[2016. július]

---

Terebélyes fák lombkoronája árnyékolja a belső udvart, a ház egyszerre meghitt és idegen. Hosszan elnyúló emeletes téglaépület, számtalan egymásba nyíló szobával, tágas, sötét folyosókkal. Az első szinten fakorlátos erkély húzódik közvetlenül az eresz alatt. Rég megroggyantak a tetőt tartó gerendák, a lécek hajladoznak a cserepek súlya miatt. Megrepedeztek a faragott oszlopfők levelei, fodraikat elhullatták a stukkó domború mintázatai. Sötét üregek, hosszúkás hézagok tátongnak az udvart borító kőkockák között. Nyikorogva tárul a bejárati ajtó, megfakultak a faragott berakások, a fáról málladozik a festék, hiányoznak a metszett üvegtáblák részletei. Különös színekben dereng a lépcsőház. Sietős lábak hosszúkás mélyedéseket koptattak a lépcsők szürkén erezett köveibe. Szívélyes szolgák vezetnek végig a házon, suttogva árulnak el egy fontosnak vélt titkot, remegő hangon, keresztet vetve oszlatják szét az ártó varázslatot.
Léptek koppanását visszhangzó termek félhomálya fogad. Zárt ablakok fakult üvegén szüremlenek át a déli nap sugarai. Parányi porszemek szállnak a ferde fénypászmákban, hosszú ideje nem takarítják a szobákat. Nyikorog az intarziás padló, a gombás korhadás egyre több darabot lazít ki az összefüggő felületből. Különböző méretű, kopott festmények árválkodnak a falakon. Jól ismerem a képeket, fiatalkoromban sokszor álmodoztam előt­tük. Megigéztek a dombhajlatra kapaszkodó erdők, a meredek sziklahasadékok, a távoli városok fényben csillogó tornyai. A lágy vonásokkal rajzolt lovagtermek csendjét derűvel töltötték meg a páncélos vitézek évődő szavai. Tisztán hallottam a hangokat, ahogy a csatából hazatérő daliák dicsőí­tik egymás tetteit. Színészként utánoztam a hősök viselkedését, uralkodók kegyes mozdulatait gyakoroltam, sebesült harcosok büszke tekintetével néztem a világra. A képek között haladva, idős matróna csipkefodros ruháján akad meg a tekintetem, aki a válságos időkben, erélyes kézzel fordította helyes irányba a család zilált helyzetét. Bölcs férfiak alázatán ámulok, akik hajlongva fogadják el egy okos nő tanácsait.
Egy másik szobában kirojtosodott szélű faliszőnyegek takarják a felpúposodott vakolatot, a fakult mintázatot molyrágta lyukak teszik változatossá. Hatalmas fa ágai hajladoznak az ablak előtt, levelek árnyai suhannak a repedezett falakon. A nyirkosság barna foltjai se tudják megbontani a látvány nagyszerűségét. Penésztől sötétlő körökön siklanak végig az ujjaim, melyek az idő múlásával egyre terjednek, könyörtelenül tágulnak.
Kulccsal lezárt, dohos szobák tárulnak fel előttem. Hangosan koccannak a meglazult kőlapok, ha rájuk lépek. Elpattanó húrok zengnek a ferde lábú zongorában. Bizonyos hangok már rég nem szólnak, hiába ütöm le a megsárgult billentyűket. Szakadozott kották hevernek egy faragott lábú asztalkán. A homályból egy szent színes képe sejlik fel, szemrehányóan néz rám, amiért olyan sokáig voltam távol. Családi oltár előtt bőrkötéses imakönyv és kegytárgyak sokasága. Keletről származó értékes ereklye, sárgás árnyalatú elefántcsont dobozban a golgotai kereszt egy parányi darabkája. Anyám féltve őrzött gyűjteménye, miden útjáról hozott egy színesre festett parányi szobrot. Néhány dombormű annyira élethű, hogy még az erek is látszanak a szentek homlokán. Tárgyak, melyek a lét emlékezetes pillanataira utalnak. Pókháló szövi át az ezüst gyertyatartókat és a falnak támasztott, aranyozott szélű ikonokat. Időtálló dolgok sokasága, melyek erényes elvekre figyelmeztetnek, és az újjászületés ígéretével hatnak rám. A dajkám alakja jelenik meg előttem, a nő, aki anyámnál is kedvesebb volt hozzám. Földig érő fekete ruhát hordott, fehér gyöngysor csillogott a nyakában. In­tő szavait hallgatva, egyszerűnek és tisztának tűnt az élet valamennyi részlete. Egy igazságosnak vélt világ keretei között nőttem fel. Sötét fejkendőt viselő nők jutnak az eszembe, akik féltve óvtak a sérüléssel járó veszélyek­től. Kerek arcú papok reverendája suhog, fehér szakállú férfiak bukkannak fel a homályból, az elnéző bölcsesség, a derűs tudás birtokosaiként közelednek felém. Egy katedrális központi kupolája alá képzelem őket, amint szent és sérthetetlen dolgokról elmélkednek. Tömjénfüstbe burkolózva vitatnak meg öröknek vélt eszméket. Orgona búgó hangja szüremlik a karzat magasából.
