[2019. október]

---

Előzmények és körülmények

Nézzünk kissé körül a romániai magyar sajtó háza táján A Hét alapításának évében, 1970-ben. Az országos magyar napilap, az Előre Bukarestben jelent meg. Volt azután magyar napilap a legtöbb erdélyi megyében is. A rendelkezésre álló szellemi potenciálnak köszönhetően ezek némelyike: a kolozsvári Igazság, a Brassói Lapok, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör kifejezetten színvonalasnak számított.
Két folyóirat állott az irodalom szolgálatában: az Utunk című kolozsvári hetilap, valamint a havonta megjelenő marosvásárhelyi Igaz Szó. Szépirodalmi műveket is közölt e kettő mellett a nagy hagyományú, 1957-ben újraindított Korunk, továbbá a fiatalok hetilapja, a szintén Bukarestben szerkesztett Ifjúmunkás és a gyermekek körében igen népszerű Napsugár, amelynek szerkesztői között jó nevű írókat (Bálint Tibor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor) találunk. Két magazin típusú képeslap tartozott még a lapkínálathoz: a Dolgozó Nő (Kolozsvár) és az Új Élet (Marosvásárhely), utóbbinak Sütő András volt a főszerkesztője.
A teljesség kedvéért említést kell még tennem olyan szakfolyóiratokról, mint a Nyelv- és Irodalom-tudományi Közlemények, valamint a Matematikai Lapok.
Hogyan született meg A Hét? Minthogy új sajtótermék alapítására csakis a felső pártvezetés határozata alapján kerülhetett sor, a válaszhoz nem egy kérdést kell feltenni, hanem kettőt. Az egyik: kitől vagy kiktől eredt a kezdeményezés? A másik: miért látta jónak az illetékes hatóság, hogy ennek az igénynek eleget tegyen?
Bukarestben élő magyar írók – köztük a közéleti szereplőként is igen tekintélyes Méliusz József – szólaltak fel az erre alkalmas fórumokon a korábbi évek során annak érdekében, hogy indulhasson Bukarestben egy új magyar hetilap. A nagyobb közlési lehetőségen túl az indítvány közvetve azt a célt is szolgálta, hogy ezáltal növekedjék a Bukarestben élő magyar írók, történészek, tudományos kutatók súlya és jelenléte a romániai magyar mű­velődésben. Egyebek mellett arra az érvre is támaszkodtak, hogy a hazai magyar sajtóban nem kap eléggé teret a tudományos ismeretek terjesztése, ezért is szükség van egy olyan hetilapra, amely széles körben tájékozódik a nagyvilág szellemi életében. Hivatkozási alapként ott volt a nagy tekintélyű román hetilap, a Contemporanul, amely a hatvanas években kiválóan teljesítette ezt a feladatot. Szerkesztőivel – beleértve a lap élén álló George Ivaşcut – kezdettől fogva jó kapcsolatban álltunk. (Itt jegyzem meg, hogy a két lap nevének hasonlósága ellenére nem álltunk semmiféle kapcsolatban a szintén akkortájt létesített hetilappal, az Eugen Barbu vezette Săptămânával. Eredeti rendeltetése az volt, hogy a főváros művészeti életéről tájékoztasson, ám egyhamar a román írók nacionalista szárnyának nagyhangú, agresszív szócsöve lett. Egyik főmunkatársa az a Corneliu Vadim Tudor volt, aki költőként rövidesen élen járt a személyi kultuszt dicsőítők kórusában, publicistaként pedig leplezetlenül antiszemita húrokat pengetett.)
