[2021. június]

---

„Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam, és szeretnek-e, nem kérdeztem. Csak ennyi történt teljes életemben, egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem.”
(Weöres Sándor: Üdvösség)

Hogy ismerkedik két sündisznó? Megszúrják egymást.

– A családom – intett Félix a ház népe felé szép metszésű, francia fejével, mikor kijöttünk a nyeles telekről, amelynek a végén húsz éve be nem fejezett, de kedves, kényelmes kis ház áll. Olyan, mint egy nyaraló, amit harminc évig csinosítgatnak. Magunk mögött hagyunk a hosszú, keskeny telken egy fakószőke anyát, aki fogyatékos gyerekekkel dolgozik, egy búza­szőke, nyakigláb kamaszlányt, szabálytalan fogakkal, görkorival, térdvédő­vel a lábán, egy kék szemű, vörös kismacskát, aki a tenyeremben elfért, mikor megetettem, egy boldogan csóváló kutyát és a ház urát.
Béla vendégül látott minket. A pörkölt finom volt, ezer íz olvadt össze hosszú, vöröses, sűrű szaftjában, a házigazda pedig a legszellemesebb paraszt, akit ismertem. Mindig igazat mond, de másként fejezi ki magát, mint bárki, aki ugyanazt mondaná. Vág az esze, mint a bicskája, ami nem svájci, de jól szuperált a Tiszán, az éjszakai horgászat alatt. Nem fogtunk semmit, csak jó hangulatot.
Béla fejben összeköt távoli, össze nem tartozó dolgokat, szórakoztatva ezzel önmagát és minket. Nyílt tekintete a becsületesség benyomását kelti. Félix pedig replikázik, de értik egymást valami labdázós, könnyed harmóniában.
Béla kényezteti is Félixet. Megtiszteli a figyelmével, mindennel, amije van. Kertje gyümölcsével, friss zöldséggel, étellel, itallal. Ha eszkimó lenne, a feleségét is odaadná. Félix elfogadja. Mint ami jár, úgy fogad mindent, kisherceg a faluban, mintha palást lebegne utána, szemrevételezi őt a falu népe. És én értem őket. Béla bámulja Félixet a legjobban, húsz éve. Verekedtek a kocsmában, de már nem emlékszik senki, miért. Aztán másnap pecázni mentek, s azóta se hagyták abba. Félix vett itt Sólyomhegyen egy parasztházat.
Félix és Béla jó barátok. Tiszta tó, amiben megfürödhetek, így mondja el, ki neki Béla. Ránézésre furcsa barátság ez. Félix háromnyelvű tolmács az európai parlamentben, de plusz még három nyelven beszél: hollandul, angolul, németül, franciául, oroszul. Béla karbantartó a vasútnál. Félix egy hét alatt keres annyit, amiből Béla négytagú családja egész hónapban él. Ezért Béla hangsúlyosan nem kér, sőt, nem fogad el tőle semmit. Mert Félix az egyetlen, aki érti a vicceit, akivel jó pecázni, dumálni, s ha néha lejön ide, magával hozza a nagyvilág levegőjét. Nélküle Béla unná magát ebben az isten háta mögötti kis faluban. Ő tulajdonképpen egy magányos szellemóriás, akinek egyetlen méltó párja az életben Félix, a világpolgár. Szerencsére, vagy, mert Béla ehhez is elég okos, szeretve él kis családjában: fiával, lányával, feleségével, kutyával, macskával és a kertje felett folyton károgó varjakkal.
Félixszel kapcsolatban nem beszélhetünk boldog családról. Félix magányos, igaz, nagyvilági módra, vagyis mindig vannak körülötte emberek, vannak estek, vacsorák, találkozók, nők és kocsmák. Ezen a területen, hívjuk elégedettségnek, megnyugvásnak, Béla kenterbe veri Félixet. Messze, magasan. Félix ötvenöt éves világfi. Indonéziában született, Damaszkuszban járt általánosba, Hollandiában egyetemre, Brüsszelben dolgozik, félig él csak Magyarországon. Nem igazán magyar, ami használ az image-nek.
Szuperérzékeny, amit leginkább kifinomult mosolya árul el. Mintha egy csomó dolgot tudna, gondolna, érezne, amit nem fog most itt előadni, de belesűríti egy felvillanó, szája szegletén megbújó, izgalmat keltő mosolyba. Aki tudja, olvassa, aki nem, az magára vessen! Ezzel az attrakció számba menő mosollyal arra készteti az embert, engem mindenképpen, hogy álla­tira figyeljek, nehogy elmulasszak egyet is a hét fátyol mögé rejtett, enigmatikus jelentésből. Szellemes, de szellemével nem kérkedik. Megvillantja ragyogó elméjét néha, rövid kis tagmondatokban, de úgy tűnik, ez puszta lezserség részéről.
Szép metszésű feje, lankásra hagyott haja őrzi még fiús báját, de már markáns férfiszépség üt át az ifjúi bájon. Alkatilag vékony, izmos. Sármőr, egyedi eleganciával. Hangja öblös, mélyen zengő. Azt mondja, ha hazudik is, elhiszik neki tolmácsolás közben. Zsonglőrködik ezzel az adottságával is. Amikor halkan beszél, gyengéd erő árad belőle, lefegyverző, mint Alain Delon. Ha hangos, akkor uralkodó.