Sarokban árválkodó bútorok, melyeket korábban észre se vettem, óvatosan tárják fel féltve őrzött titkaikat, homályos körvonalaik elmúlt dolgokról árulkodnak. Egy öblös karosszék lágy rugóira emlékezem, a tálalószekrény finom berakásait érintve, a fényesre csiszolt fa meleg árnyalatait, a metszett üveg mértani alakzatait csodálom. Különös ábrák bontakoznak ki a könyvespolc politúrozott fájának erezetéből. Sejtelmesen csillanó felületeket szemlélek, és anyám alakjára emlékezem. Megerősödik a szél, beleremeg a ház, halkan csilingelnek a csillárok üveggyöngyei, halványan csillan a kristálypoharak szélein a fény. Takarítás idején, az egymással szembefordított tükrök megsokszorozták az alakomat, ha dajkámat keresve, elhaladtam a sima felületek között. Ünnepek előtt növényi olajokkal kenték be a padlót, majd puha bőrökkel dörzsölték fényesre a deszkát. Még a mennyezet barnára pácolt gerendáiból is friss festékszag áradt. Mosás után fűszeres illatokat ontottak az áttetsző csipkefüggönyök és a vastag brokátsötétítők. Váratlanul megkondul egy óra, majd megszólal egy évek óta némán álló zenélő szerkezet.
Egy másik teremben, fakó arcképek rámáin csillannak a nap sugarai, ha félrehúzom a sötétítőfüggönyöket. Friss levegő tölti meg a szobát, fokozatosan oszlik szét a cserzett bőrből készült kárpit kesernyés szaga. Árnyékom halvány körvonalai vetülnek a bútorokra, selymesen fénylenek a falakat borító brokát szálai. Széles szekrényen akad meg a tekintetem, domború felületeken, melyeket faragások kecses vonalai tesznek változatosakká. Az ajtók mögött, anyám ruhái vannak gondosan vállfákra aggatva. Elfakult selymek, báli csipkék, molyette muszlinok, keleti vidékekről származó át­tetsző fátylak vegyülnek a posztó durva szövésű anyagával. Letűnt korok divatját idéző drága holmik, melyek egyszerre idézik a vidám bálok és a szomorú temetések hangulatát. Női cipők sokasága sorakozik az alsó polcokon. Metszett üvegeket, porcelántégelyeket, ezüst szelencéket fedezek fel egy bársonnyal bélelt ládikában, gyermekkorom kedvenc illatait idézik. Bűn­tudatosan teszem le az anyámat ábrázoló parányi képet, mintha attól félnék, hogy a finoman megmunkált fémkeret érintésével is kárt okozok. A kötött szvetterekből áradó kesernyés por köhögésre ingerel.
Fehér kötényébe törli a kezét a szakácsnő, amikor meglát. Hús sül az izzásig hevített rostélyokon, leveses fazekak fölé csapnak a lángok. A repedezett konyhaasztalon a megszokott illatok és ízek nyelvén szólít meg minden étel. Ebédig se hagynak éhezni, négyszögletes kristálytálkákban kompótot szolgálnak fel, aztán porcukorral hintett süteménnyel kínálnak, melynek lapjait vöröses lekvárral fogták össze.
Félve nyomom le az egykori gyerekszoba ajtajának kilincsét. Hosszú ideje senki nem lépett a hosszúkás helyiségbe, portól vastag pókhálók szövik be a repedezett ajtókeretet. Fiatal fiúként sokáig rettegtem a plafonról csün­gő rovartól, attól féltem, azonnal megcsíp, ha véletlenül a nyakamba hull. Mahagóni falburkolat előtt faragott lábú íróasztal, rajta könyvek, a lapos tintatartó mellett levélvágó kés árválkodik. Egy mellszobornak támasztva, apám hozzám írott levele. Az életre felkészítő szellemes tanácsok vannak a címeres papírra róva, szavak sokasága, melyek az ő szájából hitelesen hatnának, de leírva elvesztik eredeti ízüket.
