[2021. július]
Kétéjszakás kaland, avagy a romlás virágai
Lassan csitulni kezdett bennem a fájdalom. Kezdtem hinni, hogy van élet Félix után. Sőt, egyik este, mikor Maja hason fekve házit ír az ágyamon, én meg vele szemben laptopon szörfölök, egyszerre szívből jövő, hangos hahotára fakadtam. Mit nevetsz, mama? Átnéztem a társkereső által nekem javasolt partnerek listáját. Na, kibe botlottam? Félixbe! Mint új tagot ajánlották fel, 113 pontos egyezést jelezve személyiségünkben. (40 felett már jelzik a hasonlóságot.) Félix a társkeresőn? Mért?! Én zárt életformát élek, suliba viszem a lányomat, kiautózom a város szélére vásárolni. Nehéz bepasizni ezen a távon. De ő jár a világban! Utazás, bulik, kávéház, mozi, színház, edzőterem, egyetemi büfé. Ellenállhatatlan bájával bárkit megkaphat. Mégis ott kötött ki, ahol én: egy társkeresőn. Egy héttel utánam.
Futólag számot vetek azzal, hogy talán azért van ott, amiért én. Menekülünk egymás elől, ugyanarra: előre. Előre, sohase hátra, de jó, hogy nem vagyok árva.
Tanulmányozom az adatlapját, amelyen „Péter” művésznéven szerepel, és napokig olvasgatom, amit magáról ír. Péter így jellemezné magát: Sokáig a felszínen siklottam, most a mélybe szállnék inkább. Akkor az út volt a cél, most, azt hiszem, megérkeztem. Viszont egyedül vagyok. Ez menet közben nem tűnt fel... Ezt keresi Péter a párkapcsolatban: Izgalmat és nyugalmat. Péter szenvedélye: Szenvedélyesen keresem a megszokottban az újat, és az újban a megszokottat. Amiről Péter soha nem tudna lemondani: A választás lehetősége. Amin Péter mindig tud nevetni: Saját hülyeségein. A másokén. Ami Péter számára különösen fontos: őszinteség, bizalom, szeretet. Az alábbi dolgokért a leghálásabb Péter az életben: kíváncsiság, szeretet, egészség. Ha Péter kívánhatna valamit, azt szeretné, hogy:...valóban 48 éves legyek, és maradjak is. Nem vagyok sokkal több, viszont folyamatosan.
Igaz, amit írt. Nem volt a szavaiban semmi, amit ne tudtam volna. Mégis, összefoglalva, hideg keretek közé szorítva… mikor abbahagytam a nevetést, sírni tudtam volna gyarló szerelmem magányán. Sírás helyett inkább leszerveztem néhány randevút. Találkoztam egy magas, ősz, vidéki orvossal, aki mellett megfáztam többórás beszélgetésünk alatt a Duna-parton ücsörögve. Nem tűnt jó ómennek: egy doki gyógyítson, ne betegítsen! Utána egy férfinak mindössze annyit engedtem meg, hogy visszakísérjen a kocsimhoz. Indifferensek voltunk. A harmadik elmesélte előző szerelmét. Mikor a Barbi nevű fodrászlány mellét írta le részletesen, elbúcsúztam.
Negyedik randimon viszont találkoztam valakivel, aki meglepett. Nem hasonlított a többiekre. Első ránézésre, ahogy megláttam a cukrászda ajtajában ácsorogni, azt hittem, hogy gyorsan felhörpintem a kávémat, és továbbállok. De végül teát kértem, amit a zsúfoltság miatt lassan hoztak ki, lassan hűlt, és mire szürcsölni tudtam, azon kaptam magam, hogy nem sietek: végig akarom hallgatni ezt a férfit.
Átlagos, tojásdad, kissé zárt, merev arcából kíváncsi kék szemek nézegettek, figyelmesen, felém hajolva. Inge alatt, aminél átlagosabbat elképzelni sem lehet, feszes, kisportolt test. Középmagas, 55 éves, pár éve egyedül van. Kulturált, jómódú, visszafogott és figyelmes. A hangja szürke, mint az inge. Hároméves korától egyedül neveli a fiát. Nem neheztel az anyára, aki egész Hongkongig menekült a család elől. Megérti őt, neki is megvan a maga sorsa. Dániel eladta jól menő cégét, és olyan rosszul fizetett munkát vállalt, ami lehetővé tette, hogy közel legyen hozzá egész nap. Eladott végül egy házat és egyik lakását is, hogy fia magániskolába járhasson, különórákra, jó éttermekbe menüzni, mert főzni nem tud. Feltett egy lapra mindent. Anyja, apja volt a fiának, aki tizennégy éves. Boldog kiskamasz, nem lázad. Néha megkéri az apját, hogy masszírozza meg a vállát, máskor meg, hogy kevésbé figyeljen rá.
Dániel úgy nézett rám a kék szemével, annyi csodálattal, hogy két óra a szemét nézve és az életét hallgatva, elsuhant. Elmondta, hogy szeretne valamikor velem vacsorázni, ha nem találom tolakodónak. Igent mondok, igaz, a bizonytalan jövőbe helyezve. A sors azonban úgy hozta, hogy pár óra múlva lemondta valaki a következő randit, így facér voltam, a babysittert pedig már kifizettem. Ekkor hívott Dániel. Szó szót követett, és két órával a délutáni randevúnk után már a város legjobb éttermében ültünk. Eljátszottam a kedvéért kedves játékomat: este egész másképp néztem ki, mint délután. Feszes, fekete ceruzaruha volt rajtam a cukrászdában, kócos hajjal. Estére feltűztem a hajam, régies, áttört ezüst fülbevalót viseltem, földig érő színes ruhával, melynek dekoltázsa magára vonja a férfitekinteteket. Chanel parfümömet kegyelemdöfésnek szántam.