Mikor beszél, mindig ragyog a szeme, mert Félixet érdekli az élet! Örül neki, mintha csakis az ő személyes szórakoztatására teremtette volna isten ezt a szép, színes golyóbist. Szexis! Ami mindezek titkos keveréke: benne van rosszfiúsága, megfoghatatlansága, magas intelligenciája. Meg persze feszes, finom kis gyíkhasa.
Művelt, világot látott, diplomatacsaládba született, maga is félig diplomatává vált: legalábbis elsajátított minden mozdulatot, szófordulatot, ami ezt a világot jól láthatóan elkülöníti.
Szerintem tolmácsnak lenni személyzeti kategória a kastélyban, de ő szakembernek hívja magát. Ezen kicsit polemizálunk a kocsiban. Szilárdan hajtogatja: szakember! Én is: személyzet! Na jó, legyél szakember!
Azt mondja, szórakoztatja a jövés-menés, a felvonulás, amit ezek ott Brüsszelben rendeznek. Kívülről nézi, rálát a biliárdasztalra. Lehet. De léte végső soron felolvad abban, hogy hátteret biztosít a nagyok játékához. Ezért lenne fontos, hogy saját élete legyen. Ez tenné szabaddá. Külön világ, ahol ő az úr. Egy boldog úr. Ezért már megérné lakájt játszani öltönyben, tolmácsfülkében.
Meg is próbál teremteni egy saját világot: birtokot vesz, háromezer négyzetmétert, három házzal, valahol vidéken. Földesúr, mint Pierre Bezuhov a Háború és békében. Persze a részleteken múlik minden. És azok nincsenek rendben. Pedig szívesen lennék Natasa mellette.
Kaptam egy butykost, ezüstszínű, lapos kis fémpalack, zsebbe való, teli pálinkával. Kiderült, hogy én kívánom egyedül azt a méregerős barackot, amit Béla kettőnknek hozott.
Félixnek és nekem. Ez a fogalom, ketten, kevesebb mint huszonnégy órája egzisztál. Beszállunk barátja háza előtt a kétszemélyes űrhajóba, amit Crossfire-nak hívnak, és autó, de úgy suhan, hogy elhagyjuk az aszfaltot, sőt a sztratoszférát is. Félix láthatatlan mozdulatokkal, lazán irányítja. Száznyolcvannal hajt ez a Szőke Cigány, a félig kigombolt ingében, amikor lassan megy. Ahogy csinálja, abban benne van minden zsenialitása, finomsága. Gyönyörködöm benne. Nem félek a repüléstől! A haláltól se félnék mellette.
Szégyellem a hatást, amit gyakorol rám. Kiszállunk kávézni a benzinkútnál, ránk köszön félszegen a szürke overallban álldogáló benzinkutas. Büszkén, félvállról köszönök vissza, alig észlelhető mosollyal. Ahogy a first ladyk szoktak!
A férjem, ha hetvennel megy, halálfélelemmel kapaszkodom az ülésbe. De megy százhússzal is, ilyenkor görcsösen imádkozom a hátsó ülésen ülő lányom életéért, és a sajátomért is. Félixnek azért van ilyen autója, hogy a hozzám hasonló libák benedvesedjenek! Tudom, hogy tűsaroknyomokkal van tele a kárpit. De a varázslat működik.
Tíz éve vette a kocsiját, össze vannak nőve. Halkan bevallja, úgy félnapi két szeretkezés után, szinte a fogai közt szűrve a szavakat, rám se nézve, hogy nem azért akar árnyékban parkolni, hogy ne legyen meleg az autó, amikor visszaülünk. Hanem azért, hogy az ezüst burkolat, a fényezés, ez a kényesen csillogó vakolat, ami oly feltűnően hasonlít az ő finom, lebarnult bőrére, ne fakuljon a perzselő napsütéstől. Árt a forróság ezeknek a kényes jószágoknak!
Negyedszerre találkozunk, én, az öregedő bombázó, egygyermekes, későn szülő anya, státuszom szerint házas, ám férjemtől egy éve külön élő szent­endrei anyuka, Rose, és Félix, a bájából még nem veszítő aranyifjú, aki két éve boldogtalan. Közös ismerősünk azt mondta róla, megrögzött agglegény, egy pinabubus, de szép férfi, az tagadhatatlan. Nagyjából ez a „kórus”, vagyis a város egybehangzó ítélete róla.
Négy találkozás alatt három találó becenevet ragasztottam rá: halacska, mert úgy él, mint hal a vízben, de kisiklik, ha felelősség akad. Kacorkirály, mert valahogy úgy úr, kedvesen-játékosan, kivagyi-kandúrosan. Szőke Cigány. Mert félig kigombolva hordja az ingeit, látható mellkasának a szőrzete, de nem közönséges, pedig bárki más az volna. A feketébe keveredő ősz hajszálaim dacára a szememet legeltetem rajta. Legjobban a levágott szárú farmer rövidnadrág áll rajta, mert láttatja szép formájú, izmos lábát, amiből következtetni lehet egész izmos, sudár alakjára. Félix laza egzisztencia, összességében olyan, mint egy lord a kimenőjén, kujon kiadásban.
Figyel rám, reflexszerűen: a csajozáshoz ez elengedhetetlen. Soha nem enged ki- vagy beszállni a kocsiba anélkül, hogy kezét nyújtva ne segítene. Elmegy reggel a boltba tejért, elég messzire, mert elfelejtettünk venni a kávéhoz. Pedig lemondok a tejről. Egy keserű kávét ez a férfi megér nekem.