Jellegzetes kép villan fel bennem. Apám belemártja a tollát a tintatartóba, majd egy fontosnak vélt ötlet jut az eszébe, enyhén biccent, és gondosan ápolt keze hirtelen áll meg a levegőben. Ésszerű megoldásról beszél, használható elképzelésről, amit feltétlenül meg kell osztania másokkal. Szemléletes módon vázolja fel a halaszthatatlan tennivalókat. Kénytelen vagyok elismerni, hogy nem volt egy hétköznapi jelenség. Rendelkezett a képességgel, mely révén bármikor érvényt tudott szerezni a véleményének, megtalálta a módját, miként érzékeltesse elképzelése fontosságát. Szívélyes fogadtatásban részesítette a hozzánk látogatókat, annyi megértéssel hallgatta végig a rokonok panaszait, hogy meghatódva hálálkodtak. Választékos modorával, mindig a vendégek rangjához méltóan, az adott körülményekhez igazodva beszélt. Ösztönösen tudta, milyen módon kell alkalmazkodnia a családtagok és az üzlettársak igényeihez. Hangos bőbeszédűség és halk visz­szafogottság egyszerre jellemezte. Többféle jellem élt benne, felületes szem­lélőnek lehetetlen volt kiismerni a személyiségét. Egyszer zsugori módon takarékoskodott, máskor bőkezűen adakozott. Szokatlan arányban keveredett benne a közönséges és az előkelő. Délelőtt dörzsölt kalmárként alkudozott, délután görög drámákat olvasott. Illatos szivarfüstbe burkolózva, ráncolt szemöldökkel mélyedt a vastag könyv olvasásába. A mű hatása alá kerülve, néha túl komolyan vette képzelt szerepeit, ilyenkor kedvét lelte a felelőtlen ripacskodásban. Hahotázva kacagott a felfokozott érzelmeken. Szerencse, hogy a külvilág semmit nem tudott a színészi hajlamairól. Egy nemesi címerrel kérkedő kereskedőt tiszteltek benne, a kiváló tulajdonságokkal megáldott üzletembert, aki idejében ráérzett a változásokra, ráadásul a biztosítási ügyekben is otthonosan mozgott. Különös érzékkel szimatolta ki a tőzsdei ingadozásokat, veszély idején jól adott el, kedvező körülmények között merészen vásárolt. Mindig tudta, milyen papírokat érdemes venni, és mitől kell gyorsan megszabadulni. A sikeres üzlet érdekében néha kockázatot vállalt, esetleges túlkapásoktól sem riadt vissza. Szerencsés embernek tartották. Egy hasznos és teljes élet vágya vezérelte. Jólétet szeretett volna biztosítani a családnak. Rejtett képességei miatt feltétlen tisztelet övezte, ellenfelei is gyakran kérték a tanácsát. 
Dohánytól bűzlött a lehelete, amikor magához vont, és a tanulmányaimról érdeklődött. Fintorogva válaszoltam a kérdéseire. Nevetve lehelte arcomba a szivarfüstöt. Kezemet a szám elé szorítva húzódtam a sarokba. Szerettem, mert tisztelte az anyámat. Idősebb koromban iszonyúan vágytam a társaságára, a különös légkörre, amely lényéből áradt, és átjárta az egész szobát. Utánozni szerettem volna, osztozni az üzleti sikerekben.
A különböző ötletek, melyeket tőle hallottam, észrevétlen módon váltak a rám hagyományozott juss részévé. Úgy tűnik, a részvényekre vonatkozó elképzelései jelentős részét is örököltem. Ösztönösen érzek a megfe­lelő pillanatra, még soha nem okoztam csalódást. Gazdagságot és jólétet biztosító képességek. 
Bonyolult mondatok, talányos szavak, megfejtetlen utalások jellemezték a családi beszélgetéseket. Akkor még nem értettem a tőzsdére vonatkozó kifejezések jelentését, de pontosan tudtam, hogy egy kivételes szelle­miségű férfit hallgatok, olyan apától tanulom meg a különböző fogásokat, aki tisztában van a kor elvárásaival, tökéletesen megfelel az adott követelményeknek. Megbízható szövetségest feltételeztem benne. Évekig vártam az alkalmas pillanatra, amikor majd bekövetkezik a változás, ő egyenlő félként fogadja kérdéseimet, bizalmasan avat az üzleti ügyek rejtelmeibe. Sajnos túl fiatalnak, éretlennek tartott, hogy megossza velem féltve őrzött titkait. Még nem érzett méltónak a feladatra. Kereskedelmi kapcsolatairól előttem csak akkor beszélt, ha elérte a maga elé tűzött célt, és újabb eredményre vágyott. Elégedetten fogadta anyám elismerő szavait, de gyűrött zsebkendővel törölgette izzadó homlokát, ha zavarba hoztam a kíváncsi kérdéseimmel. Idegesítette a felesleges magyarázkodás, fárasztotta az értelmetlen beszéd. Váratlanul, barátaival borozgatva érte a halál. Távoli városban jártam iskolába, az utolsó óráiban sem lehettem a közelében. Túl későn érkeztem haza…
Meggyőződésem, hogy hasznos munkát végezhetek a nagybátyám mellett, aki váratlanul költözik a birtokra. Hiszem, hogy a körülményekhez alkalmazkodva, képes vagyok elvégezni a feladat rám eső részét. Megállok a saját lábamon, nincs szükségem támogatásra. Szilárd pontként szeretnék létezni egy változó világban, melyről sejtem, hogy bármikor önmaga ellentétévé válhat.