Rengeteget dumáltunk a vacsoraasztalnál irodalomról, zenékről. Mindent olvasott, többet, mint én, mindenféle zenét ismert. Kiderült, hogy jó dobos volt, dalokat is írt az együttesének. Rajongva nézett rám, bármit mondtam. Elkönnyesedett a szeme, ahogy hallgatott: sokat cipelsz, ugye? A keserédes szót használtam valamire, azután kérdezte. Azt válaszoltam, hogy az ilyesmi szerintem alkat kérdése.
– Én is hajlok a melankóliára.
– Én a Dráma Királynőségre hajlok.
Azt mondja, nem hitte volna, hogy akad nő, akivel irodalomról és Debussyről beszélgethet. Szerelmet sugároz rám. Ha nem ettem volna egy falat fokhagymát a velős pirítóshoz, azt hiszem, szájon csókolom az asztal felett. Így az arcára cuppantok egyet, és megcsókolom a kezét, ahogy a férfiak szokták a nőkét. Úgy sóhajtozik, hogy attól tartok, mindjárt megkéri a kezem.
Másnap telefonon említi csak, mellékesen, hogy amikor hazaért, leiratkozott a randioldalról. Neki azután, mondja, hogy találkoztunk, már mindegy! Ha nem lesz köztünk semmi, akkor sem kell más. Ne értsem félre, ez nem kötelez engem semmire. Ő már attól boldog, hogy megismert. Hát ilyen az, amikor egy férfi akar egy nőt. Szombat délután találkoztunk, vasárnap virradóra kizárt mindenki mást, és kedd délelőttre szabit vett ki, hogy sajátos időbeosztásomhoz igazodva, délelőtt randizhassunk, négy nap alatt immár harmadszor.
Az élet nagy mókamester: Félix ekkor írt rám FB-on. Szó szót követett, és megbeszéltük, hogy kedd este nálam találkozunk. Egyébként a bérlőm nélkül, aki az alagsorban lakik, mert válik, és kellett neki egy zug, ahol meghúzza magát, míg kialakul az új élete, és mert én is válok, s a konyhapénzt pótolnom kellett, kiadtam a szuterént, ahol berendeztem egy kis lakást, külön bejárattal, ami a garázskapu. Szóval a bérlőm nélkül ez a randi nem jöhetett volna létre!
Gyuszi stratégiai elemző, profilozó, akit San Moritzban hat éven át arra tréningeztek (gyógyszergyártó cég), hogy hogyan kell valakit rávenni arra, hogy azt tegye, amit mi akarunk, ha sem motiválni, sem büntetni nem tudjuk. Épp izzót cserélt nálam, amikor jött Félix üzenete, egy fotó az alkonyodó Dunáról, lemenő nap fénye a vízen. Aláírás: – Már a Dunán, kicsit Szentendre fölött. Itt Gyuszi diktálni kezdett, és én engedelmesen írtam.
– Akkor szóljál, ha a Pápa utca 25 C előtt állsz! Addig hagyjál békén!
– A címet tudom. J
– Akkor már csak az időpontot nem tudjuk, ugye Félix?
– Azt kisütjük, Rose! Holnap este például?
– Tökéletes.
– A küszöbön bokázok!
Ezután cigi és bor mellett, a garázs sarkában berendezett kényelmes dohányzósarokban, kedvenc kockás bőrkanapémon ülve, Gyuszi profilozta Félixet. Ismerte már a történeteimből, látott sírni miatta, illetve találkoztak futólag a ház kapujában. Azóta fújnak egymásra. Megkért füsteregetés közben, hogy fogalmazzuk meg, mit akarok ettől a férfitól. Felhívta a figyelmemet, hogy olyasvalaki után sóhajtozom, akiben nem bízom.
Pillanatemberek között dolgozik, de az irodalom vonzza, ami ennek épp az ellentéte. Így tud egyensúlyban maradni. El kell választani az igényeit a reflexeitől. Az igényeit kell kielégíteni, de csak a reflexeivel lehet dolgozni. Kérdezd meg tőle: hazajöttél, vagy csak látogatóba? Aratni jöttél-e vagy vetni? Mondd ezt: mindenre alkalmas vagy, de nem csináltál semmit. Velem megcsinálhatsz mindent! Számít egy kis ellenállásra. Hoz virágot, csokit és bort. Tud változni, akar változni, de elodázza, mert nincs bátorsága változni! Vagyis bátorságot kell neki adni. Nem adhatod oda magad, csak ha válaszol a feltett kérdésre!
– Azért csókolózhatok vele?
– Nem bízom benned! Ha elkezded, nem fogsz tudni leállni.
– Nem ismersz.
– Napraforgó vagy! Nem tudsz ellenállni!
– A napraforgó elhervad – legyintek.
– Ó, nekem egy napraforgó maga a csoda… én kovamoszat vagyok. De a kovamoszat évezredek alatt sziklát épít.