Egy teljes figyelem nézem az arcát, és kezdek rajongani érte. Fotózom a telefonommal, hogy legyen néhány képem róla, amit, ha akarok, kinyomtathatok, és bármeddig nézhetek a metálpiros kenyérpirítónak támasztva, ami van olyan jó, mint a Félix autója.
Autózunk a Tisza partján, kis falvakban. Elé gurul váratlanul háromke­rekű biciklivel egy cigány kisfiú, én felszisszenek, de Félix könnyedén megáll. Egy út menti ház betonlépcsőjén ülve fiatal cigány lány borsót pirgál vájlingba, páréves, pucér seggű kölyke a szoknyájába kapaszkodik. Félix épp lassít, így van tíz másodpercünk összemosolyogni a lánnyal. García Lorca elégedett volna mindkettőnkkel. Lovak legelésznek bekerített birtokon, zöld a határ, összeborulnak fölöttünk az út menti fák. A levelek között át­szűrődő fény telepöttyözi előttünk az utat.
Ott jobbra azt a birtokot majdnem megvette, meséli, abban a sarki kocsmában pedig kis híján halálra verték egy barátját. Az a régi disco arról nevezetes, hogy oda járt csajozni mindkettőnk kedvenc Bálintja. Érdekes váltás lehetett a belvárosi zsidó úrinők után, mélázok félhangosan. Félix mosolyog.
Sok a közös ismerősünk, ugyanazokra a helyekre jártunk fénykorunkban, ugyanazokat a történeteket meséljük, kicsit máshonnét nézve, sőt, ott lakik, ahol dolgoztam fél évig. Nem létezik, hogy nem láttuk egymást! Emlékszik egy mogyorószín perzsabundás, hosszú fekete hajú lányra. Azt mondja, ez a kép „megvan” neki. Az én tekintetem viszont biztosan átsiklott az olyan ficsúrokon, mint amilyen ő volt.
Tud a közelben egy kávézót, ami bárhol lehetne Budán vagy egy síparadicsomban vagy egy francia erdő szélén. Óriási adag minden étel, a felszolgálók lelkesek. Az emberek hangosak, az asztaltársaságok nagyok, a rántotta négy tojásból készül, egy adag virsli két párból áll, a jeges kávéhoz pedig három gombóc fagylaltot adnak. Túlzás ez a mi diétás ízlésünknek, de élvezzük a bőség látványát. Elfogyasztani persze eszünk ágában sincs.
Bordó ponyva borul fölénk, enyhén átszínezve Félix vonásait. Melegebb árnyalatú amúgy is melegbarna bőre. Meghitt a háttér, mintha szoba ölelne körül. Pedig a terasz zsúfolt, sőt, egy őrült kinéz minket, mert szépek vagyunk, és packázni próbál velünk. Mindhiába.
Kócos, félhosszú, barna hajam olyan, mintha most bújtam volna ki az ágyból. Fehér, vékony csíkos overall van rajtam, spagettipántokkal. Kissé rugalmas anyaga rásimul alma melleimre, karcsú derekamra, kiszélesedő csí­pőmre, a nadrág szárai viszont lazán lebegnek bokám körül. Félix azt mond­ja, ez a kedvence rajtam. Ő nyitott ingben van, levágott szárú farmer rövid­nadrággal. Jobban hasonlít, mint valaha arra a francia színészre, aki az Anthony Zimmer című filmben Sophie Marceau mellett a férfi főszerepet játssza.
Ülünk Bélánál a lócán, várunk a vaddisznópörköltre, közben puszilgatom Félix vállát. Legszívesebben elcsócsálnám... De nem merem. Még nem tartunk itt. Gondosan társalgok tehát ezekkel a gondolatokkal a fejemben... Én is hiszek a szeretet gyógyító erejében, csak ebben hiszek, válaszolom őszin­tén háziasszonyunknak. Az egész család segít neki néha a munkájában, süt­nek óriás pizzát, zenét szolgáltatnak, hogy a gyerekek táncolhassanak. Ko­rán halnak meg. Amíg élnek, örülhessenek.
Béla karbantartóként jól keres. Van egy céges kisbusza, azzal elszáguld, ha meghibásodik egy vonat, váltó, jelzőlámpa, akárhová. Nélkülözhetetlen a maga módján.
Félix portáján egy parasztház áll. Ütött-kopott, repedezett, élt szebb napokat is. Azért jöttem, hogy jól szemügyre vegyem, lenne-e kedvem itt élni a lányommal egy évig. Nem lenne. A szobája a pajtában van. Ott szeretkeztünk. A bogaras és használt ágyneműben, koromsötétben, úgy, hogy még nem ért véget teljesen a ciklusom. Mindez nem vall rám. Mégis, másodpercek alatt elélvezek, mert ez a pasi a puszta lényével felizgat.
Aludni nem tudtam mellette, a fent említett körülmények, ahogy kijózanodtam, már zavartak. Némi forgolódás után olajra lépek, és a nagyházban kötök ki, na hol, hát az anyja ágyában. Mama hálóinge a párna alatt. Átrakom a fotelbe. A komód tetején találok gyertyát. Meggyújtom őket, a nagycsillár mellé, nem tudom, miért, talán a bogarak ellen. Vagy a szellemek. Nézem a kivilágított szobát, aludni úgyse tudok. Itt ismerős minden!