A köveket forróvá hevíti a nap, bűzös párák lebegnek az útszéli pocsolyák fölött. Viszonylag hamar nyilvánvalóvá válik valamennyi mozzanat, amely a vidéki élet sekélyességére utal. Forró délutánokon, amikor sárgás fény ragyog be az ablakon, iszonyúan zavar a tétlenség. Családi szokásoknak megfelelően, hosszú pihenőre vonulok vissza, a szúnyoghálók tüllfüggönyei alatt találok menedéket. Az ágytámlának feszítem a hátamat, a fal szilárdságát keresem, a hűvösen sima felületet, aminek érintése biztonsággal tölt el. Az ablakom előtt hajladozó fák ágait figyelem, a falon mozgó hóka árnyakat. Gyűlölöm a vánszorgó időt, amikor az egyik pillanat észrevétlen módon fordul a másikba. Sokáig hallgatom az udvarról felszűrő­dő neszeket, ha nem jön álom a szememre, a birtok üzleti könyveit tanulmányozom. Unalmas olvasmányok.
Kolompszó tölti be az estét, görbe gerendákból ácsolt karámba terelik a legelőről hazatérő teheneket. Kútgém nyikorog, lovak nyerítenek, juhászkutyák ugatva várják a gazda dicsérő szavait. Parázs pislákol a tűzhely rostélyai alatt, bográcsban főzött leves illatát hozza felém a szél. Vacsora után halkan tolódnak helyükre a cselédszobák ajtóinak reteszei. Lassan csonkig ég a gyertya, éjjeli lepke csapkod a plafont tartó gerendák között. Eltévedt rovar koppan a falon, kétségbeesetten kapaszkodik a selyembrokát szálaiban. Sokáig hallgatom a parányi lábak neszezését. Szeles éjszakákon, mintha kísértetek sóhajtoznának az emeleti szobákban. Lehetőségek között válogatva, órákig nézem a pislákoló gyertya lángját, az ablakkeretbe foglalt csillagos égboltot. Az álomba szenderülő ház teljesen ki van szolgáltatva az éjszaka szeszélyeinek. Telihold idején megtébolyodnak a formák, feltámad a vágyakozás, távoli világok körvonalai sejlenek át a homályon. A kamaszkor szédülete jár át. A szénát rágó lovak horkantásait hallgatva, idegen országról álmodozom, ahol változó idők tanújaként, veszélyes körülmények között hajtom végre a sors által rám rótt feladatot. Távoli ősök által a családra hagyományozott feltételek között fontos kötelességet, nemes hivatást teljesítek. Kíméletlen ellenséggel csatázva, észrevétlenül gyorsan múlik el az éjszaka. A hajnallal feltámadó hűvös szél, a szoba tükrében felderengő pirkadati fény döbbent a sivár valóságra. Öltözködés közben iszonyúan tudom szánni magamat.
A temető lenyúlik a folyó kanyarulatáig. Szürke sírkövek sorakoznak egymás mellett, égetett cseréppel fedett sírbolt magasodik a dombtetőn. A családi kriptába temetjük az apámat. Egyenlő szárú lovagkeresztek díszítik a csempével kirakott vastag falakat. A búcsúztató szavakat hallgatva, bőr­sarut viselő bátor harcosok rémlenek fel bennem, akik távoli vidéken hirdetik a keresztény erény fontosságát. Tömjén illata száll a füstölőből, fiatal lányok kórusa zeng. Lágyan, érzéssel énekelnek az elmúlásról, majd egy igazságosabb világ esélyéről szólnak. A pap sokáig sorolja a megboldogult érdemeit és páratlan képességeit. Úgy tűnik, túl hosszúra sikeredik a halott nyugodalmáért mondott mise. A temetőből hazafelé bandukolva döbbenek rá, hogy a hiánnyal járó veszteség végleg megfoszt mindattól, amiben reménykedni tudnék. Váratlan eseménynek bizonyul a halál, amely erősza­kos módon szakít ki a megszokott keretek közül. Sajátosan szomorú helyzet, melyet képtelen vagyok helyes módon értelmezni.
A magány első napjait zavaros álomként élem át. Titkon abban reménykedem, hogy hamarosan felébredek, és kiderül, hogy semmi nem igaz az egészből, csak a képzeletem játszik velem. Kiszolgáltatottnak érzem magamat, elhagyatott árvának egy közönyös világban, amelytől idegen minden érték, ami számomra fontos. Cinkos ürügyként használom fel a temetést követő szomorú hetet. A szűnni nem akaró fájdalomra hivatkozva, sikerül kívül maradnom az üzleti kötelezettségek jelentős részén. Sajnos hamar elmúlnak a gyász napjai, a rám váró munka erőszakos módon tép ki a tétlenkedés keretei közül. Az íróasztal ládikájában halmozódó levelek, fizetési felszólítások, számlák és nyugták várnak, foglalkoznom kell velük. Kénytelen vagyok elolvasni őket, törvényes kötelességem válaszolni rájuk. Hosszú sorokat róva, egyre inkább magamon érzem a felelősség terhét. Fülledt délutánok és meleg esték követik egymást, éles fények és sötét árnyak váltakoznak, alig tudok különbséget tenni közöttük. Üzleti levelekre válaszolva, egyre nyomasztóbbnak és egyhangúbbnak találom az örökké ismét­lődő színek keverékét. A száraz mondatok olvasása közben már az is rútnak tűnik, amit más körülmények között szépnek találnék. A múlt kellemes élményeit idézve se sikerül enyhítenem a csalódottságomat. Képtelen vagyok szabadulni a valóságot idéző gondolatok terhe alól. Iszonyú lassan cammog az idő, egyhangú teendők között igyekszem hasznossá tenni magamat. Munka közben pontosan tudom, hogy felesleges erőfeszítés az egész, semmi közöm az üzleti élethez, fortélyai nem érdekelnek, a haszon és a veszteség könyvelési módozatai nem tartoznak rám. Úgy érzem, ebben a kény­szerű helyzetben végleg elveszítem az egyensúlyomat, és jóvátehetetlenül oldódom fel az adott körülmények között, melyek teljesen idegenek számomra. Nincs menekvés, hamarosan összeroskadok a rám nehezedő teher súlya alatt.
