„Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem, amikor szeretni tudtam, és szeretnek-e, nem kérdeztem. Csak ennyi történt teljes életemben, egyébkor szakadékba buktam. Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem.„(Weöres Sándor: Üdvösség)

Hogy ismerkedik két sündisznó? Megszúrják egymást. Rossz vicc. Valóságnak pedig egyenesen borzalmas!
–    A családom - intett Félix a ház népe felé szép metszésű, francia fejével, mikor kijöttünk a nyeles telekről, aminek a végén, húsz éve be nem fejezett, de kedves, kényelmes kisház áll. Kicsit olyan mint egy nyaraló, amit harminc éve csinosítgatnak.
Magunk mögött hagyunk a hosszú, keskeny telken egy fakószőke anyát, aki fogyatékos gyerekekkel dolgozik, egy búzaszőke, nyakigláb kamaszlányt, szabálytalan fogakkal, görkorival, térdvédővel a lában, egy kékszemű, hosszú szőrű, vörös kismacskát, aki a tenyeremben elfért, mikor megetettem kávéházi maradék rántottámmal, egy boldogan csóváló kutyát, és a ház urát.
A ház ura, Béla, vendégül látott minket, vadpörköltre. A pörkölt finom volt, ezer íz olvadt össze hosszú, vöröses, sűrű szaftjában, a házigazda pedig a legszellemesebb paraszt, akit valaha ismertem! Mátyás király igazmondó juhásza lehetett ilyen.
Béla is mindig igazat mond, de teljesen másként fejezi ki magát, mint bárki, aki ugyanazt mondaná. Vág az esze, mint a bicskája, ami nem svájci, de jól szuperált éjjel a Tiszán, csali készítéskor, az éjszakai horgászat alatt. Szerencsére nem fogtunk semmit, csak jó hangulatot.
Összeköt fejben Béla, távoli, össze nem tartozó dolgokat, szórakoztatva ezzel önmagát és minket. Egyszerű arcvonásai, nyílt tekintete a becsületesség benyomását keltik. Félix pedig replikál, (hajlott orra valahogy túlontúl is sokértelművé teszi az arcát), értik egymást, valami labdázós, könnyed harmóniában.
Béla kényezteti Félixet. Megtiszteli a figyelmével. Megtiszteli mindennel, amije van! Kertje gyümölcsével, friss zöldséggel, étellel, itallal. Ha eszkimó lenne, a feleségét is odaadná. Félix elfogadja. Mint ami jár, úgy vesz mindent el. Béla időnként levágja a füvet Félix portáján, most is, így a vágott fű megfáradt illata fogad minket, mikor belépünk a kert kapuján.
Félix kisherceg a faluban, mintha palást lebegne utána, és aranysarkantyúja volna, úgy bámulja őt a falu népe. Itt van a messziről jött Kacorkirály! Ezüstszínű, csillogó-villogó rakétával érkezett! Bámulják. És én értem őket.
Béla bámulja Félixet a legjobban, húsz éve, töretlen. Verekedtek a kocsmában, már nem emlékszik senki, miért. Így ismerkedtek össze. Másnap pecázni mentek, és azóta se hagyták abba. Félix vett itt Sólyomhegyen egy parasztházat, a pecázás miatt, mondja. De szerintem a Béla miatt.
Félix és Béla jóbarátok. Tiszta tó, amiben megfürödhetek, így mondja el, ki neki Béla. Pedig első ránézésre furcsa barátság ez. Félix háromnyelvű tolmács az európai parlamentben, de még három nyelven beszél: holland, angol, német, francia, orosz. Béla karbantartó a vasútnál.
Félix kb. egy hét alatt keres annyit, amiből Béla négytagú családja egész hónapban él. Ezért Béla hangsúlyosan nem kér, sőt nem fogad el semmit Félixtől.
Mert Félix az egyetlen Bélának, aki érti a vicceit, akivel jó pecázni, de jó dumálni, enni és inni is. Ha nem volna Félix, aki néha lejön ide, magával hozva a nagyvilág levegőjét, Béla unná magát ebben az isten háta mögötti kis faluban! Ő tulajdonképpen egy magányos szellemóriás, akinek egyetlen méltó párja az életben Félix, a világpolgár.
Szerencsére, vagy mert Béla ehhez is elég okos, szeretve él kis családjában: fiával, lányával, feleségével, kutyával, macskával, és a folyton károgó varjakkal kertje felett, akiket egyedi találmányával tart távol bőségesen termő gyümölcsfáitól.
Ugyanez Félixről nem mondható el, a boldog család. Félix magányos, igaz, nagyvilági módra, vagyis mindig vannak körülötte emberek, vannak estek, vannak vacsorák, találkozók, nők és kocsmák. Ezen a területen, hívjuk elégedettségnek, megnyugvásnak, Béla kenterbe veri Félixet. Messze, magasan.
Félix 55 éves világfi. Indonéziában született, Damaszkuszban járt általánosba, Hollandiában egyetemre, Brüsszelben dolgozik, és félig él csak Magyarországon. Nem igazán magyar, ami használ az image-nek.