Abban a szekrényben kell legyen tiszta ágynemű. Kinyitom. Összehajtogatva, halmokban hevernek a ruhák, jobbra fent tiszta lepedő, párnahuzat, paplan. A darabok nem illenek ugyan össze, mármint nem egyformák, de összetaláltatom. Mintha a saját szekrényemet látnám.
Félix panaszkodik reggel, hogy alig aludt, ami nem igaz. Én aludtam alig. Mondom is neki, hogy átaludta az éjszakát, velem ellentétben, aki alig három órát szundítottam. Mióta megcsókolt a Dunánál, nem megy az alvás. Félix hiszi, hogy ő rossz alvó, s ez a boldogtalanságtól van, az meg a magánélettől. Járt szakembernél is, kapott gyógyszert az álmatlanságra.
Az öregedés, a fiam, a nőm meg a politika kikészítettek – mondja hangsúly nélkül. Ha belegondolok, ebből áll az egész élet. Nézem, ahogy pakol. Hullámos hajába ősz szálak keverednek. Századszorra panaszolja, hogy újra el kell mosogatnia mindent, mert kint felejtette a tiszta edényeket, és ráesett a poros, tiszai eső. Egyik pillanatról a másikra nem őt látom pakolni, hanem az apját! Pedig nem ismerem. Világos, hogy őrá hasonlít most, kísértetiesen. Ráugrott tíz-húsz év, és valami bizonytalanság, teszetoszaság, ami a magány és az öregség szívszorító keveréke. Elhessentem a látomást. Jobban esik üdének látni őt, és hinni, hogy előtte az élet.
Volt az a spanyol nő, meséli tovább, aki odavolt érte, annyira, hogy akarta a kacorkirályt. Ő engedett. De mivel engedett, és nem ő akarta a nőt, ezért sohasem érezte igazán fontosnak. Azt mondja, olyan volt mellette, mint valami herceg. Elfogadta, ez csak természetes. Rém kellemetlen volt, mikor jött a nő elvált férje a gyerekekért, ő meg, mint valami here, köntösben jött-ment a lakásban. Szegény férj! Mivel ezt a szegény férjügyet vagy négyszer meséli el, arra a következtetésre jutok, hogy él benne valamiféle szolidaritás a férjek iránt.
Bejött a nőm a tulajnak, mondja, vagyis legyőzte őt, hisz a nő mellette állt. De ez nem volt elég. Kiemelte a piásüveget a pult mögül, és futottak. Kicsit lett volna csak megverve, de utánament a szekrény-embernek, mikor az már hagyta volna a francba, és tovább hergelte. Így tört el életében először az orra. A második eset tíz évvel később történt. Az orvos kiemelte, majd visszatette az orrát. Kissé pszichedelikus élmény volt, meséli, és én elhiszem.
Ez a nő lesz gyermeke anyja később. Szerelmes voltál belé?, kérdem. Persze, amíg terhes nem lett! A hideg kávé elakad a torkomon, egy hangos „jaj!” kiáltást így sikerül köhögésbe fojtanom. Csóválom a fejem, amikor magamhoz térek, biggyesztgetem az ajkamat. Azt mondja, vegyél le minden sztoriból tíz évet, annyira voltam érett. Diagnózisa pontosnak tűnik.
Hároméves volt a fia, mikor elhagyta őket. Addig bírta. Most viszont a birtokot, amit venni készül, családi birtoknak szánja. Már ha jól rakom össze a mozaikot. Fia anyja fogja vinni lent az RBNB-üzletet, Félix meg lejár hozzá, mint valami hazalátogató földesúr, amikor éppen jólesik neki, és a fiuk kettejükhöz jön haza.
A birtokos történet pikantériája, hogy a férjem kívülről-belülről ismeri, a faluval együtt. A népi építészet elismert szakértőjeként, tíz éve őt kérték fel arra, hogy mérje fel a falu összes házát. Így amikor a Félixszel való kapcsolatom hajnalán, baráti alapon elmesélem, hogy megismerkedtem valakivel, aki birtokot vesz itt és itt, ő fejből sorolja a birtokon lévő összes ház paraméterét, sokkal akkurátusabban, mint ahogy a birtokra aspiráló báró egyáltalán elgondolni bír egy házat.
Nincs szigetelve! Mindössze kilenc centi sár van a tető és a kék ég között. A fűtés legpraktikusabb megoldása, ha ipari árammal… Nézze meg az istállónál, hogy van-e, mert a takarmány darálásához valószínűleg azt használtak. Mindenki mindenkiről tud, nincs mit titkolni.
Arra, hogy kilenc centi sár van a kék ég és a födém között, Félix azt válaszolja messengeren, hogy ijesztően okos vagyok, és boszorkányos, hogy mindent tudok a birtokról. Hiába mentegetőzöm, hogy a férjem tud mindent. Azt válaszolja, akkor is. Ez boszorkányos! A fekete tyúkjaimra is ezt mondja, mikor elmesélem, hogy tartottam néhányat hobbiból. Holott a férjem választotta az óriási, fekete tyúkokat. Én fehér, törpe tyúkot akartam, kis fehér tojásokkal.
Megkapó hasonlóság van az életformáink között: fia anyjával úgy rendezte be az életét, hogy akkor is van nő körülötte, ha épp nincs nője. Ugyanezt csinálom az urammal. Vele családozom, nyaralgatok, főzünk, étterembe járunk, vásárolunk, hármasban vagyunk, piknikezünk az erdőben, jó minden. Csak szex nincs.
