[2020. július]

---

a hosszú útnak mindig éjszaka
vágunk neki az új égbolt alatt
talán azért mert a sötétben
a megszokott gondolatok is
újnak tűnnek és aludni tér
az aggodalom az emberek
a házakban falvakban és
városokban de a forgalom
szakadatlanul lüktet az elsuhanó
kerekek sercegő hangja
mint amikor tépdesik
a tépőzárt lüktet a szív is
elégséges vérrel nedvvel látja el
a testet van ritmusa és
magától működik az agy
csak a biztonsági öv köt le
a hátsó ülésen nézhetek kifelé
felgyorsított filmkockaként pereg
udvar ház udvar ház udvar ház
udvarház udvarházud varházudvar
tiszták szépek újak és ízléstelenek
rikító színűek bádogtetővel
félig bedőlt kerítéssel öreg épületek
gyomos kert udvar aztán mezők
krumpliültetvények szabályos sora
mintha mérnökök mérték volna ki
a barázdák mélyét s az egymástól
való távolságot föntről barna és kék
a felhők homorú bodrai tartanak tükröt
nekik kék és sárga repcemező kék
és zöld kukoricás dimbes-dombos táj
az út kanyarog nincsenek sziklaszirtek
szorosok csak mély erdők vannak
még mélyebb lakónegyedek iparterületek
rendszerint nem tudom mi következik
mégis ismerőssé válik minden
ahogy órákon át csak ülök
a hátsó ülésen majd megérkezem
az óra mutatója ismét mozgásba lendül
és újra megcsomósodik bennem a félelem
hogy az új helyen nehezebb lesz szeretni
nézem az út menti gesztenyefákat
a műszerfal színesen pislákoló díszeit
a szemből érkezők fényét ahogy
elhaladtukban hullámokként átcsapnak
felettünk és várom a sötét útszakaszokat
a semmit várom hogy mi nő ki autónk
fényszóróinak sugaraiban a kanyarokat
a veszélyes gödröket a hirtelen védőkorlátokat
a lombkoronákat a hirtelen döntéseidet
és csak ülök tovább nem törődve
mint egy mellékszereplő a filmben
amelyik nem végződik jól megnyugodva