– Igen. Te szikla vagy. Ő meg egy drogbáró!
– Drogbáró?
– Ühüm. Droggá vált bennem.
Megdöbbentenek a szavai. Azt a benyomást kelti, hogy jobban ismeri Félixet, mint én, pedig csak egy pillanatra látta. Nem voltam benne biztos, hogy bármit is abszolválni tudok az instrukciói közül. Viszont volt egy napom, hogy takarítás közben gondolkozzam. Illetve fél napom, mert a nap első felében randevúm volt. Szerettem volna lemondani Dánielt, de Gyuszi nem engedte: nem kell a gyakorlás neked?! – kiabált rám. Mekkora cinikus ez a Gyuszi! De csináltam, amit mondott.
Kedd délelőtt Dániellel kellemesen telt az idő. Együtt reggeliztünk egy cukrászdában, majd leautóztunk egy közeli kis tóhoz, üldögéltünk a partján, néztük a menekülő kacsákat, aztán csókolózni kezdtünk a fűbe dőlve. Éreztem a nap melegét a hajamon, jólesőn melegített a csók, a simogatás. Egy-két perc múlva azonban indultunk tovább, és, mint akinek nem számít ez az egész, rövidesen hazahozattam magam. Előtte beugrottunk a varrónőmhöz, hogy elhozzam az új Srí Lanka-i selyempizsamát, amelynek be kellett venni a derekából és rövidebbre az ujját. Dániel felajánlotta, hogy ha még nem készült el, beugrik érte, és elhozza.
– Az olyan lenne, mintha a férjem volnál. Szeretnélek figyelmeztetni, hogy házas vagyok!
Praktikusan tényleg, de ami az érzelmeket illeti, a férjemet töröltem. Összefutottam ugyanis Annával, és megkérdeztem tőle, hogy van az uram?
– Meg van őrülve! Egyik reggel az irodában halotti gyertyát égetett. Ijedten kérdezem, hogy ki halt meg? Azt mondta, gyászolom a házasságomat. Ma van a feleségem szülinapja, és nem kell neki az ajándékom.
Borzongva húzom össze magamon a kardigánt, viszolygok, és félelemmel tölt el a szülinapom alkalmából meggyújtott halotti gyertya. Másnap vettem egy vastag, rózsaszínűt, hogy sokáig égjen, és kifejezetten az életért, a szerelemért gyújtottam meg, amolyan védőként, a halotti gyertyával szemben. Azóta is ég, pedig a kislányom letörte a kanócát. Babrált vele, és a kezében maradt, amit rossz ómennek vettem, kiabáltam vele, ahogy csak ijedtében tud az ember. Másnap lenyestem a feleslegessé vált viaszt, és égettem a gyertyát tovább. Maja azt mondta, hogy így szebb.
Ezen az október hatodikán is egész délután ég a gyertya, teszek-veszek a lakásban, takarítok, friss ágyneműt húzok, szőnyeget porolok, és várok. Féltem, hogy lemondja. De Gyuszi megnyugtatott, hogy nem fogja. Neki elhiszem, hogy Félix jön. Félixnek nem.
„19.00. A küszübön fogok bokázni.”
Ebben maradtunk hétfőn, ehhez képest rám ír kedd este hatkor, hogy „nagy baj, ha nyolcra megyek? Ki kéne szaladnom apámhoz Verőcére”… „Tedd a kezed a szívedre. Lesz az tíz is, mire itt vagy.” Erre felhívott és lefegyverző modorban biztosított, hogy kilencre ide fog érni. Hát jó. Ha telefonált, az azt jelenti, hogy jön. Tétován azért motoz bennem, hogy ez is a játék része. Megbízhatatlannak mutatkozik, nehogy bízzak benne. Tisztességgel beismerem magamnak, hogy hulla vagyok a fél napi suvickolástól, és jól jön, ha kumhatok kicsit, ami a szundikálás szinonimája. Kedvenc, németajkú szomszédom, Kati néni mondta mindig így falun, gyerekkoromban, huncut mosollyal: délután kumtunk kicsit. Szóval arra készültem, hogy kumjak, amikor újra megszólalt a telefon, és közeli barátnőm szinte mentegetőzve kérdezi a vonalban:
– Te Rose, itt van nálam közös exfőnökünk, a Péter. Megjelent váratlanul, és ragaszkodik hozzá, hogy hívjalak fel, mert ő kijönne hozzád látogatóba!
– Hát, kilencig ráérek! Félix kábé akkor érkezik.
Ennyiben maradunk, és ők becsengetnek háromnegyed nyolckor nevetgélve, piákkal a kezükben, party-hangulatban. Péter felvihog: Annyira tudtam, hogy nem sima toalettben leszel! Fogadni mertem volna! De kurva jól nézel ki, mondhatnám úgy is, hogy gyönyörű vagy!
A konyhában már szól a zene, hangosabban, mint beszélgetéshez kéne, ám elég hangosan ahhoz, hogy énekelni lehessen. Égnek a gyertyák, kényelem és ragyogó szemű házigazda vár a barátaimra. Percek alatt felpörögnek az események. Volt főnököm, Péter világéletében szexisnek és kellemesnek talált. Ezt néhanap, mögöttes szándék nélkül, hol az IVECO konyhájában hozzám közel állva, hol kétszemélyes vacsoraasztal mellett el is ragozta, bensőséges hangon, a részletekben jól elmerülve…
Igazi széptevő. Élvezi a női energiát maga körül. Ő még érti azt a kihalófélben lévő műfajt, amit hívhatunk úgy, hogy széptevés a széptevésért, l’art pour l’art. Cseh Tamáson és Jose Valedmoron kívül nem ismertem senkit, aki mestere volna. Tudni kell, hogy az életöröm nem mindig cselekvés. A szemlélődő alámerülés, pici mozdulatokkal, szinte ugyanazt az örömöt nyújthatja, mint a vad éjszakák.