A felső jóváhagyás összefüggött a pártvezetés nemzetpolitikai elképzeléseivel. Ennek egyik szempontja volt az is, hogy a magyar kultúra és szellemi élet bizonyos intézményeinek Bukarest legyen a székhelye, nem pedig az erdélyi városok. A magyar nemzetiség irányában folytatott hivatalos politika több vargabetűt írt le 1944 augusztusával kezdődően. A Petru Groza vezette kormány látványosan magyarbarát programot hirdetett, elvégre a párizsi békeszerződés aláírásáig (1947) nem dőlt el véglegesen Észak-Erdély hovatartozása, jóllehet oda a román adminisztráció már 1945-ben visszatért. Ezért ismerte el királyi rendelet a korábbi négy évben működő kolozsvári magyar egyetem további működését Bolyai Egyetem néven. Az 1956 októberi magyar forradalom több szempontból is hatással volt a román belpolitikára. Mindenekelőtt arra figyelmeztette a bukaresti vezetést, hogy a szomszédos országban fellángoló desztalinizációs kísérlet esetleg átterjedhet, és ez a vezető garnitúra pozícióját is megingathatja. A budapesti események kiemelten ráirányították azután a figyelmet az Erdélyben élő magyar kisebbségre, amely spontán közvetítője lehetett a határon túli törekvéseknek, ahogyan ezt néhány bátor, ám következményeit tekintve szerény akció igazolni is látszott. A retorziók 1957–58-ban elindított, aránytalanul súlyos – mára már bőségesen dokumentált – hulláma az érintett szereplők megbüntetésén túl az általános megfélemlítést szolgálta, és ebben a műveletben a magyar kisebbség egyértelműen nacionalista célzatú rendcsinálás tárgya lett. Ilyen értelemben a Bolyai Egyetem 1959-ben történt megszüntetése – a Babeş Egyetemmel való összevonása – 1956 közvetlen következményének tekinthető. Azt üzente ez az esemény: a magyarok nem érdemelnek önálló egyetemet, és már csak azért sem tarthatják meg, mivel az „ellenőri­zetlen” intézmény az államrendre nézve is veszélyes lehet. (Ne feledjük a Petőfi Kör és az egyetemi ifjúság szerepét a magyar forradalomban!) Az „egyesítés” alkalmával hangoztatott szólamok első ízben fogalmazták meg a magyar oktatási és művelődési intézmények elleni későbbi akciók legfőbb hivatalos indoklását: az önálló intézményi működés elszigetelődéshez vezet, ennélfogva ellenkezik a többség és a kisebbség közötti közeledés politikájával. Végül ugyancsak a magyar 56 következményeként értékelhető az a tény is, hogy a bukaresti vezetésnek olyan meggyőzően sikerült bizonyítania együttműködését a magyar forradalom ellen Moszkvából vezényelt politikai rendezéssel, hogy 1958-ban elérte a szovjet csapatok teljes kivonását az országból. A hatvanas évek elején már megmutatkoztak az első jelei annak a politikai irányvonalnak, amely a nagyobb fokú állami önállóságot nacionalista ideológiával támasztotta alá.
Az 1944 augusztusi fordulat, valamint a teljes kommunista hatalomátvétel (1948) után – néhány látványos személycsere ellenére – a párt vezetése folyamatosan Gheorghiu-Dej kezében összpontosult 1965-ben bekövetkezett haláláig. Az örökébe lépő Nicolae Ceauşescu kezdetben inkább kíváncsi várakozást vagy akár bizalmat ébresztett az emberekben, semmint aggodalmat. Az 1968-as év két fontos eseménye világos képet rajzolt arról, hogy mit képvisel és milyen tervei vannak. Történelmi súlyú elhatározása, hogy Moszkva akaratával szembefordulva Románia nem vesz részt a Varsói Szerződést alkotó országok hadseregének csehszlovákiai beavatkozásában, az önálló állampolitika hőseként ébresztett iránta rokonszenvet a nyugati demokráciák politikusaiban. Ez a rokonszenv közel két évtizeden át kamatozott számára, jóllehet hatalmas indulatoktól fűtött beszéde azon az augusztus 20-i bukaresti nagygyűlésen nem csupán egy helyes elvi döntésnek adott hangot, hanem a későbbiekben egyre inkább előtérbe kerülő megalo­mániának – és a vele egy tőről fakadó paranoiának – is. A román értelmiség egy része azonban akkor valódi hazafit látott benne, és bizalmat szavazott nemcsak neki, hanem az ő vezetésével megújulni látszó pártnak is.