Ismét felfedezem a család ismerős arcait, de képtelen vagyok szabadulni az érzéstől, hogy idegen vagyok közöttük, már rég nem tartozunk egymáshoz. Egymás szavába vágva beszélnek a rokonok, kérdéseimre zavaros válaszokat fogalmaznak meg, bonyolult magyarázatokat hallgatok végig, melyeknek alig van közük az igazsághoz. Olcsó hazugságok áradata vesz körül, melyben figyelemre méltó gondolat még véletlenül se merül fel. Elviselhetetlen kételyek súlya nyom, valahogy mégse szeretnék kötekedni, nem éri meg a fáradságot. Békülékeny ötletek fogannak meg bennem, de egyet se sikerül egyértelmű módon megfogalmaznom. Az igazságra utaló szavak számtalan elképzelést vetnek fel, sajnos egyik se visz közelebb az áhított megoldáshoz. Felesleges mondatok sokasága kavarog bennem, de bárhogy erőlködöm, nem születik meg közöttük az áhított összhang. Az igazság elvész a szavak áradatában.
Éjszaka álmatlanul forgolódom az ágyamon. Halk zizegést hallok, mintha érdes kefével súrolnák a földet. Ívesen kanyargó, kötélszerű formára leszek figyelmes, mely lassan közeledik az ágyam felé. Hatalmas kígyó kúszik végig a padlón, sötét minták sorakoznak a hátán, fehér szarupikkelyek fénylenek az oldalán. Fürgén csúszik a korhadt deszkákon, egyenletesen tekeregve halad. Váratlanul reccsennek meg a bútorok, az állat megáll egy pillanatra, óvatosan emeli meg a fejét, kecses ívet rajzol a nyaka. Sziszegve füttyent, gyorsan mozgó, hasított nyelvével, mintha a levegőbe szimatolna. Fokozatosan indul el, a farka segítségével tolja magát, egyszerre halad elő­re és oldalra. Óvatosan ér az ágyamhoz, felágaskodik, lengedezve figyel. Piros szeme fenyegetően csillan. Egy pillanatra megmerevedik, támadásra készül, de nem mozdul, távoli neszekre figyel. Rémlátomásszerű, hihetetlennek tűnő esemény mozzanatai peregnek előttem. Fesztelenséget színlelek, pedig belül remegek a félelemtől. Óvatosan nyúlok a késemért, melyet állandóan a párnám alatt tartok. A kígyó, mintha megérezné a veszélyt, lassan visszahanyatlik, majd megfordul, és zizegve siklik ki a nyitva hagyott ajtó résén.
Merényletre gyanakszom, gyűlölt betolakodónak érzem magamat, aki­től minél hamarabb szeretnének megszabadulni. Léteznek helyzetek, melyek nem kedveznek a hozzám hasonló árvának. Sajnos, ez is olyannak tűnik. Eljött az idő, amikor idegenként kezelnek a szüleimtől örökölt házban. Alkalmatlan vagyok a feltételekhez való igazodásra, hiányoznak a képességeim, nem tudok színlelni. Az adott körülmények között nincs elég támogatóm, hogy vállaljam a nyílt ellenségeskedéssel járó veszélyt és felelősséget. Lehetőségeimhez igazodva igyekszem megfelelni a pillanatnyi helyzetnek. A feltételekhez való alkalmazkodás közben haszontalan apróságokkal bí­belődöm, taszítanak az üzleti elfoglaltságok. Nem látom értelmét a munkának, egyre közönyösebbé válok a számlák és a raktárakban felhalmozott árukészlet iránt. A beszállítókra és a vásárlókra való tétlen várakozás, az idő felesleges pocsékolásának tűnik. Tékozlásomon sopánkodva, a sürge­tő felszólítások is az íróasztal fiókjába kerülnek. Bátyám számtalanszor figyelmeztet a fontos és halaszthatatlan tennivalókra, mégsem foglalkozom a követelések kiegyenlítésével. A személyes levelek felnyitását is ráérősen halogatom.
