[2017. november]

---

Ültem le, álltam fel, jöttem-
mentem, nem leltem a helyem.
Végül amikor kijelentetted, hogy
te most már tényleg lefeküdnél,
mert megjött a gyógyszerek hatása
– de ne menjek, heverjek melléd, van elég
hely az ágyon –, kezembe nyomtad
az aktos albumod („tessék, ne unatkozz”),
s miután hálóingben, ami alatt nem láttam
mást rajtad kívül, behúzódtál a fal mellé,
hanyatt dőltem, nekivetettem a hátam
a vascsőtámlának, és elkezdtem
lapozgatni: felváltva nézegettem
a képeid és a segged meg a csípőd, de
főleg a segged meg a csípőd – odanyúlok,
nem nyúlok, tököltem izgulva, mintha
csak egyik lapot a másik után tépkedném,
hogy szeretnéd-e, nem szeretnéd...
Mire végre észre térnék, hogy mi
értelme ennek, hisz bármikor
ránk nyithat a nővér vagy az orvos,
a hátadra fordulsz és felnyögsz:
hú, mekkorát álmodtam. Vajon ha nem
a hálóing alá, a felhúzott combokra
és a légzésedre, hanem a mesédre
figyelek, vajon mit tudok meg.