[2020. november]

---

REGÉNYRÉSZLET

Átkelek az Edgar Quinet utcán az Építészeti Kar felé. A fal mellett megyek. Nincs semmi kockázat. Kész. Vége. Nincs többé Ceauşescu. Megvalósult a forradalom. Íme, mire képes egy huszonhárom milliós nép, amikor kénytelen megoldani egy súlyos politikai válsághelyzetet, amelyet kiszámíthatatlan pszichés állapotú legfőbb vezetője okozott…
Elérek a sarokhoz. A Matematika Kar épülete felé nézek. Bent keményen dolgoznak az új világ megalkotásán. Én már nem akarok részt venni ebben. Viszontlátásra.
Most az oszlopok alatt megyek. Nem jó ötlet. A túloldalon tankos katonák, engem néznek. Feléjük fordulok, intek nekik. Ők visszaintenek. Többen vannak, hatan-heten, ott cigarettáznak a Constantin Tănase Színház felé vezető átjáró mellett. Továbbmegyek észak felé. Mert ebben a szélcsendes pillanatban láthatom majd a Palota teret. Meg a Könyvtárat.
Hirtelen ezer dörgés-villámlás kíséretében, ismeretlen irányokból milliárdnyi éles szilánkká szóródik szét a pokol. Nagy kaliberű gépfegyversorozat hallatszik közelről, amelyre több tucatnyi Kalasnyikov válaszol. Ördögök ezrei a dobhártyámon, férgek ezrei az agyamban. Látom magam előtt, ahogy a távolban szilánkokra hullnak az ablakok, porrá omlik a fal, emberek buknak a földre, hogy elkerüljék a váratlan irányból érkező lövedékeket, beindul a fantázia, amelyet heti két óra tévéműsor és kis költségvetésű tévészínház táplált forradalmi-kommunista témákkal, 1944. augusztus 23-i felszabadulással, légionistákról, nácikról és rettenthetetlen hősökről szóló filmekkel és színdarabokkal. Tessék, itt az eredménye. Ra-ta-ta-ta-ta. A páncélautók ágyúcsövei lefejezett viperaként vonaglanak. Tűzdongók hasogatják a levegőt, és húst keresnek. Az ólom vénák után kutat. Érzed, ahogy az agyad félelem és tettvágy közt lángol, a megfeszülő izmok szomorúan reagálnak a megfoghatatlan valóságra. Rohansz. Jó a futás, egészséges. Mert már nem gondolkodsz. Már nem.
Berontok az Union Hotel előcsarnokába. Siettemben észre sem vettem, hogy kék-szürke egyenruhák vesznek körül, melyeket a kisagyam közelinek, ismerősnek érzékel. Köztük biztonságban érzem magam.
De mi van itt? Mi ez a sok ismerős arc?
Ők azok.
Ők.
Az Union Hotelt a 0396-os egység foglalta el.
Egy közkatona a harmadik századból, megkopogtatom a vállát. Azt mondja:
– Hát te mit keresel itt, térés?
Mind emlékeznek. Július 3-án hagytam el az egységet. Az újoncaink, a ’89 márciusában bevonultak meg az altisztjeik, akik 1988 októberében vonultak be, emlékeznek dicső távozásunkra farmerben, autóbuszon, emlékeznek, hogy az ablakból visszanézve kiöltöttem a nyelvemet. Integettem nekik aznap, viszontlátásra, drága tábor, viccelődtünk.
Hallom a hangomat.
– Ti mit kerestek itt?
– Már három napja itt vagyunk.
Múlt éjszaka is itt voltak. Itt, két lépésre tőlünk.
– Három napja? Hogy nem futottunk össze?
– Miért, te hol voltál?
– Ott, az egyetemen.
– Aha.
Én mosolyogva:
– Most már káplár vagy, ugye?
Nem mosolyog. Az arca beesett. Mintha egyszerre látta volna a világ minden fényét és sötétjét. Azt mondja.
– A régieket ott találod a bárnál.