Utolsó szerelmi bánatomat férjem vállán sírtam ki, aki válaszként elvitt feledni a tengerre. Olyan jól sikerült az út, hogy vissza akarunk menni.
Szóval vannak férfiak körülöttem, mindig így volt, gondolom, így is lesz, ilyen-olyan szerepben. Például itt van az új bérlőm, akit Gyuszinak hívnak, orvos, diplomata, de elsősorban katona, mellesleg kém. Félix látta egyszer, és megjegyezte: nem tetszik ez a Gyuszi nekem. Nem csoda. Két méter magas, fél vállán elfér a világ, a szeme kék, és vele nevetek a legnagyobbakat. De úgy, hogy eldőlök a kanapén, lábaim az ég felé kalimpálnak, fáj a hasam a röhögéstől, de nem bírom abbahagyni. Gyuszi humora sziporkázó, egyedi és összehasonlíthatatlan. Tett is egy megjegyzést Félixre. Úgy látszik, hatással voltak egymásra, pedig csak összefutottak a kapumban.
– Nem lennék vele egy lövészárokban! – mondja, miközben mélyen néz a szemembe, kéken, és olyasféleképpen, mintha nekem se kéne egy lövész­árokban lennem vele.
– Mi bajod vele? Nem ismered – mondom.
– Nem bízom benne! És te az én falkámhoz tartozol, ő meg nem!
Ahhoz képest, hogy a pinyóban csövezik nálam, az öntudata dicséretesen egészséges. Falkavezér, és ezt szeretem benne!
Szóval akkor jött rá a Kisherceg, hogy a spanyol nő mégiscsak fontos, amikor a csaj elhagyta. Ráébredt hirtelen, hogy ha tökéletesen boldog nem is volt vele, de kerete volt az életnek, kiszámítható, és alapjában véve kellemes. Elvehettem volna feleségül, mondja. De hát sosem voltál nős, válaszolom meglepődve. Ami késik, nem múlik. Az ember változik! Hm. Perspektivikusan hangzik, de házas vagyok, így engem nem érinthet.
Két napra tettem szabaddá magam. Hét év óta most van először ennyi kimenőm. Szabaddá tettem magam, mert megcsókolt a Duna-parton. Azután történt, hogy lent az öbölben néztük a vizet meg a körülöttünk játszó gyerekeket, és ő arról mesélt, hogy szeret úszkálni, mire halacskának neveztem, ő meg tűzsárkánynak engem.
Nem tetszik a dolog, mert a víz az úr, tudjuk jól, ráadásul kioltja a tüzet.
Egy kisgyerek odajött hozzánk, miközben csókolóztunk, hogy ő tudja, hol a lányom, akinek a keresésére indultunk elvileg, de a mamája elhessegette: ne zavard őket! Az öböl közepén gyökerezünk a homokba, így inkább mi zavarunk másokat. Egymás után kétszer csókolt meg. Mikor visszaérünk a kidőlt fűzfához, rásimulok a hátára. Ő megszorítja a kezem, finoman nekem dől, érzem a súlyát. Megtámasztom, és olyasmit érzek, hogy így kéne leélni az életet. Ebből a perspektívából minden rendben. Erősek vagyunk ketten.
Attól a mozdulattól helyére billent a világegyetem. Ott vagyok, ahol lennem kell. Maja, a lányom odakiált nekünk a kidőlt fűzfa zöld lombjai közül: akartok egy fotót? Akkor döntöttem el, hogy ráérek. Félix viszont megijed attól, hogy ilyen sok időt szánok rá. Két teljes nap! Úristen! De tudja, hogy az esélyét értékelnie kell, és kedvesen megköszöni. Bevallja ugyanakkor, hogy az elmúlt két évben két óránál többet nem töltött egyszerre nővel. Ki tudja, talán igaz. Bár szerintem elképzelhetetlen.
Napozok a kertben, alig van rajtam ruha, nézem a fűből a ház tetejét. Nád a házam teteje, teteje. Ő sziesztázik a pajtában. Nehéz megállnom, hogy ne menjek utána… De inkább nézem a tetőt, a felhőket, és a helyzetemet mérlegelem.
Három óra alvás után becsusszantam mellé az ágyba, simogatni kezdtem a hasát… persze hogy rám fordult. Nem tartunk még ott, hogy az ilyesmit félúton abbahagyjuk, abban a kellemes tudatban, hogy jó lesz folytatni később, befejezni pedig ráér éjjel. Nem tartunk itt. Tartott itt valaha? Tudja a vágy elnyújtott örömét beosztani huszonnégy órára?
Reggel, kávé mellett olvasom a Holdpalotát. Azt mondja, az anyja ugyanezt csinálta, kávé és könyv egész délelőtt. Hozzáteszi, hogy a férfiaknak az olyan nők tetszenek, akik hasonlítanak valamennyire az anyjukra. Amúgy a könyv a kezemben az anyjáé, aki arra kérte, hogy olvassa el, mert neki is ez az egyik kedvence. Arról szól, hogyan tesz tönkre két ember egy szerelmet. Láthatóan egyikük sem tehet róla, azért nem, mert olyanok, amilyenek. Pedig a kirakós összes darabja ott hever az asztalon, de nem áll össze a kép, a vég pedig szinte csak a véletlenen múlik. Ez a legdurvább.
