A sötétség néz rám iszonyú szemmel,
fekete árnyak leskelnek az éjben;
csitítgatom a lelkem, hogy ne féljen,
mert megtelik szorongó félelemmel,

hogy kormos árnyak hálójukba fonnak;
nem áraszt bágyadt fényt a furcsa, holt szem,
a párákat lehellő őszi Hold sem;
az éjben nesztelen árnyak osonnak.

Jöjj, drágám, ülj mellém az éjszakában,
hajtsd arcodat fáradt vállamra lágyan,
ne hagyj magamra ilyen elesetten:

ha kézenfogva nézünk szembe ketten,
és összeforrott lélekkel találnak,
vert hadként tűnnek el a kósza árnyak.