Péter tehát ritka kincs, jó barát alapanyag. Barátném mélyebben megihlette… Jó volt nekik pár hónapig, szállodákban pezsgőzve, évekkel ezelőtt. Érzem a játékukat a levegőben, tele vagyok én is elektromossággal, hisz Félixet várom. Megiszom két ír kávét, nem kevés Baylisszel. Bort a kettő között. A beszélgetés, naná, a szexre terelődik. Úgy teszek, mintha nem tudnék a viszonyukról. Kitárgyalunk mindent: házasságainkat, házasságtöréseinket, szeretőinket, a szeretői viszonyok típusait, a nők típusait, hogy ki mennyiből él, valahogy ez is szóba kerül az életformák kivesézésénél. Csontőszinte mindenki, miért ne. Gyakorlatilag pénzről és pináról folyik a szó, a két nagybetűs „P”-ről, ami a világot mozgatja.
Közben lassan gomolyog ereimben a pia, a harmadik nagy „P”.
Egyre kevesebbet beszélek, és egyre inkább énekelni, táncolni, érinteni van kedvem. Mindenki énekelgeti amúgy a dalokat, amelyeket a szpíker jó minőségben szolgáltat „kedvenc” Spotify-listámról, amivel barátaim elégedettek, és a háziasszony jó ízlését dicséri Péter, zenéről zenére. Szó esik közben a vendégről, akit várok. Péter megkérdezi.
– A pasidat várod?! Szép tőled, hogy így is fogadtál minket! Most komolyan mondom!
– Nem a pasim. Egy barát.
– Rose! Hallottam a telefonban, ahogy a nevét kimondtad, az a hangsúly nekem elég! Kamuzhatunk, de minek? Randid lesz, mi meg betolakodtunk! De cserébe lelépünk, ha itt az ideje.
Barátnőm pisilni megy, mikor válaszolnom kell.
– Péter! A táncnak van itt az ideje.
Épp eleget ittam ahhoz, hogy szexisnek találjam ezt az őszülő, merevnek látszó kujont. Rásimulok, mindössze egy másodpercre. Péter hmmmm hangokat hallat.
– Inkább igyunk – indítványozom, és elengedem sóhajtozó táncpartnerem, visszaszédülve székembe. Mire Betti belép a konyhába, ugyanazt látja, mint amikor kiment: ülünk és mosolygunk.
Kellemesen szédülök a bortól, a tánctól, a játéktól.
– Betti, megtáncoltattam Pétert! Szuperül táncol!
– Azt én nagyon jól tudom! – feleli kétértelműen a barátnőm, amitől röhögni, hahotázni kezdünk mindhárman. Nyihogunk, nem tudjuk abbahagyni, mintha a világ legjobb poénját hallottuk volna.
Ekkor szólal meg a csengő. Ránézek az órára: 9.03. A második időpontot legalább tartotta, állapítom meg magamban nem kis csodálkozással. Sötét van kinn. Úgy áll a kapumban, mint aki partyra jött: hatalmas üveg proseccóval a kezében, jégzacskóban van, naná! Benzinkútnál vette.
Miután tisztáztam, hogy ártatlan vagyok mindabban, ami körülöttem történik, csatlakozunk a barátaimhoz a konyhában, hirtelen zsúfolt lett a plusz egy széktől, amit Félix a nappaliból hozott magának. Úgy viselkedik, mint aki otthon van. Klassz, mert annyira becsíptem, hogy képtelen lennék házigazdát játszani. Mondjuk, nem is kell. Átveszi a szerepet. Ő lesz a bulibáró abban a pillanatban, ahogy beteszi lábát a konyhába. Viszi a szót, harsányan nevet, fesztelenül beszélget, őszinte kíváncsisággal kérdezgeti a barátaimat mindenféléről.
Nézem oldalról, olvadozva. Szememmel integetek a barátnémnak, hogy na, most már értesz, ugye? Ért. Annyira, hogy látom rajta, simán hazavinné ő is. Becsületére legyen mondva, bár láthatóan beolvadt a kiscsákótól, ami azt illeti, még Péter is, végig nekem segít, támogat abban, hogy ne legyek túl ciki szédelgős állapotommal. Szóba jön a bérlőm, mesélem, hogy olyan hangosan szexelt a csajával, hogy szólnom kellett, mert altatás alatt is azt hallgattuk két szinttel feljebb. Azt ragozom, hogy a csaja volt hangos, nem ő, de nem csoda egy ilyen pasival.
– Mért, milyen? – kérdi Betti.
– Ekkora a válla! – mesélem, és kábé két métert mutatok hadonászva.
