Szerényen hulldogálva betakar
lassan mindent a hó; akár a vatta,
habos, puha, és eltünik alatta
a limlom, törmelék, szemét, avar.

Kórház-fehér borítja a világot,
egy kis fényben már szikrázik, ragyog,
mint téli éjszakán a csillagok,
mint angyalszárnyra szórt üvegszilánkok.

De új erőre kap a Nap maholnap,
a szép fehérség elszürkül, megolvad,
egy friss eső emlékét is lemosta,

s bokáig érő sárlében, latyakban
előtűnik megint, még undokabban,
világunk minden rondasága, mocska.