„Megyésítésnek” nevezték az ország 1968-ban végrehajtott közigazgatási átszervezését. Az ország korábban 17 „tartomány”-ra oszlott, ezek helyébe lépett a 39 „megye”. A magyar nemzetiség szempontjából ez azzal járt, hogy megszűnt az a Maros Tartomány, amely korábban Maros-Magyar Autonóm Tartományként működött, és belőle megszületett Maros, Hargita és Kovászna megye. A megyésítés minden bizonnyal ésszerű döntés volt, mert dinamikusabb, fejlődőképesebb közigazgatási egységeket hozott létre. A Székelyföld tömb-magyarságát részekre tagolta ugyan, de számarányánál fogva három megyében adott neki bizonyos fokú önállóságot saját ügyei intézésében. Az élükön álló pártfunkcionáriusok természetesen mindenben követték a központi utasításokat, ennek ellenére próbálhattak érvényt szerezni a megyéjükben élők nemzetiségi igényeinek is. Okosan, olykor merészen kihasználta például a megnyíló lehetőségeket a Kovászna megye élén álló Király Károly, aki a hetvenes évek végén már ellenzéki politikusként nyilvánult meg a legfelső vezetéshez intézett beadványaiban. Az új megyei székhelyekben létesülő magyar művelődési intézmények gazdagították a nemzetiségi kultúrát.
A Ceauşescu-éra első éveire a szakirodalom olykor a „liberalizálódás” kifejezést használja. Röpke néhány évről van szó: reform-kísérletek a gazdasági életben, megnövekedett mozgástér a külpolitikában, bizonyos fokú lazítás a szellemi élet központi irányításában. De már a hetvenes évek ele­jétől érezhető jelei mutatkoztak a hatalom újraközpontosításának, a későb­biekben elszabaduló személyi kultusznak, a nacionalizmus fölerősödésének az állampolitikában.
Ahhoz, hogy megértsük a korszak politikai viszonyait, számításba kell vennünk az erdélyi magyar értelmiség jelentős hányadának balos elkötelezettségét és ebből eredő rendszerhű érzelmeit. A kisebbségi tapasztalatokra és szociális okokra egyaránt visszavezethető baloldaliság gyökerei a királyi Románia évtizedeire nyúlnak vissza. Az 1922-ben alapított, majd két évvel később betiltott kommunista párt tagsága túlnyomó részben magyarokból és zsidókból állott. Szerepet játszott ebben az is, hogy Moszkva példáját követve a kommunisták romániai pártja szintén elutasította az első világháborút lezáró párizsi békeszerződést, és a nemzetiségi kérdés megnyugtató rendezését ígérte híveinek. A második világháború végén a nyugati demokráciákkal korábban szövetséges Szovjetunió kelet-európai terjeszkedése azokat látszott igazolni, akik hittek abban, hogy a polgári rend ideje lejárt, helyét a munkások állama veszi át, amely a kommunisták vezetésével új, igazságosabb társadalmi rendet teremt. A baloldaliságnak fontos összetevője volt továbbá az a meggyőződés, hogy a fasizmus térhódításáért a polgári rend tehető felelőssé, ezért térségünkben a baloldali antifasizmus szükségképpen együtt járt a kommunizmus igenlésével. Így eshetett meg, hogy Petru Groza kormánya masszív magyar támogatottságnak örvendett 1945 márciusában, ami növelte a nemzetiségi igények kedvező politikai kezelésének esélyét. A magyar politikai elit nemcsak rokonszenvvel tekintett Petru Grozára, hanem személyében a magyar–román viszony rendezésének biztos garanciáját is látta.
Ebben a keretben válik értelmezhetővé az új magyar intézmények létesítése a hatvanas évek végén. Mintha a magyarság vonatkozásában lezárult volna az 56-os eseményeket követő „fenyítések” korszaka, és a rendszer azt tűzte volna célul maga elé, hogy újra szélesebb alapokon nyugvó paktumot hozzon létre a kisebbséggel, mindenekelőtt annak értelmiségi rétegével. Kisebbségi perspektívában demokráciabarát minden új intézmény felállítása, mint ahogy az intézmények elleni bármely intézkedés, működésük meg­kérdőjelezése vagy visszaszorítása a nacionalizmus fölerősödésének jele.
Döntően három ilyen intézményről beszélhetünk: az első a nemzetiségek könyvkiadója, a Kriterion, a második a bukaresti televízió nemzetiségi adásainak szerkesztősége, a harmadik a személyemet is érintő hetilap, A Hét. Mindegyik létrehozásában a felső vezetés olyan gesztusát kell látnunk, amely fokozni kívánta a magyarságnak a párt iránti rokonszenvét, megszilárdítani pozícióit az értelmiség körében, szemmel láthatóan igazolni a hivatalos ideológiának azt a tételét, hogy Romániában hiánytalanul érvényesülnek a nemzetiségi kérdés megoldásának az akkori szóhasználat szerint „lenini” elvei.
