borges-sorozatok
s a régi nevetésed
eltűnt? Vagy csak átváltozott?
Szívedben dúlt romvárosok.
Magadra hagytak téged.
Soha nem jutsz el székedig.
Más nap süt már az égen.
És valahol már élezik,
lakásod dzsungelében,
a tőrt, mi szíved járja át.
Nem éled túl az éjszakát.
Hiába maradsz ébren.
Az voltál: színlelő művész,
félalvók vezetője.
Csapdába csalt a tiszta ész
elrontott útvesztője.
Nem hiszed, hogy az életed
roncsgyűjtemény, szeméttelep,
ideák temetője?
Síkon menekülsz. Megbotolsz.
Mögötted szárnyas rémek.
Hibáztál s másokat okolsz.
Megint átvertek téged?
Sötét lesz. Ingoványba érsz.
Itt volt a konyha. Nem remélsz.
Az ösvényt el nem éred.
Magába szív az ingovány.
Mögötted fejvadászok.
És megjelenik az a lány.
Harminc éve őt várod.
A láptenger felett lebeg,
könnyei fehér fellegek.
Elviszi kacagásod.
De az is lehet, delirálsz.
Ő halott harminc éve.
Vacogsz és ráz a sárgaláz.
Megállhatnál már végre.
Üldözőid bekerítnek.
Rémálmaid elveszítnek.
Lehet, hogy most lesz vége?
Magadhoz térsz. Ablakban állsz.
Mögötted a lakásod.
Nem hitted, hogy visszatalálsz.
Egyre azt a lányt látod.
Megvagy te is. Minden megvan.
Krúdy, Borges. A sarokban
haldoklik látomásod.
2005. január 25.