Félix éhes, rakok ki neki serranói sonkát, rukkolát, abonettet, sajttal töltött paprikát, olajban. De csak sonkát eszik, kevés abonettel. A többiek nem éhesek, én sem. Egy újabb pohár bor után nincs kedvem máshoz, mint szerelmeskedni ezzel a csíkos pólós, kapucnis pulcsis gyönyörű férfival… Indítványozom, hogy táncoljunk. Félix odalép a konyhaszekrényhez, poharat vesz ki magának, miközben én exfőnökömmel ringatózom, úgy húsz centire tőle. Kapatosan megszólalok: Ez nem az én pasim, ez a tied.
Félixhez sodródom, készségesen átvesz. Jaj, nagyon tudja a dolgát! Gyengéden ölel, kilépünk a konyhából a sötét előszobába, és a folyosón lassan, alig mozdulva táncolni kezdünk, valami mézédes kábulatban. Annyira jó… Ringatózunk. Nagyon finoman csinálja. Őrjítő és andalító egyszerre. Megcsókol… Neee! Bevillan, hogy Gyuszi mégis jól mért fel.
A barátaim ekkor lépnek ki a folyosóra, hogy angolosan távozzanak. A kulcsokat is kezelik, rendezik, pedig három ajtó van. Ketten maradtunk. Már a ruhát hámozza le rólam. Küzdök, hogy megállítsam. Nem lehet, hogy egyszerűen csak levetkőztet! Mi lesz a stratégiával?!
Már a kanapén, a szoba félhomályában izgatom a mellbimbóját boldogan, elmerülve benne. A bor kábulatának és vágyaimnak engedve végre.
Két-három órán keresztül teljes flow-ban szeretkezünk. Lebegés, merülés, kótyagos vágy… Nincs más, csak a teste, amivel babrálhatok végre, gátlások nélkül, és a lelke, amit kristálytisztán érzek. A köztünk lévő határok elolvadnak. Részecskéink, a test és a lélek porcikái összegabalyodnak. Egyesülésükből hő születik: forró mindkettőnk teste. Időnként elpihenünk, összebújva. Olyan nagyon közel van.
Amikor nem történik semmi, és amikor minden megtörténik, az szinte ugyanolyan. Körbevesz minket egy láthatatlan burok, amiben elkeverednek a vágyaink, az érzéseink, a mindent szabad közelségében. Bár nem szabad mindent. Bebújni a műtétem miatt még nem szabad.
– Nem lehet. Műtöttek. Nem beszéltünk.
– Az igaz – mondja engedékenyen.
– Minden mást lehet – teszem hozzá.
Érezni rajta a megkönnyebbülést. Újra elmerül bennem. Szabadjára engedi az ösztöneit, kéjesen birtokba vesz. Kúszok-mászok rajta én is, most épp a lábszárát csókolgatom… de hogy kerültem ide? Hű, de szép itt is. Ilyen differenciált gondolatokra vagyok képes.
Elmondja közben, hogy hirtelen ivott meg egy üveg bort, és szédül. Azt magyarázza, hogy a konyhában végig olyan voltam, mint egy ikon. Háromszor mondja el. Ikon. Milyen egy ikon?! Részeg ikon. Megint összebújunk. A vállán pihenek, majdnem elaludva. De felkelt egy váratlan, szenvedélyes csókkal. Hangosan felnyögök. Albinoni Adagiója szól közben, Hausertől. Mestermű. Felismeri félig, én hozzáteszem a másik felét.
Kimegyünk a konyhába, iszunk pár korty bort, sodor egy füves cigit, de nem érzem a hatását, pedig szeretném. Ő bágyadtan, lelazulva nézeget, hátradőlve a karosszékben, lábát hosszan előrenyújtva. A szája szegletén megbújó mosoly most élveteg, kéjes. Simogatja nagy testű kandúromat, aki az asztalra ugorva közel megy hozzá, hogy bizalmasan megszaglássza. Mohó állatok, hasonlítanak. Mezítelen teste tökéletes az éjszaka halovány, sejtelmes fényeiben. Minden porcikája mélységes elégedettséget sugároz. A füst, amit lassan eregetünk, beburkol mindent, kavarog körülöttünk a félhomályban. Az ópiumszívó álma, lám, valóra vált. Kéjes bódulat az arcán, jó nézni. A fű hatása? Nem, az enyém. De hol a sonka? Hová lett a sonka?! Sonka, sonka…
Imádtam azt a filmet. Mintha magamat láttam volna a vásznon. Egyenetlenül lekopott körömlakkjával, lázadó lényével Penélope Cruz engem formáz meglehetős pontossággal… Elsős egyetemista voltam, ketten ültünk a délutáni moziban, egy férfi srégen előttem, meg én.
Felizgatott a film, és az energiáimat arra használtam, hogy felizgassam ezt az idegent, aki előttem ült, érintés nélküli energiaátvitellel. Eldöntöm, hogy meg fog érinteni! Előre dőlök, és kezemet az előttem lévő szék háttámlájára lógatom, így a férfi mellé kerülnek összekulcsolva pihenő, ártatlannak tűnő virgácsaim. A film vége felé egyszer csak megfogta és meghitten megszorította a kezem. Utána döbbenten, hangosan szabadkozott, hogy nem érti, mi történt vele, soha életében nem tett még ilyet, higgyem el! Kétségbeesett és zavart, de én nagylelkűen biztosítom arról, hogy hiszek neki, és nem haragszom. Nyilván a film az oka az egésznek!