A padláson töltöm időm jelentős részét. Poros kacatok között válogatva, hatalmas láda mélyén találok egy szakadozott függőágyat. Nem emlékszem, miként került a házba, talán apám egyik tengerész ismerőse hagyhatta nálunk. A csomók mintázatát tanulmányozva, hamar megértem a hurkolásban rejlő ésszerűséget, előbb gondosan kivagdosom, majd újakra cserélem az elavult szálakat. A fonatot javítgatom egész nap, értelmes elfoglaltságnak tűnik. Szinte tökéletes ágyat készítek, elégedetten feszítem ki két árnyas fa közé. Öblös háló mélyén ringatózva élvezem, ahogy inga módjára lengedezem a szélben. Friss hóbort, nem ártok vele senkinek.
Minden reggel azzal a gondolattal ébredek, hogy aznap biztosan történik valami, egy váratlanul bekövetkező esemény, ami jelentős változást hoz az életembe. Közönyös pillantással figyelem az óra mutatóit. Ahogy halad előre az unalmas nap, egyre inkább hatalmasodik el rajtam a levertség, kiábrándultan ér az este. Szándékosan halogatom az örökségem birtokba vételét, a szobákban felhalmozott értékek közül semmit nem érzek a sajátomnak. Kisajátított földön megtelepedett betolakodónak vélem magamat, érdemtelen idegennek, aki méltatlan a felajánlott jussra. Tehetek bármit, nem oldódik a merevségem, az ismételt kérések ellenére sem ülök az engem megillető asztalfői helyre. Makacs kívülállóságom miatt hamar megromlik a hangulat, lappangó feszültség uralkodik el a családtagok között. Ellenséges légkör vesz körül. Ebben az ellentmondásos helyzetben egyre kötekedőbbé válok, ösztönösen szegülök ellen a jóindulatú szándéknak. Gyanakodva fogadom a békülékenynek induló kezdeményezést is. Vitatkozni akarok, érvek sokaságát sorolva mondani ellent az örökségemet jogtalanul kezelő nagybátyámnak. Amikor kiabálva sértegetjük egymást, a szavak különválnak a gondolataimtól, mintha valaki más beszélne helyettem. Ké­sőbb zavartan mentegetőzöm a káromló mondatok miatt, mint aki igazságtalanul vádolt.
A szomszédjaim azt mondják, megdöbbentő pontossággal teljesednek be az öreg varázsló szavai. Állítólag belelát az időbe, hiteles módon érzékeli az eljövendő eseményeket, ismeri fel a változások következményeit. Száraz csirkecsontokból jósolja meg az ember előtt álló időszak jellemző sajátosságait. Kunyhója közelében találkozom vele. Billegő lábú széken ül, és egy hosszú pálcával furcsa ábrákat rajzol az udvar vöröses porába. Tisztelettel köszöntöm, majd fémesen csörgő aprópénzt teszek egy lapos bádogtányérba. Mélyen a szemembe néz, hálálkodó mozdulattal jelzi, hogy lépjek közelebb. Porba ejti a vékony ágcsonkot, furcsa igéket kántál, aztán görcsös vonaglás lepi meg, és egy megszállott hangján kezd beszélni. Szem­fényvesztő varázslat sejlik a homályos tekintetben. Titokzatos szavakat mormolva fordul felém, később bólogatva énekel. A jajgatásra emlékeztető sajátos ritmus illik korábbi elképzeléseimhez. Valami hasonló dallamot képzelek egy varázslathoz. Az anyagi dolgok jelentősége lassan eltörpül a gondolat fontossága mellett. A veszély homályos érzése az ismeretlenből sugárzó izgalommal keveredik. Észrevétlen módon tágul ki az idő, az örökkévalóság másolatának tűnik az élet. Megválaszolt kérdések bűvöletébe kerülök, igazság révén oldódik a dolgok mélyén rejlő talányosság. Váratlanul világosodom meg, ujjongó felismerésben lelek elveszett önmagamra. Egyetlen pillanat alatt döbbenek mindenre, ami fontos számomra. Feltárul az áhított talány, megértem az összefüggések lényegét, mindazt, amit akkor, abban a helyzetben hivatásom felismerni. Sejtelmes sugallatokból tudom meg, hogy gonosz varázslat leng körül, és csak az otthonomtól távol, idegen környezetben szabadulhatok az átok súlya alól. Mély hangon mormolt szavak között, egy ősi város neve hangzik el, melyhez egyszer régen, szoros szálakkal kötődött a családom. Nemes hivatás, eszmék szolgálatába állított, kalandos élet vár rám a vastag fallal védett házak között, ha vállalni merem az utazással járó kellemetlenséget. Egy távoli napon diadalmasan térhetek vissza az elavult fogalmak világába, hogy a kor igényeinek megfelelően változtassak családom maradi eszméin. A jövő feltételeihez igazodva, tetszés szerint módosíthatok majd az események menetén.
