[Látó, 2009. június]

Az olvasásban megfáradva, olykor
a valóság felszínére evickélek,
s a feketén nyüzsgő hangyabetűk
és a fehér könyvoldalak helyébe
hirtelen távoli, gyerekkori
nyarak égető napja vág a szemembe
s gabonatáblák aranylanak felém,
mint egykor valaha valamelyik
dűlőnkben, ahol arattunk s én a kévéket
hordtam egybe „kepékbe”,
vagy dobáltam favillával a szekerekre
a nehéz kévéket napestig, fáradtságot
alig-alig érezve,
mert sürgetett az is: az elvégzendő
munka, de még inkább talán
az ég alján gyanúsan magasra feltorlódó
felhők sötét fenyegetése.
Versenyfutás volt ez az idővel, igazi,
s a nyertese mi lettünk,
mert villámaival kaszálva
az eső egyre inkább távolodott.
Szerettem az asztagrakást s szerettem
dobálni az arany búzaszemektől
súlyos kévéket a cséplőgép
dobjára, az „etető” keze ügyébe.
Aranyidő volt ez az életemben,
réteken és szőlőkben töltött,
aranyidő, mit a kor táblájáról,
mint tanító szivacsával a felírt
betűket, itt a sors egy életformát
törölt le irgalom nélkül örökre.

Billingstad, 2009. március 27.