[2011. május]

I.

A kétségbevonhatatlanul kifakult történeteket lesni
vakondként, miközben saját árnyékába zuhan az orom,
a szürkület szele s a csend ürülékén mélázó szellem;
minő unalom (!) – különben a ritmusok, a remény kusza
nyomai eltörölve, s vele együtt az ifjúkori zsákmány vad
lelőhelyei. Hanyatló, baljós órán meglesni, bár képzeletben,
az őzek mohos állát, te ködök, talányok mocsarában kupor-
gó, vagy erdőringás részeg múzeumában tévelygő kísértet.

Nietzsche rozsdás nyelvéről olykor még egy-egy elharapott
szótag s az olcsó színlelések romantikája – hogy a szerelem
gyilkos tőrhegyétől felnyöghessen a dührohamaiból partra
vergődő férfi; s olyankor némi dicsfénytől áthatottan, netán
diszkréten kitapintod az ütőér, a kopár örömök és nyüzsgő
szavak után nyáladzó száj vonalait; midőn nem vonaglanak
többé, legfeljebb egy ideges árnyék a vékonyodó halántékon
vagy a világítótorony alatt, hol valamikor a hűtlenségtől
hőkölő idő iróniája ráfagyott arra a szívdöglesztő viaszbaba-
lágyékra. Halálba hanyatló arcok foszlott gobelinjei – hány
gondolatra nincsen bűnbocsánat (te ne tudnád: két hamis
esküt, hazugságot elválasztó küszöb)? A célhoz érés illúziója
balga álom. Azért túl könnyen ne adjátok meg magatokat.

Kolozsvár, 2010. július 12.

II.

„Vinnyog, mint hülye, kit nyom az idő”
(József Attila)

Ragyogó júliusok emléke: kastélyablakpárkányra, bástyákra
könnyű szárnyakon jár a szerencse. Bezárt üvegajtók mögött
gömbölyű apró betűkkel írom (halott apámnak, vagy kinek?)
az annyiszor elnapolt levelet. A megnedvesedett sárgult lapok
mint holmi „páncélhalom”; képszerűen őriznek egy eres, öreg
kezet és a felszított tüzet – a szabad felületeken az ürességet is
látom: ellobbant indulatomat, és még inkább a tehetetlenséget.

Kivérzett percek pillái, álmatlan, sötét kígyóktól bűvölt
kóbor tekintet. Lusta pusztaságokon, kolostor-kerengőn,
mindenütt közfalak kényszerképzete; vaskos kódexekben
sajgásnyomok és hullócsillagok visszfénye – a hanyatlás
filozófiájának bűnrészessége. Rekedt hang, barbár királyok
megtört méltósága; a falka dobhártyát hasogató szűkölése,
mint sokszorosított metszet, Absolon örökké tartó hallgatását
(el)takaró. Utána már csak a végzet asszonyainak ciripelése,
vagy csak az agyagba fúródott tücsköké. A vonagló akácok
sóhaját meg a kifosztott elmék vinnyogását miként is hallaná
meg a kétes nyomokra öntött érzéketlen máz, a salak. Melyen
toronymagasban torzság díszeleg. Nemcsak a halálfélelemben,
a zaklatott lélek mélyéről feltörő, vagy már csak a közönnyel
balzsamozott bűntudatod romhalmazán dúló-őrjöngő orkánban
ismerhetsz magadra: te, kit az Úr kegyetlen igazságeszményével
magára hagyott. Hajlongó hírnöke is iszkol, iszonyodva tovalép.
Hol a helyed(helyünk)? A Látvány mögött elhasználtan – meddig?

Torda, 2010.

III. (EMBERLÖVEDÉKEK ELÉGIÁJA)

„S valaki azt súgja nap mint nap:
 – Tökéletes és hibátlan szöveg!...
Áruld el mégis: kié ott legalul
az az olvashatatlan aláírás?...”
(Ştefan Aug. Doinaş: XXV. zsoltár)