A következő két évtizedben a maga sajátos eszközeivel mindhárom intézmény sokat tett az erdélyi magyar kultúra gazdagításáért. A hetvenes évek végétől kezdve az egyre inkább diktatúrába hajló rendszer – a nemzetiség többi művelődési intézményével együtt – már arra törekedett, hogy műkö­désükben gátolja, ellehetetlenítse, korábbi szerepüktől megfossza őket.
A születés pillanata azonban felhőtlenül derűs volt. A Párt, ha neki úgy tetszett, tudott bőkezű is lenni. A bukaresti Scânteia Ház jobb oldali szárnyának második emeletén kilenc szoba jutott a mintegy húsz tagból álló szerkesztőségnek. Járt neki amellett két gépjármű sofőrrel együtt. Ami a jó működés feltételeit illeti, sokat számított továbbá az is, hogy az induláskor jelentős összeg állott a szerkesztőség rendelkezésére külföldi sajtótermékek megrendelése céljából. A napilapok és művelődési folyóiratok bőséges magyar kínálata mellett előfizetéseink listáján szerepelt egy sor fontos francia, német, olasz napilap (Le Monde, Le Figaro, L’Humanité, Die Welt, L’Unità), képes magazin (Time, Le Nouvel Observateur, L’Express, Paris Match, Der Spiegel, L’Espresso), valamint művelődési és szakfolyóirat (Les Lettres Françaises, Theater Heute, Plays and Players stb.). Alapos böngészésük éveken át első számú forrása lett számomra is a világ dolgaiban való tájékozódásnak éppúgy, mint a szerkesztéssel járó műhelytitkok megismerésének. Érdekességként jegyzem meg, milyen különös módon járt el a cenzúra ezekkel kapcsolatban. Reggelente munkatársunk a kijelölt helyen átvette a friss napilapokat. Előfordult azonban, hogy egyik vagy másik napilap hiányzott az aznapi készletből. Két-három nap elteltével azt is megkaptuk, de a címlap tetején egy háromszögű kék pecsét S betűje árulkodott arról, hogy „Titkos” (Secret) példánnyal van dolgunk, más szóval abban a lapszámban bizalmasan kezelendő hír vagy kommentár olvasható Romániáról. A szerkesztőségnek bizonyos keretek között joga volt hozzájutni a nagyvilág írott sajtójában megjelenő információkhoz, ezzel a módszerrel viszont arra is figyelmeztették, mi nem tartozik abból a szélesebb közönségre. Érvényes volt ugyanez a hivatalos román hírügynökség (AGERPRES) kiadványaira is. Előfizet­hettünk a vaskos napi hírcsomagra, a szakfolyóiratok írásaiból összeállított szemlére, de ez is csak „belső használatra” szánt tudás volt, szó sem lehetett arról, hogy az így szerzett információkat megosszuk olvasóinkkal. A hírügynökség külön hírcsomagot készített a párt-nomenklatúra felső körei számára, a szerkesztőségnek ehhez már nem volt hozzáférése.
Kezdő tanári fizetésem 1250 lejről 1970-ig […]* lejre növekedett. Szer­kesztőként mindjárt az elején 2200 lejjel indultam, az összeg öt évvel ké­sőbb, előléptetésem alkalmával szinte a duplájára emelkedett. A bérek átlagához mérten a napilapok és folyóiratok szerkesztői magasabb fizetést kaptak. A tiszteletdíjakra szánt keretet viszont már szűkmarkúan méretezték. A fő­szerkesztő hatáskörébe tartozott, hogy az elkészült lapszámban szereplő írásokat méretük és érdemük szerint osztályozza. Amit 150-200 lejre taksált, az már jól járt, de a nyúlfarknyi szöveg is megért 15-20 lejt, nagy terjedelmű, fontosnak mondott írásért ítélhetett nagy ritkán 400 lejt is. Honorárium a szerkesztőknek is járt, vagyis nem volt „norma”, cikkírási kötelezettség. Egy biztos: az így keresett összeg amolyan zsebpénznek számított, belőle senki nem gazdagodott meg. A könyvkiadók, a színházi és a filmes szakma honoráriumai jóval magasabb szinten mozogtak.
(Összehasonlításul: egy kiló kenyér akkoriban 2 lejbe került, 20-25 lejért lehetett vásárolni egy kiló húst. A Hét lapszámait kezdetben 1 lejért árulták.)