Odamegyek. Vajon ki van itt? Anghel főhadnagy? Vajon innen indultak? Innen szóródtak szét a városban?
Ismerős alak támaszkodik a bárpultnak.
Felismerem: Mafalda, az időjós, a leghíresebb fiatalkori reuma-eset az egységünkben, most már persze Mafalda szakaszvezető. Beesett arca kormos, a sisak ferdén áll a fején, a fegyver szabálytalan pozícióban a mellén, nincs kibiztosítva.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezem. Fáj a torkom, talán a városra ereszkedett hidegtől.
Úgy néz rám, mintha másvilági jelenést látna. Mintha nem tudná, hova tegyen. Minta egyenruha nélkül föl sem ismerne. A kopott farmerdzseki sehogy sem hasonlít a szürke-kék zubbonyhoz, váll-lapján a térések kígyójelével. Kezet nyújt, hihetetlen erővel szorítja meg. Azt mondja:
– Alig ismertelek meg. – Majd hozzáteszi: – December 23-a óta itt vagyunk. Mi védjük a volt KB épületének déli oldalát. Hát te mit keresel itt? Hol is tanulsz?
Nincs honnan tudnia. Vagy nem emlékszik. Rábökök az utca végén álló épületre:
– Mateken. Ott van, né, a Matematika Kar. Az éjjel az Egyetemen aludtam. Végig lőttek.
– Igaz is, mateken. Te tanítottad a többieket a klubban.
Feltolja a sisakját, majd azt kérdi:
– Hallottál azokról, akik ugyanezt a ruhát viselték, és akiket lelőttek Otopeni-ben? Voltak vagy ötvenen. Katonai teherautóban. Egyenként kivégezték őket távolról, nem lacafacáztak.
Nem szólok semmit. Nem tudtam, hányan voltak. Hallottam a hírt, de csak most döbbenek rá, mit jelent. Mintha most érteném meg. Kivégezték őket.
Sóhajtva ismétli:
– Ugyanazt a ruhát, mint mi.
Vállára teszem a kezem.
– Itt van az egész század? Anghel főhadnaggyal vagytok? Vagy Dobréval?
– A századot 22-én este kétfel; osztották. A fele Dobre parancsnoksága alatt maradt, a másik fele Tănase kapitány keze alá került. Mi vagyunk a Tănase csapata.
Nahát, hogy ez mekkora! A volt párttitkárból parancsnok lett, százada egyetlen, úgy negyven emberből álló szakaszból áll, azzal küldték ki had­műveletre Bukarest központjába. Ők legalább kicsit tapasztaltabbak, olyan emberek, akik sokáig, közülük egyesek akár egy évig is őrző–védő küldetéseket hajtottak végre. Ismerik Bukarestet, az épületeket, még ha fogalmuk sincs, melyikben mi van. Rákérdezek:
– Hát Stamate szakaszvezető?
– Stamate szeptemberben leszerelt. Hazament Nagybányára.
Tényleg, hogy is felejthettem el, micsoda hülyeség volt ilyet kérdezni. Hiszen jól tudtam, mikor szerel le a volt szakaszvezetőjük a haza szolgálatában eltöltött egy év négy hónap után.
– A régiek közül ki van itt? – kérdezem.
– Itt az egész váltás. Sandu, Vlasie, Kukac, Robu, mind itt vannak valahol.
– Téged meg ideküldtek őrizni a bárpultot?
– Nem, te, aludni jöttem egy kicsit.
Körülöttünk hármasával, négyesével összetolt székek. Itt már aludtak. Hozzáteszi:
– Tudod, a kapitány…
Hirtelen rám néz és kimondja:
– Cristit lelőtték.
Első pillanatban nem is értem, mit mond, aztán az elmúlt napokban fel­gyűlt minden rémület egyszerre ragad torkon. Hogyhogy Cristit? Cristit, a testvéremet? Akit én készítettem a közgáz felvételire? Próbálok a tekin­tetéből olvasni, de Mafalda szakaszvezető megtört ember pillantásával néz vissza. Nincs kedve tréfálkozni. Nagyon is valós, ami körülöttünk történik, ahogy valódiak a Bukarestben kaotikusan repkedő golyók is, nem valami rajzfilmben vagyunk.