A nagyravágyás még hagyján, Uram, ám ez a simulékony,
a sorstragédiák iszonyatán izzasztó irgalmatlansággal át-
gázoló, máskor álnok alakoskodással a sertésfalánkság
mindent-felhabzsolni-kész förtelmével hizlaló állatösztön! –
törtetés legtöbbször a semmiért; turkálás és gusztustalan tüle-
kedés, szúrások s nyálváladék, mely kesztyűn át is csípi a kezet.
Görcsös akarnokság; kéjes böffentések; cinkos játék a járdaszélen
szorongó fűtöttreményű kokárdázókkal, eróziónak kitett senki-
pálokkal s -péterekkel; kacérkodás a korlátolt agyúak beszakadt
körmével, koponyazúzalékával, nemkülönben a lángpirossal, a
labdázásra befogott tomporokkal (néha a sonkaszín is megteszi).
Nem Hozzád, Másik Urukhoz fohászkodók, haramiák, zsoldosok
bizalmába férkőzők, minden potenciális hatalom kegyeit lesők és
ferdehajlamúként kiszolgálók, a legkisebb polccal is beérők, akiket,
ha netán pofán töröl a képzelet, ilyen imádsággal illetik urukat:
„Párnázott arany- s ezüstérmek csillogtassák meg Nevedet, Melyet
zsibbadtan, elkékülten vagy halálunk után, őrtornyok s bajvívók szer-
tartásain, még a dédunokáink is örökkön-örökké harsogva dicsőítenek.”

IV.

Alvást színlelsz; kárhozottak terhe gyötör?
Nagyapád vére, spirituszban égő kísérteties
látomások (az öregúr volt az utolsó, aki kijáró
sérvével és makacsul káromló természetével
együtt Istenhitét is visszanyomta a vén utazó-
láda nyikorgó hasfala mögé), netán egy kóbor
némber istenverte ege riasztott, hogy felborzolja
idegszálaidat. Bőszülten róttál ennél hivalkodóbb
sorokat már: falfirkák nyomait kutatva a cédák során.
Kapudig s a mások unott agyában megrekedt e-mail-
üzeneteidig beprogramozva minden. Azért ne siess
lemosni egy megfáradt nemzedékkel a több mint egy
fél évszázadon keresztül koptatott macskakövekről
az álmatlanság lidérceit s a macskaeledelt; ha a part-
jelző beint, s a pácolt csontok láttán a porhanyós lát-
határon túlcsordulna a részvét, melynek a továbbélés
ösztöne némelykor tulajdon zsigereidben is kész hadat
üzenni. Kedves kalandorok! ha mondjuk újra s újra meg-
környékeznétek a sűrű csalatkozásoktól tétován kesergő
és a Petrarca hajlott korához közelítő elmémet – mely úgy
el tud merülni a Könyvek Könyvében (az idő lapozgatott
benne éppen). A szeretet maga ilyen kalandor; legalábbis
Márai szerint.
  Örök zuhanás kényszere. Megfoghatatlan,
akár az alföldi magány. (Nosza költő!... Holt a holdad...)

P. S.
Tollam, testem füstölgött már (csettintésedtől, égő város)**,
midőn az öreg antikvárius nagyítóüvegével hunyorogva
fölnézett az égre – a Jóisten tudja-e, mi történik velünk? –,
és megcsóválta a fejét.

Izsák, 2010.

V. (A ROMANTIKA VÉGSŐ KIHÍVÁSA)

Nincs túlélési taktika. Titok – legfeljebb némi
veszteségérzet; villanva siklunk a Földgömbön,
a naprendszeren végig, befelé. Tűnő ízek, izgalmak,
ingerek; eső vagy vér permetez. Hol van már a fél-
térdre-rogyás szertartásereje, s az, ahogy álmomban
átkarolsz? – romokban áll minden. Ami veszendő volt
belőlem, ledőlt, ledőlhet végképp. (Ámde bármilyen
pocsékul érezzem magam, légbe szállok mégis, hogy
az Öregistennek, ott fenn, madárcsőröktől sebzett ön-
érzettel is eszébe jussak; felhőkkel kitömött, hatalmas
homloküregemen nem tud átnézni szerencsére Ő sem,
csak hever, lebegve a légben, mogorván.) Nyílegyenes
gerincem hárfahúrként meg-megremeg az űrsötétben –
ha képtelen is hűsítő, nagy lángokat kavarni a nyugodt
vizekből.*** Odalettek a meghitt percek, az alkudozás az
Őrangyalommal (legalább a visszhangomat felfoghatná
– ami egy kicsit már hasonlít a halálra; de sajnos semmi
együttérzés!) S hogyha én kihűlök, semmilyen rendkívüli
változás nem fenyegeti az emberi faj bíborzománcát, a-
melyet laktanyák és bombabiztos fedezékek labirintusai
óvnak továbbra is rendületlenül (a lőtávolságot bemérni
képtelen parlamenti parittyázásokat említeni is fölösleges).

Száguldó égitest vagyok; öreg tanárom szerint a meszes
csontok becsapódása úgyszólván rutinkérdés – az esetleges
következményektől tartani fölösleges szentimentalizmus.

Kolozsvár, 2010. július 14.

* J.A.: Flórának

** J.A.: Magyar Alföld

*** J.A.: Négyen ugrottunk vízbe