Életkörülményeimben a „nagy ugrást” természetesen a lakás jelentette. Néhány, szállodában töltött hét után szerkesztőségünk adminisztrátora magával vitt megszemlélni jövendő otthonomat. A Colentina negyedben néhány éve emelt tízemeletes panelházak egyikének második emeletén már jóval az év vége előtt kétszobás lakrészbe költözhettem családommal. A negyedben még folytak az építkezések, a házunkkal szembeni oldalon változatlanul álltak a régi Bukarest szegényes házai. Amikor másnap délután visszatértem, hogy körülnézzek a helyszínen, megrökönyödve láttam, hogy az emberek papucsban és pizsamában járnak-kelnek az utcán, betérnek egy üzletbe vásárolni, leülnek csevegni a ház elé kitett székekre.
De bármilyen volt is még egy ideig a környék – egy-két év múlva már azon az oldalon is tömbházak magasodtak –, a lakás bevált: életem során első ízben volt fürdőszobás otthonom.

Indul a lap

Szeptemberben, mint zöldfülű kisinas, én is bekapcsolódtam a lap elő­készítésébe a birtokba vett szerkesztőségi szobákban. A frissen felállított csapat két, jól elkülönülő részből állott: a negyvenes éveikben járó „öregek­ből” és a kezdő huszonévesekből. A lap profiljáról, oldal-beosztásáról, az egyes rovatok működésének elveiről az „öregek” hetekig tartó megbeszélések után jutottak végső eredményre.
Dönteni kellett például a méret kérdésében. A profilt illetően példaként szolgáló román hetilap, a kiválóan szerkesztett Contemporanul mintájára legyen-e A Hét is nagy formátumú, vagy válassza inkább a kisebb oldalméretet? Miután az utóbbi nézet kerekedett felül, kezdődhetett a 20 oldalasra tervezett hetilap szerkezetének véglegesítése.
Íme az oldalak beosztása:
1: Belpolitika: a vezércikk mellett egy fontosabb írás indítása.
2: folytatás, jegyzet, az olvasó fóruma.
3: A HÉT Riportja, A HÉT Interjúja (felváltva)
4-7: Irodalom: 1-2 vers mellett kritika, recenzió, esszé, a 7. oldal Világirodalom
8-10: Színház
11: Film
12: Zene
13-17: Tudomány
18-20: Nemzetközi élet.
Az utóbbi rovatról el kell mondanom, hogy újdonságnak számított sajtónkban. Természetesen a napilapok is közöltek a nemzetközi életre vonatkozó híreket és kommentárokat. A Hét oldalain viszont lehetőség nyílt a nagyvilág eseményeire való rendszeres kitekintésre, például külföldi lapok szemlézése, máshonnan átvett írások formájában.
Vessünk egy pillantást az új csapatra!
Négyen álltak vezető beosztásban a lap élén: a főszerkesztő Huszár Sándor mellett két helyettese, Földes László és Gálfalvi Zsolt, valamint a szerkesztőségi főtitkár, Kovács András. Ugyancsak az „öregek” táborába tartoztak a rovatvezetők: Baróti Pál (irodalom), Dankanits Ádám (tudomány), Dános Miklós (riport, közélet), Kacsir Mária (színház és film), Tabák László (nagyvilág, nemzetközi élet).
Rögtönzött portrévázlatban próbálom felvillantani személyiségüket és életútjukat.
Huszár Sándor (1929–) gyári munkásból lett az Utunkban közölt első írásainak köszönhetően igen fiatalon az irodalmi hetilap szerkesztője, majd alig harmincévesen a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója. Élet­szerű, humorba hajló novellái és regényei a mindennapok világában játszódtak, és úgy tettek eleget az esztétikai elvárásoknak, hogy az egészében véve megfelelt a hivatalos kánonnak. Karrierjében az új megbízatás olyan emelkedést jelentett, amely növelte közéleti súlyát és tekintélyét, ő pedig nagy energiával vállalta a számára is izgalmas kihívást.