Szuperérzékeny, ami leginkább kifinomult mosolyából nyilvánvaló. Úgy mosolyog, mintha egy csomó dolgot tudna, gondolna, és érezne még, amit nem fog most itt előadni, de belesűríti egy felvillanó, szája szegletén megbújó, izgalmas mosolyba. Aki tudja, olvassa, aki nem, az magára vessen!
Ezzel az attrakció számba menő mosollyal arra készteti az embert, engem mindenképpen, hogy állatira figyeljek, nehogy elmulasszak egyet is a hét fátyol mögé rejtett, enigmatikus jelentésből.
Szellemes, de szellemével nem kérkedik. Megvillantja ugyan ragyogó elméjét néha, rövid kis tagmondatokban, de úgy tűnik, ez puszta hanyagság részéről. Nem figyelt oda, így koldusruhája alól kivillant a csillogó palást.
Szép metszésű feje, lankásra hagyott haja őrzi még fiús báját, de már markáns férfiszépség üt át az ifjúi bájon. Testalkata vékony, izmos. Félix sármőr, egyedi eleganciával. Hangja öblös, mélyen zengő. Azt mondja, ha hazudik, azt is elhiszik neki tolmácsolás közben. Szerintem mindig. Zsonglőrködik ezzel az adottságával is. Amikor halkan beszél, gyengéd erő jön belőle, lefegyverző, mint Alain Delon. Ha hangos, akkor uralkodó. Nyilván nem én vagyok az első, aki beolvad tőle.
Mikor beszél, mindig ragyog a szeme, kíváncsian csillog, mert Félixet érdekli az élet! Örül neki, mintha csak is az ő személyes szórakoztatására teremtette volna isten ezt a szép, színes golyóbist. Szexi! Ami mindezek titkos keveréke: benne van rosszfiúsága, megfoghatatlansága, extrém magas intelligenciája. Meg persze feszes, finom kis gyíkhasa.
Mindezen grandiózus adottságok dacára, ez a férfi, kérem tisztelettel, magányos! Hogy lehetséges ez?!
Művelt, világot látott, diplomatacsaládba született, maga is félig diplomatává vált: legalábbis elsajátított minden mozdulatot, szófordulatot, ami ezt a világot jól láthatóan elkülöníti a többitől, mindattól ami hétköznapi.
Szerintem tolmácsnak lenni, ugyanakkor személyzet kategória a kastélyban, de ő szakembernek hívja magát. Ezen kicsit polemizálunk a kocsiban. Szilárdan hajtogatja: szakember! Én is: személyzet! Szakember! Személyzet! Na jó, legyél szakember!
Talán igaza van. Mit tudom én, mikor van egy férfinak igaza! Legjobb, ha mindig, ha jobban belegondolok.
Azt mondja, szórakoztatja a jövés-menés, a felvonulás, amit ezek ott Brüsszelben rendeznek. Kívülről nézi, rálát a biliárdasztalra. Lehet. De léte végső soron felolvad abban, hogy hátteret biztosít a nagyok játékához, és ő csak nézi, ahogy mások játszanak.
Ezért fontos, vagy fontos lenne, hogy saját élete legyen, saját játékszabályokkal. Ez tenné szabaddá. Egy külön világ, ahol ő az úr. Egy boldog úr. Ezért már megérné lakájt játszani öltönyben, tolmácsfülkében.
Meg is próbál teremteni egy saját világot: birtokot vesz, háromezer négyzetmétert, három házzal, valahol vidéken. Földesúr lesz, mint Pierre Bezuhov, a Háború és békében. Persze a részleteken múlik minden. És azok nincsenek rendben. Pedig szívesen lennék Natasa mellette. Az vagyok! De nem tudja.
Kaptam Bélától egy butykost, ezüstszínű, lapos kis fémpalack, zsebbe való, teli pálinkával. Csak úgy nekem adta, mert kiderült, hogy én kívánom egyedül azt a méregerős barackot, amit Béla a butykosba, kettőnknek hozott.
Kettőnknek. Félixnek és nekem. Ez a fogalom, ketten, kevesebb mint huszonnégy órája egzisztál. Beszállunk barátja háza előtt a kétszemélyes űrhajóba, amit Crossfire-nak hívnak, és autó, de úgy suhan, hogy elhagyjuk az aszfaltot, sőt a sztatoszférát is elhagyjuk vele. A csillagok között találjuk magunkat egy pillanat alatt. Félix láthatatlan mozdulatokkal, lazán irányítja suhanásunkat a tejúton. Hasítunk az aszfaltra lapulva, magunk mögött hagyva mindent, de mindent. Száznyolcvannal hajt ez a Szőke Cigány, a félig kigombolt ingében, amikor lassan megy. Ahogy csinálja, abban benne van minden zsenialitása, finomsága. Gyönyörködöm benne. Nem félek a repüléstől! Mellette nem. A haláltól se félnék mellette. Bízom benne. Amire semmi okom sincs, lássuk be.
Szégyellem a hatást, amit gyakorol rám, ő és az autója: kiszállunk kávézni a benzinkútnál, ránk köszön félszegen, a szürke overállban álldogáló benzinkutas. Büszkén, félvállról köszönök vissza, alig észlelhető mosollyal. Ahogy a first ladyk szokták!