Utólag azt gondolom, hogy nem kellett volna az ördögöt a tiszai parasztház falára festeni. Minden megidézett történetünk a romlásról szólt, arról, hogy veszett el az, ami szép lehetett volna.
Ha leszakad, hadd szakadjon, sárga lábú cinege, cinege…
Azt kitalálta okosan, hogy második esténket töltsük a városban: elviszlek vacsizni meg konyakozni, mondja. Úgy hangzik, hogy a helyszín Budapest. De mikor fél nap múlva megkérdezem, hogy hol vacsorázunk majd, egy szentendrei hajót nevez meg. O-ho-ho-hó! Megváltozott a helyszín. Hogy ne hozzá kelljen felmenni utána. Hogy leléphessen bármikor tőlem…
Három szexparti huszonnégy óra alatt: érdeklődése átmenetileg lanyhult irányomban.
Fiatalabb korában együtt hált nők garmadájával, mondja, bedőlt bárki mellé, majd kidőlt rövidesen. Ha arra ébredt, hogy zavarja a nő az ágyban, elment sétálni az éjszakába. De ma már kérdés az együtt alvás.
Én azzal alszom, akit szeretek. Mellette nem aludtam. De mintha megjött volna a kedvem.
Mégis, ott a fűben heverve, úgy döntök, hogy kiszállok ebből a törté­netből. Nem enged be a házába, az életébe! Eszébe se jut, hogy izgatottan, friss ágyneműt húzva hívjon fel magához… Akkor nem csinálok több fotót rólad! Nem bújok mélyebbre a tekintetedbe! Nem érdekel a szépséged, a könnyedséged, az életszereteted, a levágott szárú farmered sem érdekel!
Türelmem veszítem ezen a ponton a tiszai szúnyogokkal szemben. Elviselhetetlenül fájnak a csípések, ráadásul rossz helyen találtak meg, a két combom közt, egész fenn. Sürgetni kezdem a távozást.
Nagyot lubickolt délután, átúszták Bélával a Tiszát. Jól úsznak, szemben az árral. Nem akartam csodálni, hogy úszkál az én ezüsthalacskám, elfordultam hát, hogy női beszélgetést imitáljak táskaszínekről a Béla feleségével. Fél szemem mégis rajta. Kijön a vízből, és panaszkodik, hogy „nem is néztétek hősies férfiteljesítményünket?” Bocs, kagylót gyűjtöttünk, viszem a gyerekeknek, felelem, ami igaz, félig legalább.
Pár perc múlva némán a kezembe nyom egy szép kagylót, sötét színű, nagy, és megvan mindkét fele. Ízig-vérig úr, nem csak úgy tesz.
Elpakolunk, ahogy tudunk a házban mindent. A mosogatást végül nem csinálta meg, de másfél napig készült rá boldogtalanul. Elosztjuk a meg nem főzött spagetti alapanyagait. Annyira szerettem volna, ha főz nekem. Főz­ni akart. Az ő ötlete volt. De így jött ki a lépés. Indulásra készen állunk, amikor kérek egy szivarkányi időt tőle. Eregetem a füstöt magam elé a teraszon, és tudom, hogy pár óra múlva, mikor kiszállok a kocsijából, nem akarom látni többet. De tulajdonképpen örülök, hogy van még néhány órám mellette.
Alkonyodik, ahogy autózunk visszafelé. Túl gyorsan érünk Budapestre, túl gyors az autód, Félix. Kérni szeretném, hogy menjünk mégis konyakozni. Konyakozni még nem vittek soha! Volt vacsi, buli, színház, fogadás, party, balett, opera, kiskocsma, azt hittem, minden volt!
Ezúttal azonban nem gondolja meg magát, pedig szokása, így én szólalok meg.
– Édes, ma inkább kialudnám magam.
Vagyis nem kérek a szentendrei vacsorából, ami számomra egyet jelent azzal, hogy biztosítja maga számára a menekülőutat. Ha menekülni akar, menjen! Kedvességem szemernyit sem változik az út hátralévő részén, de érzi, mi történik bennem, és elkezd vicces-kedvesen ilyeneket mondani:
– De találkozunk még! Semmi szakítás! Vacsorázzunk együtt!
– Mikor?
– Csütörtök este jövök haza, pénteken?!
Hallgatok. Pénteken Piránban leszek. Férjemmel, gyerekemmel. De nem Piránban akarok lenni, hanem vele! Egyelőre azonban ezt magamnak se vallom be. Hallgatok mélyen. Nézem, melyik sávon hajt át egyik városból a másikba. Macskákról beszélgetünk. Egy fehér macska miatt találkoztunk, illetve kettő miatt. Az egyik az ő háttérképe a FB-on, a másik az én ágyamban alszik. Macskásak vagyunk.
– De te vállalod is! – mondja. Utalva ezzel arra, hogy három macskával élek.
– Ez köztünk a különbség.
– Ne haragudj, nem akartam éles lenni!
– Az életformád, a kétlakiság miatt nem lehet macskád – mentegetem.
– Az életforma viszont személyiség – jön a pontos válasz.
– Halacska pikkelye sérülékeny, ezért nem bocsátkozik kötelékbe?
– Van benne igazság. Gyenge vagyok! A félelemtől is félek!
– A felelősségtől?
– Igen! Az lehúz! Óvatos vagyok!