Épp csak bevillan a mozi sötétje, ahogy ülünk ott ketten, azzal az idegennel… Sonka, sonka…
A macskák nem ehették meg a csomagolással együtt! Ezen mélázunk kicsit, majd felveszi húsz évvel ezelőtti szeretőm selyemköntösét, ami jól áll rajta. Mi más illene hozzá, mint egy selyemköntös? Olyan benne, mint az a férfi a festményen, akit kitéptem magamnak egy színházi magazinból tizenöt éve. Nem. Bassza meg, szebb! Lefotózom gyorsan. Ahogy a nyári gyümölcsöt tesszük el üvegben télire...
Visszamegyünk a kanapéra, betakarózunk, és két órát alszom teljes öntudatlanságban a vállán. Felmegyünk az emeleti hálóba, és ott folytatjuk a szunyókálást, mert rendesen aludni már nem tudunk többé. Reggel nyolc lehet, amikor lehunyt szemmel értem nyúl, és ott folytatjuk a szerelmeskedést, ahol abbahagytuk. Mielőtt szájon csókol, fél másodpercig hezitál, hogy mi lesz a fogmosással. Csak mozdulattal válaszolok: semmi, finom vagy, mint a manna, reggel is. Nem tudtam, hogy van ilyen.
Órákon át, bor nélkül ugyanúgy veszünk el egymásban, mint az éjjeli szédületben. Valami önkéntelen mondat is kigördül belőlem. Minden porcikádat imádom. Megállunk közben pihenni néha, összebújva. Vállán a fejem, régóta. Annyira rég, és annyira élvezem a közelséget, a feloldódást, azt, ahogy határok nélkül keveredik teste-lelke az enyémmel, hogy szinte lelkiismeret-furdalásom támad, amiért visszaélek válla kényelmével.
Tizenegy körül felkelünk. Végül is nappal van. Kávézunk a konyhában, egy órán át. Végig dumálunk, kicsit jövünk-megyünk a lakásban.
Felavatom az új selyempizsamám, és ő pont úgy reagál, ahogy szeretném. Csattogok le a lépcsőn, és már utánam jövet mondja, hogy keleti hercegnő vagyok ebben a piros pizsamámban, szexis és édes.
– Azt hittem, kislányos.
– Az is. De hercegnős inkább.
– Faradiba? Valaki hozzá hasonlított egyszer.
– Anyám nagy kedvence volt! Leveleztek is. Van egy közös fotónk: szállnak le a férjével a repülőről, mi lent várjuk őket. Apám kezet fog, én meg nézem, kelekótya kölyök, elfordulva a repcsit, amivel jöttek.
Grimaszol, hogy milyen kelekótya kölyök volt. Mutatja, hogy fordult el az eseményektől, hogy repcsit nézzen. Élénk majompofa! Gyakorta el is játssza, amit mond, gesztikulálva beszél, színház minden mondata. Vérbeli előadó, a hatása részben ez: messze szórakoztatóbb egy átlagembernél. Zsenije megmutatkozik a miniatűr színházban, amit magában hord.
– Milyen a mamád?!
– Jó kérdés. Van egy terapeutám, aki más szemmel nézi a dolgokat, mint az eddigiek. Eddig mindenki a „távolban lévő apát” okolta mindenért. De szerinte anyám a hunyó. A 70-es években egyedül maradt egy gyerekkel… Akkor az szégyen volt! Áldozatot kellett hoznia értem nap mint nap. Emlékszem, kaptam apámtól egy kisautót, cipeltem mindenhová, ő meg adott egy kokszit, mikor elhagytam és kihisztiztem, hogy menjünk vissza érte…
– Nehéz egyedülálló mamának lenni…
– De az ember változik! – mondja hevesen, nem is tudom, mire. – Csak trauma kell hozzá – teszi hozzá hirtelen halkan, mint aki rég fontolgatja már, hogy milyen trauma menthetné meg.
– Kimondtad! Az ember nem akar folyton áldozatot hozni… nap nap után húzod az igát, apa és anya vagy egyben… így tényleg nehéz elviselni a vasárnapi apa iránti rajongást! Egy hete a hegyezője miatt kiabáltam Majával… nem fért be a tolltartójába, mert gömb alakú. Az apja vette neki. Próbáltam betenni vagy ötször! Sehogy se ment, végül összevesztünk, sírt, én meg rángattam a táskáját, és kiabáltam, hogy a francba azzal a kurva hegyezővel! Apád vehet csak ilyet!
– Ez ugyanaz! – mondja csodálkozva. Tudom, és meg vagyok döbbenve. Átsuhan, hogy talán csak azért találkoztunk, hogy közelről kelljen végignéznem, milyen életre szóló sérülést okozhatok a gyermekemnek… Csúf lecke az élettől az életről?
– Hogy van a mamád?
– Jól! Imádja a macskát, akit vittem neki. Először nem akarta. Most csak a macskával van elfoglalva! Komolyan mondom, úgy érzem, zavarok, ha ott vagyok nála. A macska átvette a helyem! Nem csodálkoznék, ha egyszer csak Félixkének szólítaná.
Basszus, ez féltékeny a macskára!
Selyemköntösben lobog lassan a lakásban. Megáll a teraszablaknál, nézi a kertet hosszan. Mellé állok.
– Nagyon szép a kerted.
– Rendezetlen.
– Pont az tetszik benne. Vadregényes.