Férjem, ha 70-el megy, halálfélelemmel kapaszkodom az ülésbe. De megy 120-szal is, ilyenkor gyomorgörcsben imádkozom a hátsó ülésen ülő lányom életéért, és a sajátomért is, mérlegelve, hogy mindkettőnknek élnie kell a másikért.
Tudom, hogy azért van ilyen autója Félixnek, hogy a hozzám hasonló libák benedvesedjenek! Tudom, hogy tűsarok nyomokkal van tele az autó kárpit! De a varázslat működik.
Tíz éve vette a kocsiját, össze vannak nőve. Halkan bevallja, úgy fél nap és két szeretkezés után, szinte a fogai közt szűrve a szavakat, rám se nézve, hogy nem azért akar árnyékban parkolni, hogy ne legyen meleg az autó, amikor visszaülünk. Hanem azért, hogy az ezüst burkolat, a fényezés, ez a kényesen csillogó vakolat, ami oly feltűnően hasonlít az ő finom, lebarnult ember bőrére… ne fakuljon meg a perzselő, nyári napsütéstől. Árt a forróság ezeknek a kényes jószágoknak!
Láttam egyszer egy öreg playboyt, mikor az autómosónál várakoztam a kocsimra. Megállt nagy, zörgő, rém-piros kocsijával. Fekete pepivel a fején kiszállt a rozzant krapek. Lehetett vagy hatvan, és azért jött, hogy ötezerért kifényeztesse az autómosó (sokkal gazdagabb) tulajdonosával a kocsiját. Öröm volt nézni, ahogy hangsúlyozottan szolgai mozdulatokkal, gyors, szakszerű csiszikolással ragyogásra kényszerítette a piros autót. Borravalót is adott az ipse, annyira tetszett neki a jelenet. Majd elszáguldott negyvennel valami harmadosztályú pincérnő felé.
Félix. Van még öt éved. Eldöntheted. (Hogy száznyolcvannal mész, és saját hajad van, nem, az a lényegen nem változtat.)
Negyedszerre találkozunk, én, az öregedő bombázó, egy gyermekes, későn szülő anya, státuszom szerint házas, ám férjemtől egy éve külön élő ráckevei anyuka, Rose, és Félix, a bájából még nem veszítő aranyifjú, ex ficsúr, aki két éve boldogtalan.
Közös ismerősünk azt mondta, hogy Félix megrögzött agglegény, egy pinabubus, azt elismeri ugyanakkor, hogy szép férfi, az tagadhatatlan. Nagyjából ez a „kórus”, vagyis a város egybehangzó ítélete róla. És a kórus ritkán téved.
Négy találkozás alatt, három találó becenevet ragasztottam rá: halacska, mert él, mint hal a vízben, de kisiklik, ha felelősség akad. Kacorkirály, mert valahogy úgy úr, kedvesen-játékosan, kivagyi-kandúrosan. Szőke Cigány. Mert félig kigombolva hordja az ingjeit, ezért mindig látható mellkas szőrzete, ami – lássuk be- meglepő jelenség a 21. század nagyvárosaiban. Valahogy mégsem közönséges, pedig bárki más az lenne. A feketébe keveredő ősz szálak dacára, szemem legeltetem rajta. Soha nem visel pólót, az ugye, snassz. Ötvenezer alatt nem vesz cipőt, cipői mind mokaszin jellegűek, amit mezítláb hord, naná. Ahogy Einstein és Faludy. Ők mindig, én szimpla nőként, csak nyáron járok mezítláb.
Legjobban a levágott szárú farmer rövidnadrág áll rajta, mert láttatja szép formájú, izmos lábát, amiből kitalálható lesz egész izmos, vékony alakja. Félix laza egzisztencia, összességében olyan mint egy lord a kimenőjén, kujon kiadásban.
Figyel rám, reflex-szerűen: a csajozáshoz ez elengedhetetlen. Soha nem enged ki vagy beszállni a kocsiba, anélkül, hogy kezét nyújtva ne segítene. Mondjuk, elkél a segítség, mert olyan alacsony az ülés, hogy a ki-beszállást kecsesen abszolválni egyedül nehéz volna. Elmegy reggel boltba nekem tejért, jó messzire, mert elfelejtettünk venni a kávéhoz. Pedig lemondok a tejről. Egy keserű kávét ez a férfi megér nekem.
Egy teljes napja nézem az arcát, és kezdek rajongani érte. Fotózom a telefonommal, hogy legyen néhány képem róla, amit, ha akarok, kinyomtathatok, és bármeddig nézhetek a kenyérpirítónak támasztva. Ami a kenyérpirítómat illeti, az metálpiros, és van olyan jó, mint a Félix autója!  
Autózunk a Tisza partján, kis falvakban. Elé gurul váratlanul háromkerekű biciklivel egy cigány kisfiú, felszisszenek, de Félix könnyedén megáll. Egy útmenti ház betonlépcsőjén ülve, fiatal cigánylány borsót pirgál vájlingba, páréves, pucér seggű kölyke szoknyájába kapaszkodik. Félix épp lassít, így van tíz másodpercünk összemosolyogni a lánnyal. Garcia Lorca elégedett lenne mindkettőnkkel. Lovak legelésznek bekerített birtokon, zöld a határ, összeborulnak az út menti fák, promenád borul ránk. A levelek között átszűrődő fény telepöttyözi előttünk az utat.