Titokzatos szavakból értem meg, hogy nincs más dolgom, mint indulásra felkészülten várakozni a jelre. Különös jelenségre kell figyelnem, mely tudatja velem, hogy elérkezett a vándorlás ideje. Egy csillagos éjszaka tüzesen izzó alakzat száguld át az égbolton. A zúgó morajlásba beleremegnek a házak falai. Furcsa, bizsergető érzés jár át, és szokatlan kérdések merülnek fel bennem. Aggodalomra nincs okom, a dombhajlat mögül felsejlő vörös fény helyes válaszok megfogalmazására ihlet.
A döntő mozzanatra várakozva, családi legendákban felbukkanó hősök kalandjairól képzelgek. Álmodozással töltöm a napjaimat, a jelenből kiszakító gondolatok alakítják elképzeléseimet. Egy olyan világba vágyakozom, melyben jelentéktelenek a dolgok mélyén rejlő feszültségek, és az egymásnak ellentmondó fogalmak is hitelesen hatnak. Értékek között válogatva többet tehetek, mint amennyi az adott körülmények között egy átlagos fiatalnak módjában áll. Szokatlan kihívással kerülök szembe, mely az adott feltétel meghaladására késztet. A szavak jelentésével játszadozva, lehetősé­geken elmélkedem, közben a menekülés változatain töprengek. Talányos részleteket illesztgetek, melyek ésszerű módon kapcsolódnak az utazáshoz. Beteljesedő csodában reménykedem, mely átalakítja körülöttem a valóságot, módosít az egyhangú részleteken, újszerű értékre mutat rá és teljesíti ki. Hatására olyan kapcsolatokat ismerek fel, melyeket korábban észre se vettem. Sajátosnak vélt eszmékben is hinni tudok általuk. A nyitott ablak keretében megjelenő tájat nézve, események sokaságát képzelem el, veszélyes történeteket, melyekből sikeresen kerülök ki. Sorsfordító kalandok után sóvárgok, melyek közelebb visznek a célomhoz.
Meggyőződésem, hogy a határozott fellépés szükségszerű előfeltétele a változás kezdetének. Úgy vélem, elszántság kérdése csupán, és bármikor elérhetem azt a titokzatos, lehetőségekben bővelkedő világot, ahol csodák sokasága vár rám. Egy szabályoktól és kötöttségektől mentes környezetről képzelgek, mely magába sűríti mindazt, ami a saját valóságomból annyira hiányzik. Merész vállalkozások résztvevőjeként, újszerű eszmék hatása alá kerülök, melyek sokban hasonlítanak a pillanatnyi meggyőződésemhez, de valahogy mégis értékesebbek nála. Abban a környezetben szabadon kiélhetem a jelképek megfejtése iránti hajlamomat. Felsejlő megoldásokban bízva, olyan magasságokba emelkedem, ahol kételyeim maradékától is sikerül megszabadulnom. Nehézségek nélkül ismerem fel a fontos szempontot, mely az élet elsőbbségét jelenti a halállal szemben. Eszmék által lelek a lét értelmére. Meggyőződésem, hogy nem történhet másként, hiszen az egyetemes ismeretre sóvárgó szellemiségnek az én közreműködésemre is szüksége van a kiteljesedéshez. Nélkülem nem jöhet létre az egység. A világon semmi nem gátol, hogy megtegyem a szükséges lépést. Elvégezve a rám rótt feladatot, elkerülöm a hanyagság vétkét.
A tétlen várakozásban egyre nő az ismeretlen város tekintélye. Éltet a tudat, hogy hamarosan oda térek vissza, ahonnan útra keltek az atyáim. Elintézni való dolgom van az ősi fészekben. Megtudhatom végre, miért szenvedett annyit a család, mi volt az elődök vétke. Hatalmas könyv rémlik fel előttem, melyen erős kezeiket pihentették a nemes férfiak, ha hűséget fogadtak, vagy szövetséget kötöttek, szent eskü szavait ismételve, örökre elkötelezték magukat. Koronás oroszlánok tartják a címerpajzsot, melyen páncélt viselő lovag védi a környező falvak békéjét. Alatta a szöveg, mely a becsület, az adott szó fontosságára figyelmeztet. Hiszem, hogy némi szerencsével a falak között hagyhatom a saját jelemet, mindazt, ami értéket jelent számomra.