– Súlyos? – kérdezem.
Ingatja a fejét, mint aki képtelen elhinni:
– Ott helyben meghalt.
Hátrahőkölnék, de a fal nem engedi. Ezer fal szegez egy helybe. Ott tart a levegő.
A fal kérge belém nyomódik. Riemann és Poncelet feleslegessé válnak. Minden megáll.
– Hogyhogy?
– Ott voltam – kezdi.
Az emelet felé mutat. Géppisztolyát a bárpultra teszi, mutatja a csövét.
– Ha a golyó szemből találja el a sisakot, rögtön kilyukasztja. Nekem elhiheted. Ezek a sisakok, amikhez úgy ragaszkodunk, nem érnek semmit. A golyó a sisakon át a homloka közepébe fúródott, valahonnan az előttünk levő utcáról lőtték, talán a Calea Victoriei felől.
Nem kapok levegőt.
Mutatja, merről jött a golyó. A Calea Victoriei felől.
– A sisak tizennégyfelé esett, mintha papírból lett volna. Hihetetlen.
– De ki volt ott? Mikor történt?
– Tegnap este. Még világos volt. Szerintem, aki lőtt, meglátta a szürke-kék egyenruhát.
Tegnap este? Mit számolgatok vajon? Mire gondolok? Apámra, aki ugyanilyen egyenruhában jár-kel Bukaresten át, mint egy élő céltábla, a sok száz szürke-kékbe öltözött élő céltáblára, célpontjaira a láthatatlan terroris­táknak vagy khakiegyenruhás katonáknak, akik még nem hallották, vagy nem akarják tudni, hogy a rendőrség és az egyenruháját viselő csapatok átálltak a forradalom oldalára.
– Hol történt? – kérdezem.
Mintha számítana. Mintha bármit is enyhítene a tény súlyos voltán.
– Az első emeleten. Parancsot kapott, hogy vegyen fel tüzelőállást, és ahogy felemelte a fejét, vége volt.
Tüzelőállást, ebben az órában? Ki adott ki ilyen parancsot?
– A kapitány küldte oda.
Hát hova nem küldte őt a kapitány? Hónapokig küldözgette, ha kell, ha nem mindenfelé, a kapitány vigyázott rá, nem igaz? Könnyű volt rámutatni: te, a teraszra! Eszébe jutott egyáltalán, mennyire kitett helyzetbe kerül? Elönt a düh: a kapitány! Éppen ő! Aki megígérte Cristi apjának, hogy vigyázni fog rá! És aki kidobta a küldönci állásból, amikor meghalt az apja, és nem hagyott neki időt felkészülni a felvételire.
– Szóval a kapitány. Hol van? Itt van még?
Aztán más jut az eszembe? Az a család. Az apa 1989 tavaszán halt meg. Cristi decemberben. Mindketten ugyanabban az évben. Mind a ketten.
– Igen, itt van valahol az épületben – feleli. – Most ez a bázisunk. Támaszpontunk. A körzet.
Lehunyom a szemem, és elképzelem az ilyen, napokon át húzódó utcai harcok sötétjébe süllyedő Bukarestet. Elképzelem, ahogy a halál minden nap kiharap egy darabkát a világomból. Látom a véletlen erőszak áldozatául esett utcáimat, látom, ahogy az engem körülvevő arcok egyenként eltűnnek a félhomályban. A sötét hosszanti irányban ereszkedik le, és le­gyezőként szétterül egy olyan világban, amelyben a nap mikroszkopikussá zsugorodott. A fény elveszíti a harcot. A szakaszvezetőre nézek, de már őt is alig látom. Mit is mondott? A kapitány itt van. Félig suttogva kérdezem:
– Hol van most Cristi?
– Elvitték. Talán a hullaházba.