Ezért vagy egyedül. A kapcsolat – döntés. Nekem azt jelenti, hogy nem kell minden alkalommal elölről kezdeni mindent. Birodalmat lehet berendezni kettesben. Le lehetne mondani a nyaralást, a vírus miatt akár az utolsó napig. De a kislányom hetek óta várja a tengert. A tenger jó. Ez most hogy legyen? Sehogy! A lakásába se enged be! Kiszállok, és nem veszem fel többet a telefont! Így zárom a vitát a jobb és bal agyféltekém között. Kiszállok az éjszakai utcán a házam előtt a kocsijából. Kisegít, ahogy mindig, kezét nyújtva, majd megszólal.
– Ha nem veszed fel a telefont, itt fogok dudálni és kiabálni a ház előtt egész éjszaka: Rooose! Azt ígérted, hogy sushit rendelünk!
Tétova mosollyal válunk el, jólnevelten. Amint leteszem a kis bőröndöm a konyhaajtóban, a kurva könnyek kibuggyannak. Később is. Ébredéskor a legdurvább.
Mélyebbre ment az új kenyér ünnepe, mint terveztem. Azt is ekkor veszem észre, hogy elhagyott nőnek érzem magam. Holott én mondtam nemet. Ha hozzá nem mehetünk, hozzám sem! Hű, jó messzire jutottam az arányérzékemmel. Lefekszem, múljon el gyorsan ez a kurva szabad nap! Ekkor jön egy üzenet:
„Hülye ötlet volt ez a külön alvás, nem? Jóccakát!”
„De igen, nagyon hülye ötlet volt!” – válaszolom tiszta szívemből, gyorsan.
Egy napba így is beletelt, míg beláttam, hogy nem tudok kiszállni a tör­ténetből. Talán nem is kell. Végtére is, nem történt semmi végzetes! Elmaradt egy vacsora. Ettől még bármi megtörténhet.
Hogy benne mi történt, nem tudom, de felhívott másnap este hét órakor, nagyon kedvesen, hogy tervei vannak velem, jó sok! Lelkesen sorolja őket, amivel boldoggá tesz. Menjünk el nyaralni, menjünk Marrakeshbe meg Piranba, az én kedvemért! De előtte kísérjem el Brüsszelbe, már most, két nap múlva.
Azt nem lehet, vallom be kényszeredetten: lefoglalt nyaralás vár Piranban, de ami nagyobb baj, a gyerek hetek óta várja a tengert, részletesen eltervezve, hogyan tanul meg úszni végre a sós habokban… Igen, a férjemmel megyek, bár nincs kedvem!
Sebaj, válaszolja, ez a család, legalább nem kell féltékenykedjek valami új lovag miatt, ez rendben van, és majd írunk egymásnak, meg küldjek képeket a helyekről, ahová együtt megyünk majd vissza, nézzem ki a jó kocsmákat! Menjünk a születésnapomon, pár hét múlva, lelkesedem, és ugye küldhet ő is Brüsszelről fotókat, lelkesedik ő is, és meg akar ott mutatni mindent, ami ugye, tudom, hogy unalmas nélkülem. Mert Brüsszelben őt semmi és senki nem várja!
Nem veszem komolyan, hogy Piranban kis fészket vesz nekünk, de nagyon jólesik, hogy eszébe jut egyáltalán. Szinonimája ez annak, hogy bármi megtörténhet! A te álmod az én álmom lehet, és ezzel tökéletesen boldoggá tesz. A pirani kis ház ehhez képest bagatell.
Még háromszor engedélyt kér rá, hogy Brüsszelből fotókat küldjön, mintegy ízelítőül a helyekről, ahová elvisz majd. Persze, persze, válaszolom, küldj csak. Váratlanul randit beszélünk meg másnapra, vasárnap délelőttre. Kényes időpont, de látni akarjuk egymást. Abban maradunk, hogy reggel kilenckor felhív, és iszunk egy kávét valahol.
Az esti telefon előtt annyira nem hittem, látom-e még az életben, hogy uborkasalátába fojtottam a bánatomat, fokhagymás uborkasalátába, amit paprikás krumplihoz készítettem. Na most. Legalább negyvennyolc óra, míg eltűnik a fokhagyma szaga! Mi pedig tizenkét óra múlva találkozunk. Ádáz küzdelembe kezdtem, igazán mindent, de mindent elkövetve, ami emberileg lehetséges, hogy a fokhagyma illata ne űzze el tőlem Félixet. Kávészemet rágtam, petrezselymet, zellerszárat! Kitaláltam közben, milyen ruhában menjek, az időjárásnak és az alkalomnak is megfelelve. Piros ing, sötét nadrág a választás, piros tűsarkúval.
Mikor minden részlet a helyén, várom reggel kilenckor a telefont, de nem hív! Idegességemben elindultam kocsival boltba, hogy csokit vegyek, és felhívtam az autóból a barátnőmet, hogy elsírjam neki a csapást: nem hív a pasi. Míg a barátnőm vigasztal, vagy húsz percen át, Félix hív, de nem jelzi ki a mobil. Mikor befejeztük, akkor vettem csak észre a nem fogadott hívást. Visszahívom.
Ő kissé sértődött hangon mondja a vonal túloldalán, hogy hát hívtalak, de te foglalt voltál, és úgy, de úgy elment az idő! Ajaj, rezeg a léc, ez mindjárt lemondja!
Nem baj, édes, most viszont itt vagyok, gyere, igyuk meg azt a feketét! Kijön végül, pedig alig maradt időnk, jó, ha háromnegyed óránk lesz.