Ott jobbra azt a birtokot majdnem megvette, meséli Félix, abban a sarki kocsmában pedig kishíján halálra verték egy barátját. Az a régi disco arról nevezetes, hogy oda járt csajozni mindkettőnk kedvenc Bálintja. Érdekes váltás lehetett a belvárosi zsidó úrinők után, mélázok félhangosan. Félix mosolyog, ÚGY, hogy lefotózom.
Rengeteg a közös ismerősünk, ugyanazokra a helyekre jártunk fénykorunkban Budapesten, ugyanazokat a történeteket meséljük, kicsit máshonnét nézve, sőt, ott lakik, ahol dolgoztam fél évet. Nem létezik, hogy nem láttuk egymást! Emlékszik egy mogyorószín perzsabundás, hosszú, fekete hajú lányra. Azt mondja, ez a kép „meg van” neki. Az én tekintetem viszont biztos átsiklott az olyan ficsúrokon, mint amilyen ő volt. Akárhogy is, húsz éve keringünk egymás körül.
Ismerős neki a táj minden zegzuga, történetei benépesítik az ismeretlen, vidéki világot számomra. Szeretem ahogy mesél, mert nem hazudik magának. Ez ritkaság.
Tud a közelben egy kávézót, ami olyan, hogy bárhol lehetne. Lehetne Budán, vagy egy síparadicsomban, vagy egy francia erdő szélén. Tele van, de azért kapunk asztalt. Épp jókor jöttünk.
Óriási adag minden étel, lelkesek a felszolgálók. Az emberek hangosak, az asztaltársaságok nagyok, a rántotta négy tojásból készül, egy adag virsli két párból áll, a jegeskávéhoz pedig három gombóc fagylaltot adnak. Túlzás ez a mi diétás ízlésünknek, de élvezzük a bőség látványát. Elfogyasztani persze eszünk ágában sincsen.  
Bordó ponyva borul fölénk, enyhén átszínezve Félix vonásait. Melegebb árnyalatú amúgy is melegbarna bőre. Meghitt a háttér, mintha szoba ölelne minket. Pedig a terasz zsúfolt, sőt, egy őrült kinéz minket, mert szépek vagyunk, és packázni próbál velünk. Mindhiába.
Kényelemesen elhelyezkedem srégen vele szemben, félig felhúzott lábbal, és berendezkedem arra a több órás élvezetre, hogy finomságokat csipegetek egy kényelmes teraszon. Kávézom, és közben nézek egy gyönyörű férfit, akit később megérinthetek.
Kócos, félhosszú, barna hajam, olyan mintha most bújtam volna ki az ágyból, kunkorodó tincseim életteliek. Fehér, vékony csíkos overáll van rajtam, spagettipántokkal. Rugalmas anyaga rásimul alma melleimre, karcsú derekamra, kiszélesedő csípőmre, a nadrág szárai viszont lazán lebegnek bokám körül. Félix azt mondja, ez a kedvence rajtam. Ő nyitott ingben van, levágott szárú farmerrövidnadrággal. Jobban hasonlít, mint valaha, most arra a francia színészre, aki az Anthony Zimmer című filmben Sophie Marceau mellett a férfi főszerepet játssza.
Sophie felszáll egy vonatra, majd - mintegy tíz másodpercnyi mérlegelés után - leül egy véletlenszerűen kiválasztott férfival szemben. Yvan Attal játsza. Bevonja aztán ezt a hétköznapi tanárembert, nem hétköznapi életébe, egy kémdrámába, aminek a végső tétje, hogy megmentse élete nagy szerelmét, egy virtuóz bűnözőt. Beleszeret azonban kissé a tanárba, ebbe az unalmas figurába, a vonzalom pedig kölcsönös. Felelősséget kezdenek érezni egymás iránt, ami bonyodalom, hisz Sophie kezét köti élete nagyszerelme. A film végén, micsoda fordulat! Kiderül, hogy élete kis és nagyszerelme, egy és ugyanaz! Vagyis tíz másodpercnyi mérlegelés után kiválasztotta a vonaton élete nagy szerelmét, teljesen mássá műtött arccal! Majd megpróbált hű maradni hozzá, de nehezen ment, mert az új arcába is beleszeretett. Ilyesmi persze csak a filmekben lehetséges.
Ülünk Bélánál a lócán, várunk a vaddisznópörköltre, közben puszilgatom Félix vállát. Picike puszikat kap, jó sokat. Pedig legszívesebben elcsócsálnám, lassan, módszeresen... De nem merem. Nem tartunk itt. Gondosan társalgok tehát ezekkel a gondolatokkal a fejemben.
Simizném a hasát, azt a feszes hasat... Igen, ami azt illeti én is hiszek a szeretet gyógyító erejében, sőt, csak ebben hiszek, válaszolom őszintén háziasszonyunknak, aki arról mesél, hogyan él az intézet falai között, a súlyosan sérült gyerekekkel.