Mit lehetett itt még mondani? Maradt még valami ezután? A fal felé fordulok. Múlt éjjel történt. Most már történelem. 1990 januárjában kellett volna leszerelnie. Nem, nem így számoltuk ki. Réges-rég, 1989. szeptember 1-jén kellett volna leszerelnie, ha bejutott volna az egyetemre. Ezek a gondolatok.
Visszafordulok Mafalda szakaszvezetőhöz, és megkérdezem:
– Hát ti mit csináltatok ezekben a napokban? Mármint az elején.
– Hohó – legyint a szakaszvezető –, mi mindent…
És elmesélte. A december 16-i riasztással kezdte. Kezdetben alakzatban felsorakoztak a gyakorlótéren. Majd 20-án az első városi bevetés teljes had­erővel. Autóbuszokkal és páncélautókkal. Felkészülés a tüntetésre. Aztán 21-én annak a tüntetésnek a biztosítása, amelyen Bukarest Ceauşescu ellen fordult. A băneasai katonai alakulatok számára teljes volt a káosz, a változás nagyon gyorsan, szinte egyik óráról a másikra következett be. Kihozták tehát őket a laktanyából a Ceauşescu támogatására összehívott nagy tüntetésre december 21-én reggel. Visszavitték 21-én délután, 21-én este riadóval megint kihozták, teherautókba és buszokba ültették, majd a városban szétszórták őket, ott tartották őrségben alvás nélkül, beosztották őket, hogy tüntetőket tartóztassanak le a Központi Bizottság körül, az Egyetem téren, a Rosetti téren vagy a Piata Romanán, őriztették velük a Ceauşescut rejtő Központi Bizottság fontos épületét, aztán december 22-én este visszavonták őket a laktanyába, annak a bűnnek a terhével, hogy parancsot kaptak Ceauşescu védelmére, és teljesítették a parancsot, amikor már mindenki beszélte, hogy Temesváron emberek haltak meg az ő utasításai nyomán. A tisztek és a katonák iszonyatos nyomás alatt voltak. Mindegyik kész idegcsomó volt. Mindegyikben ott munkált az ösztön, hogy földhöz vágják a fegyvert, és azt mondják, nem, ezt nem csinálom tovább, és mindegyik elképzelte, milyen következményekkel járhat ez. Mi ment végbe bennük? 26-án reggelre mindegyikükön nyomot hagyott. Még Mafalda szakaszve­zető is, a bamba képével, ahogy Cristi mondta, még ő is átment mindezeken a lelkiállapotokon. És köztük a legnyomasztóbb csapás: a halál jelenléte. Itt. Az egységben. A sisakon keresztül. A lövedék frontális iránya, a sisakra merőleges becsapódás, a nappali végrehajtás, az alkony óráiban. Látni lehetett, az Isten bassza meg, látszott, hogy az ott egy katonai sisak. Valaki nagyon is jól kivehető célpontra lőtt.
Mafalda szakaszvezető folytatta a történetét. Tănase kapitányt is magával ragadta a forradalmi hevület. Átvette egy század parancsnokságát (mégis mi mást tehetett volna egy párttitkár, miután jól tudta, mi történt az ország többi részében), most tehát bebizonyítja, milyen hasznos is ő a forradalomnak. Az egység parancsnoka utasítást kapott, hogy a politikai tiszteket helyezzék át a harcoló alakulatokhoz.
– 22-én déltájt mentünk vissza a laktanyába – folytatja Mafalda –, és tizenöt percünk volt vécére menni, mosdani. Mind a százan megrohamoztuk azt a hat budit. Sterének felszökött a vérnyomása, ott maradt az előtér ablakának dőlve, le kellett vinni az orvosiba. Tache végighányta a mosdó előterét. Odajön a kapitány, és atyai hangon azt mondja a szolgálatos sza­kaszvezetőnek: Kérlek szépen, mosd fel!
