[Látó, 2006. április] 

Egykor olyan finom és illatos volt,
mint a hattyú szépségű kéz, mely adta;
úgy ittam illatát, mint friss piros bort,
elém bűvölte őt egy pillanatra.

A lenge kéz ráncos lett, összeszáradt,
a szép virág elhervadt, megfakult;
a lelkem is megtöppedt és kifáradt,
Meseországba költözött a múlt,

a forró perc szikkadt virág csupán:
ha ötven év után ma szembejönne
elhízva az a régi lenge lány,

fittyet se hányna rám, észre se venne,
nem volna egy szava, egy árva könnye,
és úgy néznék rá, mint egy idegenre.