Az egész család segít neki néha a munkájában, sütnek óriás pizzát, zenét szolgáltatnak mellé, hogy a gyerekek táncolhassanak. Korán halnak meg. Amíg élnek, örülhessenek. Úgy száznegyvenezer körül keres három műszakos munkájával háziasszonyom. Ezt onnét tudom, hogy ex-HR-esként, ismerem a bértáblát. Félix úgy másfél millióért ül a fordítófülkében. Tudom, hogy az ilyesmit nem lehet összehasonlítani, és azt is tudom, hogy őt az Európai Unió fizeti, háziasszonyomat pedig a magyar állam.
Béla karbantartóként viszont egész jól keres. Van egy céges kisbusza, azzal elszáguld, ha rossz egy vonat, váltó, jelzőlámpa, akárhová, ahol a meghibásodás történt. Nélkülözhetetlen a maga módján.
Félix portáján egy parasztház áll. Ütött-kopott, repedezett, de látszik, hogy élt szebb napokat. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy jól szemügyre vegyem, lenne-e kedvem itt élni a lányommal egy évet. Nem lenne.
Félix szobája a pajtában van. Ott szeretkeztünk. A bogaras és használt(!) ágyneműben, a töméntelen tiszai vérszívó társaságában, koromsötétben, úgy, hogy még nem ért véget teljesen a ciklusom, pedig illett volna, hogy véget érjen. Mindez nem vall rám. Mégis, másodpercek alatt elélvezek, mert ez a pasi, a puszta lényével felizgat. Nem kell semmit tennie érte.
Aludni viszont nem tudtam mellette, a fent említett körülmények, ahogy kijózanodtam, már zavartak. Némi forgolódás után olajra lépek, és a nagyházban kötök ki, na hol, hát az anyja ágyában.
Mama hálóingje a párna alatt. Átrakom a fotelbe. A komód tetején, fonott kosárban találok gyertyát. Meggyújtom őket, a nagycsillár mellé, nem tudom mért, talán a bogarak ellen. Vagy a szellemek ellen. Nézem az erősen kivilágított szobát, aludni úgyse tudok. Itt ismerős minden!
Hoppá, abban a szekrényben kell legyen tiszta ágynemű. Kinyitom. Csikorgás nélkül adja meg magát. Összehajtogatva, halmokban hevernek a ruhák, jobbra fent az ágyneműk. Tudtam, hogy oda kell nyúlnom érte. Van tiszta lepedő, párnahuzat, paplan. Válogathatok. A darabok nem illenek ugyan össze, mármint nem egyformák, de a jó ízlés szetté rendez mindent. Mintha a saját szekrényem látnám.
Hajnalodik, és én még mindig a szobát nézem. Nini, könyvespolc a sarokban! Nézzük. A fele idegen nyelvű könyv, de akad azért magyar. Iskola a határon, Hajnali háztetők, Az omnibusz utasai, Háború és béke. Mind olvastam. Hoppácska! Egy régi kedvenc, Paul Auster: Holdpalota. Magyarul. Mekkora mák!
Nem nézegetem tovább a szobát, a falra kitett fotókat, ahol Félix túl fiatal. Visszabújok az ágyba. A friss ágynemű simogatása megnyugtat, leoltom a lámpákat, a maradék gyertya lángja elég, hisz pirkad már. A pirkadat és a gyertyák lassan lebegő fénye átsegít, a Holdpalota soraival együtt elringatnak, elalszom végre. Utolsó lélekjelenlétemmel elfújva még kedves gyertyáimat.
Félix panaszkodik reggel, hogy alig aludt, ami nem igaz. Én aludtam alig. Mondom is neki, hogy ez szubjektív megélés csupán, objektíve kb. végig aludta az éjszakát. Velem ellentétben, aki három órát, ha aludtam, objektíve.
Mióta megcsókolt a Dunánál, nem megy az alvás.  
Félix hiszi, hogy ő rossz alvó, ami a boldogtalanságtól van, az meg a magánélettől. Járt szakembernél is, kapott gyógyszert az álmatlanságra. Hogy volt-e terápia, azt nem tudom, nem mondta.
Sármja, ezüstrakétája, és világias örömökre berendezett élete dacára, nagyjából egyedül van. „Engem nem szeret senki”, mondja vicces-pityergősen egy beszélgetésünkbe ékelve, és tudjuk jól, hogy ha valaki erős idézőjelekkel mond valamit, az véresen komolyan van véve!
Az öregedés, a fiam, a nőm, meg a politika kikészítettek – mondja hangsúly nélkül, az asztalon pakolászva. Ha belegondolok, ez fedi az egész életet.
Nézem ahogy pakol. Hullámos hajába ősz szálak keverednek. Századszorra panaszolja el közben, hogy újra kell mosogatnia mindent, mert kint felejtette a tiszta edényeket, és ráesett a poros, tiszai eső. Mozdulatai tétovasága megöregíti hirtelen.
Egyik pillanatról a másikra nem őt látom pakolni, hanem a saját apját! Pedig nem ismerem. Mégis, világos, hogy őrá hasonlít most, kísértetiesen. Ráugrott tíz-húsz év, és valami megfoghatatlan bizonytalanság, teszetoszaság, ami a magány és az öregség szívszorító keveréke.
Ahogy elnézem, ráébredek, az éles látomás fényében, hogy Félix borotvaélen táncol, a határán van valaminek, ami életbevágó. El fog dőlni rövidesen, hogy benne ragad-e az öregedő playboy egyre kínosabb szerepében, vagy időben kiszáll, döntések mentén, évtizedes játszmájából, és lehorgonyoz valaki mellett, akivel boldog lehet. Ha nem, egyre szánalmasabb és szánalmasabb lesz.