Zöld epe a cementen, mintha kutya hányta volna oda. Na de szakasz­vezető, aki felmos? Ki látott olyat? Biztos vagy benne? Ezt parancsolta a kapitány? Mafalda látta a zöld hányást, az epét, amit az éhező hányt ki. És nem parancsnak hangzott. A kapitány hangneme megváltozott. Kért.
Rögtön ezután a kapitány meglátta, hogy a tanterem ajtaja betörve, az egész hely tönkretéve. Egy év munkája volt abban, hogy az legyen Délkelet-Európa legragyogóbb politikai-ideológiai kabinetje. Jól tudtuk, mennyit dolgozott ezen, mi is besegítettünk a deszkafűrészeléstől a vörös szövet falra szegezéséig. Nem is olyan könnyű a vörös szövetet redőkben felszegezni a falra. A legfőbb katonai parancsnok portréi most ripityára törve he­vertek a padlón. A rombolás láttán a kapitány úgy rontott be a terembe, mint a vihar. És ott találta az erdészeket a lőtérről, a zöld ruhás fiúkat, az utolsókat a laktanyában, akiknek különféle bűnök levezeklése végett lefokozott tisztek parancsoltak, és akik zöldövezetek karbantartását végezték, amint épp befejezik a tárolók üvegének betörését, a Ceauşescu-könyvek széttépést, a fakeretek feltördelését, hogy a bennük levő lélegzetelállító fotókhoz hozzáférhessenek. Az erdészek a lőtérről, a pocsék iratcsomóval ren­delkező erdélyi fiúk, erdélyiek, akiknek unokatestvérei vannak Németországban, moldovaiak, akikről csak sorozás után derült ki, hogy legionárius volt a nagybátyjuk, éppen tönkretették a bársonybevonatú vitrineket. Az arcukon düh. Minden, ami eddig az életben nem sikerült nekik, most felszínre tört. Ezekre nyitott rá a kapitány, aki egyetlen pillantással átfogta a képet, és volt ideje úgy gondolni erre, a politikai-ideológiai tudományok kabinetjére, mint karrierje legfontosabb eredményére.
– Mi történik itt? – üvöltött rájuk.
Katonai sisak a fején, a szíj szorosra húzva az álla alatt. Ellenőrizetlen mozdulattal lazított egyet rajta, és megrántotta. A sisak elrepült, és kongva nekicsapódott a cementpadlónak.
Pillanatnyi csend. Méregették egymást, az erdészek a lőtérről, földtől piszkos kezeikkel és a kapitány övében pisztollyal, az elmúlt évben végzett munkáját bámulva. A tökéletes csend pillanata, amely a westernfilmekben a pisztolypárbajt szokta megelőzni. Mafalda meg mert volna esküdni rá, hogy abban a pillanatban az erdészek képesek lettek volna ott helyben meglincselni a kapitányt. Na de annál meg csőre töltött revolver volt. Csend. Senki sem mozdult. A kapitány nem szólt semmit. Hirtelen balra át-ot vágott ki a küszöbön, és bement az irodájába, három lépéssel odébb. Nyomában papírrecsegés, dobogás, csattogás. Az erdészek, mintha mi sem történt volna, folytatták a rombolást. Aztán megint csend és béke. A kapitány tíz perc gondolkodás után kijött az irodából, a pillantása még mindig sötét, de ő maga megváltozott. Új ember jött ki. Egy katona, aki el van szánva arra, hogy testestől-lelkestől a forradalmat szolgálja, akárhova is vezesse őt ez az új út. Tekintetében Ecaterina Teodoroiu* önfeláldozása fénylett. Megbékélt a széttört Nicolae Ceauşescu-portrék tényével, már nem is gondolt rájuk.
– Mondd csak még egyszer, ki nevezte ki parancsnoknak?