Ismeri a költőfiút, akié a köntös volt. Ezen elviccelődünk, mesélem neki, olyan volt a srác, hogy lement tejért, majd visszajött egy perzsabundával, amit útközben túrt nekem. Csodálkozik, más a fiú imidzse. De nem erre reagál.
– Majd ha találkozunk, megmondom neki, hogy hordom a köntösét. Néha.
– Néha – ismétlem halkan. Elengedi a füle mellett, hogy nem engedtem el a fülem mellett azt, amit el kellett volna. Öltözni kezd, amihez vetkőznie kell, és én a seggét dicsérem. Á, fokhagymagerezd, válaszol, inkább rólad kéne beszélni.
– Vannak szép formájú nők, de neked finom a bőröd. És szép a feneked! Nagyon jó megfogni. Ügyes vagy!
– Rég nem beszélt a bőröm finomságáról senki.
– Pedig lehetne! Neked van, nekem meg fontos!
Közben felveszi és nézi az asztalon hagyott telefonját. A fia anyja írt, mentegetőzik, hogy nem szokott, csak most ügy van, papírok, pénzek, és mennek hétvégén a birtokra együtt, lehet, hogy megveszi neki. Új birtok vásárlását tervezi közben, a régit meg részint azért akarja a fia anyjának megvenni, mert cserébe az anya lakása a fiáé lenne. Vagyis megússza, hogy a fiának lakást vegyen. Mutogatja telefonon az új, vidéki ház képeit. Lekoppant, reménytelenül rossz állapotú, de azt mondja, tízmillióból megcsináltatja. Nyaraltatja majd ott a barátait, Béláékat például. Néz rám, mint aki elismerést vár. De mást kap.
– Ki ez a nő a képeken?
– A fiam anyja.
– És miért van rajta minden képen? Miért vele néztél házat?!
– Van pasija! Lent vannak a birtokon, és én ezt megengedtem! De van egy új pasi… Azzal meg horgászik! Most nem tudom, mi lesz a két pasijával… persze ez nem az én dolgom.
Hát nem! De úgy fest, mégis. Lassan kirajzolódik, hogy ő a főnő. Állítja, hogy nincs szex. De az mindegy. Sőt, ha vágyik rá, csak rosszabb.
Előző este négyesben egy fiúról beszélgettünk, aki elhagyta a családját, gyerekestül, mert szerelmes lett. Most visszautal a beszélgetésnek erre a részére.
– Én nem azért hagytam el őket, mert beleszerettem másba! Magamba…
Helyben vagyunk. Igyekszem úgy tenni, mint aki nem jött még rá arra, hogy idén a második nárcisztikus férfiba szeret bele. Nehéz beismerni. Mit mond ez el rólam? A nárcisztikusok nem szexelnek a legfőbb energiaforrásukkal. Ezzel is uralják őt, és önmagukat. Mónika az egyetlen, akit nem csal meg, vagyis ő a királynő. Mindenki más átmenet, személyzet hozzá képest. Faramuci, hogy épp őt hívja cselédnek. Pedig öreg napjaira tartogatja, tutujgatja, ő a tartaléknő, hogy biztosítsa a családias végnapokat magának. Arra az esetre, ha mással nem jönne össze a románc. Ami esélyes, ha így folytatja. Ugyanúgy, ahogy az apja el akarta venni újra az anyját. Abból se lett semmi. Visszafelé nem lehet megoldani a dolgokat! Beszéljünk másról.
– Hogy aludtál?
– Nem jól! Tegnapelőtt se aludtam, fáradt vagyok.
Elharapja a mondat végét. Sőt, kijavítja.
– Nem aludtam jól tegnapelőtt sem.
Ékes elszólás. Tegnapelőtt mással aludt. Akinek jó a formája (mint nekem), de nem olyan selymes a bőre. Pluszinfo: egy napot hagy ki két nő között. Miss Marple-nak igaza van, csak hagyni kell az embereket beszélni, és mindent elmondanak szépen maguktól, úgy, hogy észre sem veszik. Beszéljünk inkább másról.
– Melyik ház tetszik jobban? – kérdezem.
– Tudod, van a biliárdban egy pozíció, egyik barátom előszeretettel használja a nőire, amikor az összes golyót odaállítod a lyuk elé, de nem gurítod be. Kivársz. Előbb-utóbb persze be kell gurítani! – mondja hirtelen tempóval Félix, mint aki átérzi a biliárdozó nehéz sorsát.
A házakról szól, amit mond, arról, hogy kivár a választással. Lebegtet, szokásához híven. De én lefagyok. Ilyen kurva pontosan még nem hívott senki biliárdgolyónak a biliárdasztalán! Beszéljünk másról.
– Állj meg ott a piros kenyérpirító előtt! Lefotózlak a piros pizsamádban.
Elfordítom az arcom, kissé szégyenlősen, nevetve, így ér a kattogás. A legjobbat gyorsan átküldi, gondolom, azért, mert később megfeledkezne róla. Rólam. Nem értem, ennyi intő jel ellenére mért vagyok mégis boldog. Vagyis értem. A szeretkezés kristálytiszta drogként kering az ereimben. Feltöltött fénnyel. Világítok. Egy másik bolygóról csillagnak látszom.
Sok elszólása ellenére a reggel békés. Összefon minket még az érintések harmóniája. De van-e harmónia számunkra az ágyon kívül? A nyakába bújok, mint aki tudja, hogy fedezékbe kell vonulnia. Könnyek a torkomban.