Elhessentem a látomást. Jobban esik üdének látni őt, és hinni, hogy előtte az élet.
Volt az a spanyol nő, meséli tovább (valahogy szépnek képezelem, pedig nem mondta), aki odavolt érte, annyira, hogy akarta a kacorkirályt. Ő engedett. De mivel engedett, és nem ő akarta a nőt, ezért sohasem érezte fontosnak igazán. Azt mondja, olyan volt mellette, mint valami herceg. Elfogadta, amit kapott. Ez csak természetes.
Különben is, meséli, rém kellemetlen volt, mikor jött a nő elvált, szerelmes férje a gyerekekért, ő meg, mint valami here, köntösben jött-ment a lakásban. Szegény férj! Mivel ezt a szegény férj ügyet vagy négyszer meséli el, arra a következtetésre jutok, hogy él benne valami férfi szolidaritás-féle, legalábbis férjek iránt, ami nincs a homlokára írva.
Végig bulizta az életét, csajok, pia, utazás. A könnyű élet varázsa. Harminc évesen elverték a biztonsági őrök, úgy, hogy betörött az orra, elrepedt két bordája, mert whiskyt lopott egy belvárosi bárban. Volt rá pénze, az mindig volt, de balhét akart.
Bejött a nőm a tulajnak, mondja, vagyis legyőzte őt, hisz a nő mellette állt. De ez nem volt elég. Kiemelte a piásüveget a pult mögül, és futottak. Kicsit lett volna csak megverve, de utánament a szekrény embernek, mikor az már hagyta volna a francba, és tovább hergelte. Így tört el életében először az orra. A második, az tíz évvel később történt. Az orvos kiemelte, majd visszatette az orrát. Kissé pszichedelikus élmény volt, meséli, és én elhiszem.
Ez a nő lesz gyermeke anyja később. Szerelmes voltál belé, kérdem. Persze, amíg terhes nem lett! Rosszallással a hangjában mondja, mint aki pipa, amiért sületlen kérdésre kell evidenciát válaszolnia.
A hideg kávé elakad a torkomon, egy hangos „jaj!” kiáltást így sikerül köhögésbe fojtanom: kis híján megölt ez a kurva korty kávé! Csóválom a fejem, amikor magamhoz térek, biggyesztgetem az ajkamat. Azt mondja, vegyél le minden sztoriból tíz évet, annyira voltam érett. Diagnózisa pontosnak tűnik. Igazi Pán Péter.
Úgy hároméves volt a fia, mikor elhagyta őket. Addig bírta.
Most viszont a birtokot, amit venni készül, családi birtoknak szánja. Már ha jól rakom össze a mozaikot, mert így azért ez nem hangzik el. Fia anyja fogja vinni lent az RBNB üzletet, Félix meg lejár hozzá, mint valami hazalátogató földesúr, amikor jól esik neki, és a fiúk kettejükhöz jön haza.  
–    Család egyesítesz? – kérdem csodálkozva.
–    Olyasmi! – feleli öblös hangját megzengetve.
Irónia lehet a szememben, mert ahogy belenéz, bár nem szólok semmit, hozzáteszi élénken:
–    Vigyázat! Ez illúzió!
Az. De attól még végig csinálhatja.
Pikantériája a birtoknak, amit választott, és aminek a megvételét egyelőre elodázza, hogy férjem kívülről-belülről ismeri, a faluval együtt, ahol van. A népi építészet elismert szakértőjeként, tíz éve őt kérték fel arra, hogy mérje fel a falu összes házát, részletesen. Így amikor Félixszel való kapcsolatom hajnalán, baráti alapon elmesélem, hogy megismerkedtem valakivel, aki birtokot vesz itt és itt, ő fejből sorolja a birtokon lévő összes ház összes paraméterét, sokkal akkurátusabban, mint ahogy a birtokra aspiráló báró, egyáltalán elgondolni bír egy házat.  
Nincs szigetelve! Mindössze kilenc centi sár van a tetőfödém és a kék ég között. A fűtés legpraktikusabb megoldása, ha ipari árammal… nézze meg az istállónál, hogy van-e, kéne legyen, mert a takarmány darálásához valószínűleg azt használtak. Ha nincs, akkor így és így lehet bevinni, ennyibe fog kerülni… Továbbítok segítőkészen minden infót újdonsült ismerősömnek, felajánlva férjem jövőbeli segítségét. Félix hevesen tiltakozik: nem lehet ilyet tenni egy férjjel, neki ez rém kínos lenne!
Szóval, mindenki mindenkiről tud, nincs mit titkolni, hisz épp a Balcsiról autózunk fel hármasban, férjem, lányom és én, családilag. Félixszel pedig csak egy afro-partin roptuk eddig, kislányommal együtt bulizva, a Duna-parti, nyári éjszakában.
Arra, hogy kilenc centi sár van a kék ég és a födém között, Félix azt válaszolja messengeren, hogy ijesztően okos vagyok, és boszorkányos hogy mindent tudok a birtokról, ahol épp van. Hiába mentegetőzőm, hogy a férjem tud mindent. Azt mondja, akkor is. Ez boszorkányos!