Hát a katonai egység parancsnoka. Ő nevez ki, nem? A parancsnok küldönce azt mondta, ez volt a parancs az egész nagy egység számára: a párttitkárokat fegyvernem szerint tegyétek oda csapatokat vezetni. Hát a kémelhárítós tiszteket? Á, nem, azokat nem, ők jegyzőkönyvbe vett, aláírt nyilatkozattal adják le a fegyverüket, és az irodáikban álljanak a parancsnokok szolgálatára. Fontos: a saját irodáikban. Most. 1989. december 22-én délután. És mi lesz a párttagsági könyvekkel? Melyikekkel, kérdezte bizonyára valaki, aki a telefonhívásra válaszolt, azokkal, amelyeket elégettek, vagy azokkal, amelyek még megvannak?
– Elégették a párttagsági könyveket? Băneasán? Miket beszélsz?
– Igen, igen. Egyesek már alig várták. Legalábbis úgy viselkedtek, mintha alig várták volna.
A tisztek elégették a párttagsági könyveiket? Hogyne. Mafalda a saját szemével látta. A Nemzetbiztonsági Erők Parancsnokságán december 22-én délután voltak olyan tisztek, akik részt vettek a 21-i katonai akciókban, akik tüntetőket tartóztattak le, aztán elégették a kommunista párttagsági könyvüket.
Alig hiszem.
– Ugyan. Te is láttad?
– Én nyomtam Dobra főhadnagy kezébe az öngyújtót. Tudod, hogy nem cigizik. Ő égette el elsőként a párttagsági könyvét, a folyosón, hogy mindenki lássa.
Jól ismertem, még abból az időből, amikor röntgenszemekkel vizsgáltam minden tisztet, hogy rájöjjek, melyikben mi lakik. Ezt tudni kell. Ez a részlet a laktanyában a túlélést jelenti. Ismerni kellett, melyiket mi hevíti, mitől tartanak. Nem apróságokról volt szó, mint az a focimeccs. Sokkal súlyosabb dolgok is előfordulhattak. Kiismertem mindegyiket, de egyikből sem néztem ki sem azt, hogy a harcban bátornak bizonyuljanak, sem azt, hogy a párttagsági könyveiket elégessék.
– Hát te mit csináltál a forradalomban? – kérdezte Mafalda szakaszve­zető.
Megmondom az igazat. Nem csináltam semmit. Az én hozzájárulásom zéró. Fogalmam nem volt, mi lesz. Nem hittem, hogy bármi is történhet. December 21-én este vizsgára készültem. Geometriavizsgára. Azt azért tudtam, hogy megkongatták a vészharangot, apa december 16-a óta mozgósítva volt, mint ti. December 16-a óta nem láttam. Először december 22-én este mentem ki a Dorobanþi térre. Délután láttam apát a tévében. Éreztem, hogy megteszi azt, amit végül megtett. December 23-án megpróbáltam eljutni a tévéhez, de amerre mentem, lőttek. Aznap reggel nem tudtam eljutni a Dorobanþi tértől a Tévészékházig. December 23-án délelőtt jutottam be először az Egyetemre. Azt lehetett. Gyalog tettem meg az egész távot, hol a tömbházak mögött, hol az utcákon átszaladva. Tudod, milyen, hát, hiszen láttad. 23-án jutottam a Központi Bizottság mellé, rettentően lőttek. Két tűz közé kerültem. 24-én is bementem az Egyetemre. Az átjárónál kiszedték a filmet a fényképezőgépemből. 25-én is eljutottam az Egyetemre. Ellenőrzőponton álltam az Amerikai Könyvtár előtt. Múlt éjszaka az Egyetemen aludtam, mert nem tudtam hazamenni, nagyon lőttek az Egyetem téren, nem lehetett lejutni a metróhoz. Sokat loholtam ezekben a napokban. Láttam, hogy lőnek le embereket.
Igen, ennyi az én történetem. Csak azt láttam, amit mindenki láthatott. Nem, ez nem különleges történet. Megszokott történet ez, mert jelenleg a bukarestiek mind kint vannak az utcán. Bárki mesélhet ilyesmit. Mindenki a maga történeteit, a saját kapcsolatait a kommunista párt világával, a saját viszonyát a lövésekhez, gépfegyver-sortüzekhez, váratlan védelembe húzódásokhoz és az elmúlt napok abszurditásaihoz.
