[2020. november]
Ma még ezen a padlón megyek át a szobán, holnap már nem. Ez egyszerű. Ma még itt vagyok, holnap már nem, erre gondolok, amikor az előbbit írom, a padlóval. A tények egyszerűek. Valami tényszerű – arra gondolok, hogy valami olyan egyszerű, mint egy tény. Kimondom, mert úgy van. Megkérdőjelezhetetlen igazság. Letagadni egy tényt, hogy érvénytelenítsem másvalaki megélt, rögzített valóságát bántalmazás. Ha azt mondom, hogy fáj – mert tudom, hogy úgy van –, akkor az tény. Az egyszerű.
Két év alatt mennyit nőtt a blokk előtti hárs. Négy emelet magas; utóbbi tavaszon még csak súrolta a harmadikat. Ez lehet, hogy nem igaz, csal az emlékezet, két év a négyemeletes blokk perspektívájából csak egy csettintésnyi idő, míg az előző bekezdés szemszögéből fél élet. A két hozzáállás között mindössze annyi történt, hogy egyik nap még átmentem egy adott szobán, másnap már nem.
Ülök a széken, szemben a balkonnal, szemben a hárssal, nézem, hogyan lengeti a szél az ágakat, az ágakon a leveleket, nézem az ágaktól befele a törzsig tartó távot, elképzelem, hogy rögtön beránt, a hátam mögött összezárnak az ágak, a levelek, és ott vagyok, biztonságban, egy illatos óvóhelyen, nem bánt semmi, csak lenget a szél. Ez egyszerű, jut eszembe, egy másik szobából hallom, amin már nem megyek át, most átölelem a törzset, és szorítom, nem akarok innen elmenni, nem akarom, hogy bármi kirántson, sem gondolat, sem beszéd, nem akarok senkivel se beszélni, senkit sem látni, csak ezt a nagy hűvös zöldet, a levelek közt beszűrődő napot, itt akarok ücsörögni, mint egy jóllakott állat.
Álmomban ismeretlen emberek társaságában vagyok. Nem értem, hogyan lehet olyan emberek arcával találkozni a fejemben, akiket még a valóságban soha nem láttam, semmi közöm hozzájuk, mégis elemi erővel hatnak rám az adott álomjelenetben. Nappal furdal a kíváncsiság, alig várom, hogy este legyen, hátha folytatódik az álom, hátha újra találkozom velük, esetleg többet is megtudok róluk, a hozzám fűződő kapcsolatukról. Hogy van az, hogy álmomban érzem az élést, ébren pedig semmit, csak próbálom elviselni a nappalt, és nem gondolni arra, hogy mi is a valóság, és elhessegetni gondolataimból annak a padlónak a textúráját. Leguggolok, megérintem, sima és síkos, de nem is kell leguggolni, hiszen a zoknin keresztül is érződik, kivéve a hideget, az zokniban sokkal tompább. Ezt emlékezetből tudom, most nem guggolhatok le, nem is tapodhatom zokniban, hiszen már nem megyek át rajta. Még csak nem is tegnap óta nem, hanem már jó ideje nem, meglehet az egy éve is, hogy nem; ezt a padlót, a mostanit másféle, rendes, tömör faparketta alkotja, a lécek közt néhol milliméternyi réssel, tehát tapintható az egymásutániságuk. Zoknis lábfejjel is jól érzékelhetők az egyes parketta-darabok. Közben a nyitott balkonajtót heves széllökés mozdítja, kinézek, látom, hogy vihar lesz, a hárs ágai ide-oda csapódnak, talán be kéne zárni az ajtót. Vajon biztonságban vagyok-e a lombok között, vagy az erős szél letép majd a törzsről?
*
Nem tépett le.
Egy kék bársonyruha csillog a pirító napfényben. Nem lehet tudni, mikor lesz alkalom felvenni. Amikor a döntés szabadsága korlátozódik, az nehéz. Ha kipattan a fejemből, hogy márpedig én felülök az első gépre, és átszelem a La Manche-csatornát, minden további nélkül megtehetem, hogy felülök az első gépre, és átszelem a La Manche-csatornát. Ha kipattan a fejemből, hogy márpedig én felülök az első gépre, és átszelem a La Manche-csatornát, és ezzel egy időben rájövök, hogy nem tehetem meg mindezt minden további nélkül, mint eddig – mert mondjuk épp valami nemzetközi világjárvány tombol, és hát történetesen a légi forgalom is korlátozódik ezáltal –, az nehéz. Angolul jut eszembe, hogy deal with it, vagyis, hogy ezt kellene somehow, díleljek azzal, hogy nem lehet minden további nélkül. Mintegy madártávlatból nézem, milyen szorongatók hirtelen a határok, milyen új, eddig ismeretlen, kissé félelmetes, és a lájtos depresszióig lesújtó érzések társulnak a megszokotthoz képesti elszigeteltséghez. Menni kéne. És ez úgy mar belém, ez a menni-akarás, mint a honvágy. Pedig itthon vagyok, a szülőföldemen, ismerős minden utca, az oly kedves hegyek egy karnyújtásnyira terülnek; mégsem elég. A honvágy tartozéka a menni-akarás, az utazás vágya és az úton levés. Kijelentem, mintha olyan biztosan tudnám. Pedig csak sejtem. Éppen most, ez a legpontosabb jelen idejű tudásom erről, ami – ahogy mondtam – nehéz. Ide lehet még helyezni a lemondást, a veszteséget. Egymás mellé helyezve járványügyileg büntetendő csoportosulás: van itt szorongás, honvágy, menni-akarás, nehéz, határ, lemondás, veszteség. A csoport neve legyen Szomorúság. Milyen egyszerű. A szomorúság egyszerű. Reductio ad absurdum. Amúgy hülyeség nevet adni a csoportnak. Főleg nagybetűvel. (Pedig nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna, mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként.)
Nem lehet tudni, mikor lesz alkalom felvenni a kék bársonyruhát. Hideg a padló. Kifordul a hárs lombja, eső lesz. Talán be kéne zárni a balkonajtót.