– Félix, hazajöttél, vagy látogatóba?
– Tudod, az úgy van, hogy az ember először látogatóba jön, aztán kialakul. Az ilyesmit érlelni kell, mint a jó sonkát…
– Akkor ne gyere többet!
– Ezt ne csináld!
– Ne találkozzunk többet! Ismerjük egymást! Innét ez egy döntés kérdése!
– Döntés! És mi van, ha rosszul döntünk?!
– Semmi! Továbbmegyünk!... Én nem leszek az egyik biliárdgolyód, akit néha begurítasz!
– Ezt nagyon sajnálom, hogy mondtam, én nem így használtam!
Kis híján szipogva mondja, látszik, hogy tényleg sajnálja.
– Mindent vagy semmit, Félix!
– Akkor legyen az, hogy menjünk el vacsorázni, és beszélgessünk erről!
– Figyelj! Nem bánom ezt az éjszakát! Akkor sem, ha nem látlak többet!
– De látni fogsz!... Veszem a cipőm… – teszi hozzá lehajtott fejjel, halkan.
– Vedd csak fel a nyúlcipőd!
Az ajtóban áll.
– Tényleg nem bánom. Az ilyen éjszakákért érdemes élni – halkulok el én is.
– Pedig be se dugtuk – válaszol csendesen.
Pizsamában kikísérem. Fényes délben szájon csókol a kapuban. Meg is jegyzi, hogy a szomszédok bámulnak, ilyet még úgyse láttak. Mosolyogva válunk el, mint akikre, ki tudja, mi minden vár még. Amilyen hülye vagyok, képes vagyok integetni neki, mikor elhajt. Pedig várnom kell, míg megfordul az utca végén. Ő is integet, majd kiesik az autóból. Boldog vagyok. Öt-hat órát szeretkeztünk fél nap alatt. Elgurult koronám ez az éjszaka, visszatette a fejemre. De jaj, azok a másnapok. A rossz mondatok, az elszólások, a hirtelen elrántott telefon fotónézegetés közben, másnapra aktiválódnak az elmémben. Tisztul belőlem a drog. Lassan érkezik le bennem, hogy egy vagyok a táncrendjében. Gyakorlatilag el is mondta. Ultimátumot adtam, vagyis nem látom többet. És?! Ez után az éjszaka után mehet, isten hírével! Ha lúd, legyen kövér! Kap egy szép kis levelet.
Jaj Félix, megijedtem én ettől a felelősségtől, vagy amit annak vélek. Hogy te mész a birtokra hétvégén (a fiaddal?) az így-vagy-úgy feleségeddel, és keresitek ott egymást, és közben én ezt rongálom, puszta kíváncsi játékból, még ha szenvedély szélin táncol is. Ezt nem lehet.
Még októberben…J
Másképp ugyanez: „Mit kapaszkodom én itt a fagyasztott narancsos kacsámba meg holmi halott nagymamákba?” Félix és Rose c. filmben, Felix magáról mondja, mikor már tudja mondani (cuki film).
Ugyanez barátként: házat veszel Neki, hogy megoldd az életét! Házat nézel Vele, hogy megosszad vele a sajátodat! Bevásárolod magad a jövőjébe, életfogytiglan, biztosítod magad számára a közelségét, amit annyira azért nem élvezel. Minden fotódon ott van! Engedélyezed meg nem engedélyezed a pasijait! Reggel az üzeneteivel ébredsz! Vedd el feleségül, vagy engedd el! Hagyd, hogy a pasijai oldják meg a jövőjét, mert Neki, nekik ez jó! Mit fontoskodsz körülötte, és milyen státuszban: apád három boldogtalan nője közül, Ő Neked melyik?! Nem kell kifizetned a hibáid vele szemben! Ha mégis, tedd úgy, hogy a fiatok mellett vagy száz százalékban. Őmellette elég egy százalékban ott lenned.
Végezetül azért leírom az a priori női reakciót is: Engem vigyen fel a padlásra…
Tetszik, köszönet, és nevetésikonokkal válaszolt, ebben a sorrendben. Az, hogy visszakapta saját levelét, alig átírva, osztatlan lelkesedést aligha váltott ki belőle. Miután lezártnak tekintettem ügyünket, azon gondolkodtam, hogy elfogadom Dániel vacsorameghívását. Vártam azért három napig, hátha megcsörren a telefon. Nem csörrent, és én elmentem szombat este egy romantikus vacsorára Danival. Abban a három napban azonban szomorú iróniával fejtegetem, mint a borsót, az én hamiskártyásomat, és azzal szórakozom, hogy átfogalmazom magamban társkereső hirdetését:
Álompasi – komoly jellemhibával – rövid távra kiadó. Használati utasítás: nyaraláshoz, szeretkezéshez tökéletesen alkalmas. Szeretni – tökéletesen alkalmatlan. Figyelmeztetés: a használati utasítás be nem tartása nyolc napon túl (is nehezen) gyógyuló sérülést okozhat, melyre a hirdető semmiféle garanciát nem vállal!
A profán hangvételről áttérek a szentre, és képzeletben ezt szavaltatom vele az európai unió pulpitusába képzelve őt, meggyőzően gesztikulálva, szilvakék öltönyben, hátrazselézett hajjal:
„Szólhatok bár az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkot, és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek! Szétoszthatom mindenemet a né