Mafalda szakaszvezető pedig már nem figyel rám, hanem körülnéz:
– Szerinted tényleg lelőtték Ceauşescut?
– Igen. Biztosan – felelem –, láttam a tévében.
– Én nem láttam. Hallottam, hogy közvetítették. Fent voltam a tetőn. Lőttük azokat, akik minket lőttek.
– Rád lőttek?
– Igen.
Megtörli verejtékező homlokát. Hideg verítékgyöngyök decemberben.
– Honnan?
– Szemből.
– Ki lőtt? Katonák?
– Nem tudom. Éjszaka volt.
Hallgatunk. Arra gondolok, hogy talán ő is ölt, és nem is tudja. Kitalálja, mire gondolok.
– A mieink? – kérdezem, ezalatt értve mindazokat, akik a szürke-kék egyenruhát viselik, hadnagyokkal, kapitányokkal, szakaszvezetőkkel és altisztekkel együtt.
Ha belegondolok, ebben a pillanatban mind a mieink kellene legyenek. De azok-e valóban? Az ördögbe, tényleg azok? Mafalda felel:
– A mieinkből nincsenek itt. Egyedül vagyunk a KB körzetében. A többieket máshova helyezték.
– Hallottad, hogy a térések a Sürgősségi Kórháznál vannak?
Meglepődve pillant fel. Csodálkozik.
– Nem tudtam. Erre ráfaragtak. Ezek még annyi kiképzést sem kaptak, mint ti.
– Zöldfülűek, azt mondod?
Elröhögi magát. Keserű nevetés. Hiszen ugyancsak szembetűnő az igazság, vagyis hogy igen, teljesen képzetlenek.
– Hónapok óta látástól vakulásig díszlépést gyakoroltak. Mit gondolsz, mikor tanulták volna meg, hogy kell tartani a vasat?
Idegesen mosolygok:
– Hadd’ el, most már úgy mehet nekik, mint a vízfolyás. Napokig szabadon lődözhettek… Többet tudnak a harcról, mint bármelyik román katona az elmúlt fél évszázadban.
Mafalda az állát vakarva azt mondja:
– A csapatommal az éjjel félóra alatt kivégeztünk egy láda töltényt. Tíz perc alatt kilőttünk öt tárat. A lőtéren egy ilyen lőszeres ládika egy hónapig is eltartott.
Mindenkinek megvan a maga kötelessége, nem igaz? Kalasnyikovval a kézben kimentek harcolni a Főváros utcáira. Pár évvel ezelőtt, amikor még nem nagyon érzékeltem az árnyalatokat, apám azt mondta, csak az egysze­rű emberekkel szemben van tartozása. Tízszer is elismételte. Komolyan beszélt. Minden katona ezt mondta. Eljött a perc, amikor dönteniük kellett, választaniuk a Nicolae Ceauşescuval szembeni és az egyszerű emberekkel szembeni kötelesség között. Ő döntött. És hozzá hasonlóan sok tiszt döntött azokban a napokban. Nicolae Ceauşescut azért nem védte meg senki, mert senki nem gondolta úgy, hogy ez lenne vele szemben a kötelessége, vagy, hogy az súlyosabban esne a latba, mint az a kötelesség, amit az utcán levő emberek millióival szemben éreznek. Furcsa ez a kötelesség dolog. Katonai becsület, tartozás, túl nagy szavak ezek. Számomra érthetetlenek. Hát nekem mi a kötelességem? Én már nem vagyok katona. Vagy mindenkinek megvan a maga kötelessége? Mi vagyunk mi, minden egyes ember külön-külön, amikor már senkik sem vagyunk?
Felállok, és azt mondom:
– Megyek, beszélek a kapitánnyal.

VALLASEK JÚLIA fordítása


* Első világháborúban elesett román ápolónő és katona, alakját a kommunista rendszer a hősi önfeláldozás szimbólumaként jelenítette meg.