Fekete tyúkjaimra is ezt mondja, mikor elmesélem, hogy tartottam néhányat hobbyból. Holott a férjem választotta az óriási, fekete tyúkokat. Én fehér törpe tyúkot akartam, kis fehér tojásokkal.
Ami az én történeteimet illeti, azok is meredekek, legalább annyira, mint az övéi, de másképpen. Ki tudja miért, ezen az augusztus huszadikán ezekből egész sokat elmesélek, pedig nem tüntetnek fel jószínben.
Megkapó hasonlóság életformáink között: fia anyjával úgy rendezte be az életét, hogy akkor is van nő körülötte, ha épp nincs nője. A női funkció, családi felállásban, ilyenkor is működik. Ugyanezt csinálom az urammal. Vele családozok, nyaralgatok, főzünk, étterembe járunk, vásárolunk, hármasban vagyunk, piknikezünk az erdőben, jó minden. Csak szex nincs. Az mással van, ha van.
Utolsó szerelmi bánatomat férjem vállán sírtam ki, aki válaszul, elvitt feledni a tengerhez. Olyan jól sikerült az út, hogy vissza akarunk menni ugyanoda, indulunk is rövidesen.
Szóval vannak férfiak körülöttem, mindig így volt, gondolom, így is lesz, ilyen-olyan szerepben. Ahogy őkörülötte nők, jól érzékelhetően. Például itt van az új bérlőm, akit Gyuszinak hívnak, orvos, diplomata, de elsősorban katona, mellesleg kém. Félix látta egyszer, és megjegyezte: nem tetszik ez a Gyuszi nekem.
Nem csoda. Két méter magas, fél vállán elfér a világ, a szeme kék, és vele nevetek a legnagyobbakat. De úgy, hogy eldőlök a kanapén, lábaim az ég felé kalimpálnak, és fogom a hasam a röhögéstől, amit nem bírok abbahagyni. Gyuszi humora sziporkázó, egyedi és összehasonlíthatatlan.
Gyuszi is tett egy megjegyzést ugyanekkor Félixre. Úgy látszik hatással voltak egymásra, pedig épp csak összefutottak a kapumban.
–    Nem lennék vele egy lövészárokban! – mondja, miközben nagyon néz a szemembe, kéken, és olyasféleképpen, mintha nekem se kéne egy lövészárokban lennem vele.– Mi bajod vele? Nem ismered – mondom cigifüstöt eregetve, kockás kanapénkon, bort iszogatva hajnali négykor, a bérlőmnek.– Nem bízom benne! És te az én falkámhoz tartozol, ő meg nem!
Ahhoz képest, hogy a pinyóban csövezik nálam, az öntudata dicséretesen egészséges. Falkavezér, és ezt szeretem benne!
Szóval akkor jött rá a Kisherceg, hogy a spanyol nő mégiscsak fontos, amikor a csaj elhagyta. Ráébredt hirtelen, hogy ha tökéletesen boldog nem is volt vele, de kerete volt az életnek, kiszámítható, és alapjában véve kellemes.
Elvehettem volna feleségül, mondja. De hát sosem voltál nős, válaszolom meglepődve. „Ami késik, nem múlik. Az ember változik!” Hm. Perspektivikusan hangzik. Igaz, házas vagyok. Így engem nem érinthet.
Mikor elhagyta a nő, utána hiába próbálta rendbe hozni a dolgot. Pedig megpróbálta! De hát bosszúállónak bizonyult, ő így mondja. Jobb pillanatában átfogalmazza: ez is, az is rosszul eshetett a csajnak. Mondom neki, hogy ja, az életminőségünk, végül is az emberi kapcsolataink minőségéből áll, nem az autónkéból. Hirtelen mozdulattal felém fordul, néz rám kikerekedett szemmel. Pedig csak egy bevált közhelyet ismételtem el.
Még mindig bámul, úgyhogy jobbnak látom autókról folytatni a társalgást. Mondom neki, hogy a RAV4, meg a Volvo XC 40 az ideálom. A kisterepjárókat szeretem. Azt válaszolja, hogy a RAV4, ha húszéves, két ajtós, neki is nagy kedvence. Ha látok eladót, szóljak neki mindenképpen! Mért szóljak? Megveszi? Magának, vagy nekem?! Mindig is olyan férfira vágytam, aki vesz nekem egy autót, csak úgy, hirtelen.
Nád a házam teteje, teteje, rászállott a cinege, cinege.
Két napra tettem szabaddá magam. Hét év óta, mióta lányommal teherbe estem, most van először ennyi kimenőm. Szabaddá tettem magam, mert megcsókolt a Duna-parton.
Ez azután történt, hogy nyugágyainkban heverészve, lent az öbölben néztük a vizet, meg a körülöttünk játszó gyerekeket, és ő arról mesélt, hogy szeret úszkálni, mire halacskának neveztem, ő meg cserébe tűzsárkánynak engem.
Nem tetszik a dolog, mert a víz az úr, tudjuk jól, ráadásul kioltja a tüzet.