Naponta erősödik bennem az érzés, hogy hibát követek el, ha egy világtól elzárt ültetvényen fecsérelem el a drága időt, amikor fontos küldetés vár rám a tengeren túl. Úgy vélem, céltalan életem egyetlen értelme a távoli feladat sikeres végrehajtása. Vágyakhoz idomuló gondolatok töltenek el. Az utazást jelképező fogalmak egy azonnal megvalósítható lehetőség kifejezésévé állnak össze. Heves igyekezetemben az a feltételezés sem jelent gondot, hogy véletlenszerű események miatt esetleg meg is hiúsulhat a vállalkozás. Alázattal fogadom a gondolatot, mely szerint nagy álmok csak szenvedés és áldozat árán valósíthatók meg. Úgy vélem, hosszú pályafutás van nekem rendelve, sorsomon elmélkedve bőven mérték az időt a kegyes istenek. Fontos dolgok véghezvitelére vagyok hivatott, nem szűkölködöm a lehetőségekben. Esetleges veszteségeimet sorolva, azzal vigasztalom magamat, hogy távozásommal semmit nem szalasztok el, csak egy marakodó családot, kockázattól terhes környezetet hagyok magam mögött, melynek keretei között valós veszélyek leselkednek rám. Teljesítve megbízatásomat, ide bármikor visszatérhetek.
Különböző lehetőségek között válogatva, kizárólag azt tudom, mit nem akarok. Ösztönösen vetem el a közelit, és kételymentesen bízom meg mindenben, ami távoli. Már semmi nem köt a szülői házhoz, a nagybátyám in­tő szavaira se figyelek. Kötelezettségek nélkül létezve múlt és jövő között, úgy érzem, újabb csalódás ér, ha másoknak engedelmeskedem. Meggyőző­désemmé válik, hogy a tenger túlsó partjáról sokkal tárgyilagosabban, kevésbé elfogultan ítélhetem meg a családhoz fűződő viszonyomat. Sikerül kiszakadnom az adott keretek közül, melyeket minden elemükben ellentmondásosnak találok.
Utazásomra készülve, egyre többször fordulok meg a dombhajlaton túli városban. A görbe utcákat róva, távoli világok ismerőit, különös tájak utazóit keresem, akik segíthetnek a tervek előkészítésében. Az okításomra hajlandó társak közelében találok menedéket, bölcs tanácsokat hallgatok, ésszerű ötleteket, melyek maradandó nyomokat hagynak bennem. Miközben borral töltött kupákkal koccintunk, érzékletes szavak hatására távoli vidékek elevenednek meg, ismeretlen tájakat tesznek varázslatossá a mesélő emlékei. Színes képekből alkotott világ fogad be, és csábít kalandokra. Parázson sülő hús illata segít, hogy az ígéret földjére találjak. Az érzések bű­völetében is pontosan tudom, mit kell elutasítani és mit elfogadni. Ismeretek között válogatva, az egyetemes igazság vezérel.
Kékesen lobbanó lángok kígyóznak elő a rumoshordókat tároló raktárakból, a tömény szesz égve folyik végig az udvar mélyedéseiben. Hatalmas lángnyelvek csapnak a magasba, alattomosan kúsznak a meszelt falakon, fel a tetőt övező csatornákig, végigfutnak az ereszen, aztán becsapnak a nyitott ablakokon. Hangos dörrenéssel robbannak ki a zárt ajtók üvegtáblái. A huzatban pillanatok alatt terjed el a tűz. Sűrű fekete füst lepi el a szobákat, sorra kapnak lángra az elavult ócskaságok. Égő ruhák szagát sodorja magával a szél. A bútorok ropogása cserepek pattogásával és gerendák roppanásával keveredik. A beomló tető szikraesőt okád a gazdasági épületekre. Fallal együtt zuhan a mélybe az egyik könyvekkel zsúfolt polc. A romok fölött kavargó forró levegő felkapja az égő lapok pernyéjét, és a baromfiudvar felé repíti. Parázsló üszök telepszik meg a náddal fedett pajták tetején. Lángba borulnak az ólak és a szénakazlak, égő sörényű lovak törnek át a karámokon. Tehenek bőgését és birkák bégetését nyomja el a leomló falak robaja. Sorra dőlnek be a deszkapalánkok, korhadt lécdarabok szikrázva örvénylenek a szélben. Üszkös farakás marad az áruraktárakból, a füstölgő kupacokból elszenesedett gerendavégek meredeznek az ég felé. Neszezve hull a pernye. Bokáig járunk a hamurétegben, metszett kristálypoharak és címeres porcelántányérok pattannak el a talpunk alatt. Megpróbáltatások végtelen sora, felesleges küzdelem vár ránk, de azért kitartóan mentjük az értéket. Bútorokat cipelünk, egyik helyről visszük őket a másikra.
A felizzó parázs lassan emészti el az éghető dolgok maradékát is, egyre teljesebbé válik a pusztulás. Odavész minden, ami számít. Az udvar közepén magasodó terebélyes fáknak csak az üszkös ágcsonkjai maradnak meg. A kémény meglazult téglái pernyeesőt kavarva hullnak a mélybe. Van olyan falrész, amely egyben dől az udvarra, a megroppanó oszlopok magukkal rántják az emeleti erkély jelentős részét is. Abban a pillanatban eszmélek a veszteség mértékére, amikor a porba zuhan a kápolna harangja. Ércet kongatva jelez a tébolyodott végzet. Az anyag mulandóságára figyelmezteti egy marakodó család tagjait. Mindannyian tudjuk, hogy nem lesz vé