Ezután jön még a „mikor ér ide, hol parkoljunk, hova üljünk be” para. Felhív, hogy van a kocsija mögött hely, parkoljak át. Leállítom a tizenöt éves Ignisem motorját. Mielőtt kinyitnám az ajtót, Félix már tárja, és a kezét nyújtja, hogy segítsen kiszállni. Annyi grácia és időtlen báj van ebben a mozdulatban… Annyi könnyedség, melegség. Egy herceg bánik így a hercegnőjével.
Kedvesen és szabályosan társalgunk a kávé mellett. Óvatosan, mintha tojáson lépdelnénk: nem törhet el egy sem! Mindent, de mindent elkövet, hogy jó legyen nekem. Szabályosan udvarol.
– Jól vezetsz, figyeltem ám!
Viszonozza a bókot, amit két napja kapott tőlem. Dicséri a ruhámat, négyszer, nagyon jól nézel ki, mondogatja, közben mentegetőzve rángatja magán drapp vászonzakója gallérját, ami alá most sem vett fel semmit… szexis…
– Mindig ez van rajtam, majd felöltözöm ám egyszer rendesen neked.
Hiú vagy, akárcsak én. Pontosan tudod, mi áll jól rajtad, ahogy én. Nem véletlen a zakód, ahogy rajtam sem a mellben feszülő piros ing. Édes. Hasonlítunk, és nemcsak a fehér macskák iránti vonzalmunkban! Az csak esszenciája számtalan szimmetriánknak.
– Kicsit más vagy! – folytatja. – Egy kicsit mindig más vagy! Hogy csinálod?! Mint egy ékkő! Ha máshol csiszolod, másként ragyog.
Mutatja is, hogy egy kis ékkövet tart két ujja között, amit nézeget, jobbra-balra forgatva, élénken grimaszol kifejező majomarcával, végül hozzáteszi.
– Nem úgy, mint egy kavics – mondja ajkát lebiggyesztve.
Zöldes fényben ragyog a szeme, olvad a mosolya, visszaragyogok rá. Közben átsuhan egy cikk emléke: holland gyémántkereskedő nyilatkozta, hogy a sérült kövek a legértékesebbek, mert egyediek, másként törik a fény rajtuk. Elmeséli, hogy nem mert pont kilenckor hívni, kivárt, hogy ne zavarjon, pedig azt tervezte, hogy hoz cukrászsütit, és azzal állít be, hogy kávézzunk nálam. Sőt, egy barátja ajánlott is egy jó cukrászdát a Komjádinál. De közben eltelt az idő.
– Úgy volt, hogy kilenckor hívsz. Vártam.
– Rosszul emlékeztem, ezt nagyon sajnálom!
– Nem baj. Legyen a mérleg egy kedves ötlet, jó?
Pedig a mérleg egy elmaradt szeretkezés. Biztos, hogy róla ettem volna le a tejszínhabot…
Fintorog, pipa magára. Talán a tejszínhabra gondol ő is. De én meg vagyok hatva, mert látom az elmaradt reggeliből és abból, hogy a barátjával beszélt róla, milyen fontos neki is ez az egész. A reggeli ehhez képest csak hab lett volna a tortán. Mesél a munkájáról, hogy tolmácsokat vizsgáztat, szakmai oldalról ő dönti el, hogy ki kapja meg a hőn áhított állást. Kivesézzük a témát, részletesen elmond mindent. Minden tetszik: amit mond, ahogy mondja, ahogy néz, ahogy mosolyog, ahogy mozdul, és az is, hogy egy kicsit zavarban van. Érezhető a kávé tétje: tetszeni akar. De kemény magával, kritikus. Ez csak rá jellemző. Meg rám.
Nézem, hallgatom. Nem tudok jobbat. Menjünk már szobára! De nem, csak megölel. Szexelt előző este?! Más esetben ezt gondolnám. De… mintha ezzel is azt mondaná, hogy nemcsak arra kellesz. Mindenre!
Mesél tovább: az apja, az apja háza, az apja naplója meg az apja női…
– Apám, ezzel a három nővel! – grimaszol, hogy ez már neki is sok.
– Csak ne reprodukáld – válaszolom halkan. Elgondolkodva felnevet, lassan, röviden.
– Anyámat mindig el akarta venni újra.
Kirajzolódik lassan egy csajozós apa képe, aki mindig mindent megengedett magának, amihez kedve volt. Aki nem tűrte, hogy korlátozzák. A saját kis játékai fontosabbak voltak, mint a fia. Egy apa, aki hiányt hagyott maga után egész életében, mindenkiben. Annyira azért jelen volt, hogy a hiánya fennmaradjon. Az imádott apa, még a házát sem a fiára hagyja, pedig Félix vágyik rá! A második feleségé lesz, azé, amelyik szóba sem áll vele a legújabb barátnő miatt. Fáj apám árulása! – vallja be Félix.
Ami a mamát illeti, kétszer házasodott újra Félix apja után, kétszer hozott mostohát a házba. Az elsővel jól kijött Félix, a másodikat nem szívlelte. Három apa, hat komoly, őt is érintő kapcsolat a szülők életében. Mára egyikből sem maradt semmi: apja, anyja egyedül él, igaz, az apjának nyolcvanévesen is van barátnője. Csoda-e, hogy nem könnyen vállal felelősséget? Sem nőért, s