Egy kisgyerek oda jött hozzánk, miközben csókolóztunk, azzal, hogy ő tudja, hogy hol a lányom, akinek a keresésére indultunk elvileg, de a mamája elhessegette azzal, hogy ne zavard őket.
Az öböl közepén gyökerezünk a homokba, így inkább mi zavarunk másokat. Egymás után kétszer csókolt meg.
Mikor kicsit később visszaérünk a kidőlt fűzfához, és a rajta játszó gyerekeket nézzük, rásimulok a hátára, jobb kezem a vállára téve. Ő megfogja vállán a kezem. Balommal, megfogom az övét, lent, fejem a vállára fektetem. Finoman nekem dől, érzem a súlyát, miközben megszorítja a kezem, gyengéden. Megtámasztom, és olyasmit érzek, hogy így kéne leélni az életet. Ebből a perspektívából minden rendben. Erősek vagyunk ketten.
Attól a mozdulattól helyére billent a világegyetem. Ott vagyok, ahol lennem kell. Lányom odakiált nekünk a kidőlt fűzfa zöld lombjaiból: akartok egy fotót?!
 Akkor döntöttem el, hogy ráérek. Félix viszont megijed attól, hogy ilyen sok időt szánok rá. Két teljes nap! Úristen! De tudja, hogy az esélyét értékelnie kell, kedvesen megköszöni. Bevallja ugyanakkor, hogy az elmúlt két évben, két óránál többet, nem töltött egyszerre nővel. Ki tudja, talán igaz. Bár elképzelhetetlen.
Napozok a kertben, alig van rajtam ruha, nézem a fűből a ház tetejét. Nád a házam teteje, teteje. Ő sziesztázik a pajtában. Nehéz megállnom, hogy ne menjek utána…
De inkább nézem a tetőt, a felhőket, és kényesen, a helyzetemet mérlegelem.
Három óra alvás után becsusszantam reggel mellé az ágyba, simogatni kezdtem a hasát… persze, hogy rámfordult. Nem tartunk még ott, hogy az ilyesmit félúton abbahagyjuk, abban a kellemes tudatban, hogy jó lesz folytatni később, befejezni pedig ráér éjjel. Nem tartunk itt. Tartott itt valaha? Tudja a vágy elnyújtott örömét beosztani huszonnégy órára? Azt hiszem, igen. De nem tartunk itt.
Reggel, kávé mellett olvasom a Holdpalotát. Azt mondja, az anyja ugyanezt csinálta, kávé-könyv, egész délelőtt. Hozzáteszi, hogy a férfiaknak az olyan nők tetszenek, akik hasonlítanak valamennyire az anyjukra. Amúgy a könyv a kezemben az anyjáé, aki arra kérte, hogy olvassa el, mert neki is ez az egyik kedvence.
–    Anyám kedvéért nem, de a te kedvedért elolvasom. Milyen már ez, teszi hozzá mosolyogva.
A könyv amúgy arról szól, egész szofisztikáltan, hogy tesz tönkre két ember egy szerelmet. Láthatóan egyikük sem tehet róla, azért nem, mert olyanok amilyenek. Pedig a kirakós összes darabja ott hever az asztalon, de nem áll össze a kép, a vég pedig szinte csak a véletlenen múlik. Ez a legdurvább.
Utólag azt gondolom, hogy nem kellett volna az ördögöt a tiszai parasztház falára festeni! Minden megidézett történetünk a romlásról szólt, arról hogy veszett el az, ami szép lehetett volna.
Ha leszakad, hadd szakadjon, sárga lábú cinege, cinege…
Mérlegelem a helyzetem a fűben heverve kényesen, és arra jutok, hogy jobban tetszik nekem, mint én neki.
Azt kitalálta okosan, hogy második esténket töltsük a városban: elviszlek vacsizni, meg konyakozni, mondja. Úgy hangzik, hogy a helyszín Budapest. De mikor fél nap múlva megkérdezem, hogy hol vacsorázunk majd, egy ráckevei hajót nevez meg. Ohohohó! Megváltozott a helyszín a fejében. Miért?! Hogy ne hozzá kelljen felmenni utána. Hogy leléphessen bármikor tőlem…
Három szex huszonnégy óra alatt: érdeklődése átmenetileg lanyhult irányomban.
Fiatalabb korában együtt aludt a nők garmadájával, mondja, bedőlt bárki mellé, majd kidőlt rövidesen. Ha arra ébredt, hogy zavarja a nő az ágyban, elment sétálni az éjszakába. De ma már kérdés az együtt alvás.
Én azzal alszom, akit szeretek. Mellette, nem aludtam. De mintha megjött volna a kedvem.
Mégis, ott a fűben heverve, úgy döntök, hogy kiszállok ebből a történetből. Nem enged be a házába, az életébe! Eszébe se jut, hogy izgatottan, friss ágyneműt húzva hívjon fel magához…
Akkor nem csinálok több fotót rólad! Nem bújok mélyebbre a tekintetedbe! Nem érdekel a szépséged, a könnyedséged, az életszereteted, a levágott szárú farmered sem érdekel!
Türelmem veszítem ezen a ponton a tiszai szúnyogokkal szemben. Elviselhetetlenül fájnak a csípések, ráadásul rossz helyen találtak meg, a két combom közt, egész fenn. Sürgetn