Földes László (1924–1972) esztétikát tanított a kolozsvári képzőművé­szeti főiskolán. Kitűnő előadó volt, diákjai évtizedek múlva is elismeréssel emlegették, mennyit tanultak tőle. Gyors észjárása, szellemessége kreatív, nonkonformista alkattal párosult. Huszár Sándor nem kevés fáradsággal kijárta, hogy fátyolt borítsanak egy korábbi botlására, és maga mellé vehesse. Ő irányította a tudományos és a nemzetközi rovatot. Irodalmi és színi­kritikákkal volt jelen a lap hasábjain korán bekövetkezett haláláig, amelyet mindnyájan nagy veszteségként éltünk meg.
Gálfalvi Zsolt (1934–) bölcsészeti tanulmányait követően a kritika mű­fajában szerzett nevet magának. Előbb az Igaz Szó, majd az Előre című napilap szerkesztőségében dolgozott. A klasszikus és a kortárs magyar irodalomban való páratlan jártassága mellett nagy érdemének számított biztos helyzetfelismerő képessége és taktikai érzéke a közügyek terén. Három rovat – irodalom, színház és film – tartozott a felügyelete alá.
Kovács András (1921–1994) a kolozsvári napilap, az Igazság főszerkesz­tői posztját cserélte fel az új hetilapnál felkínált állással. Szerkesztői gyakorlata kiválóan alkalmassá tette arra, hogy kézben tartsa és irányítsa a lap előállításának egész technikai menetét. Ő volt emellett a belpolitikai kommentárok szerzője. Ezt a feladatát is komolyan, meggyőződéssel látta el mindaddig, amíg a rendszer olyan irányt nem vett, amely ellenkezett saját elveivel és „az ügy” legjobb tudása szerinti szolgálatával.
„Az ügy” – ez a kifejezés ma már sokak számára semmit sem mond, pedig hosszú időn át amolyan bűvszóként hatotta át a közgondolkodást. Az embereknek akkoriban is voltak politikai nézeteik, mivel azonban tényleges politikai cselekvésre nem nyílt tér, ennek nem volt igazán jelentősége. Né­zeteiktől függetlenül volt azonban valami, ami összekötötte őket, mert közösen hittek benne, és készek voltak együttesen szolgálni. Azt a nevet adták neki: „az ügy”. A kifejezés eleinte egyértelműen a mozgalmi szóhasználatban vált elfogadottá. Azt jelentette: ’a munkásosztály ügye’, ’a szocializmus ügye’. Azután a kisebbségben élők gondolkodásában a kifejezés átszínező­dött, és attól kezdve nemcsak értelmiségiek, de még akár pártaktivisták számára is egyet jelentett azzal, hogy mindenkire nézve kötelező a nemzetiség iránti felelősségvállalás és elkötelezettség.
Három nemzedéket látunk a színen. Az első – nevezzük „régi gárdá”-nak – a századforduló körül születettek köre. A második – az új rendszernek az előbbiek mellé felsorakozott első nemzedéke – azokból állott, akik 1920 és 1935 között jöttek világra. Harmadikként végül azokkal számolhatunk, akik 1940 és 1950 között látták meg a napvilágot. (A megjelölt évszámokból is látszik, hogy ezek nem valódi generációk, hanem inkább a témánk szempontjából releváns nemzedéki csoportok.)
Az első nemzedéket olyan írók, tudósok, közéleti szereplők alkották, akik a két világháború közötti királyi Romániában szocializálódtak. Világnézetileg szinte egytől egyig baloldali orientáció jellemezte őket, némelyikük tagja volt az illegális kommunista pártnak. Néhány név azok közül, akik ezekben az években is aktívan folytatták irodalmi vagy tudományos tevékenységüket: Balogh Edgár, Bányai László, Csehi Gyula, Demeter János, Gáll Ernő, Jordáky Lajos, Kiss Jenő, Méliusz József, Nagy István, Szemlér Ferenc, Takács Lajos.
A hetvenes években elkezdődött az a szemléletváltás, amely 1989-ig, a rendszer összeomlásáig tartott. A politikai nézetek revideálása a „régi gárdát” tette ki a legnagyobb próbának. Ők voltak azok, akik korábbi világnézeti választásuk alapján őszintén, gyakran vakbuzgón hittek a kommunizmusban. Az évek múlásával azonban be kellett látniuk, hogy a kérdőjelek szaporodnak, a kétségek súlyosbodnak. Alkatuk, kritikai hajlamuk függvényében más-más módon estek át ezen a válságfolyamaton. Nagyobb részük úgy próbált rajta túljutni, hogy nem magát a rendszert tette felelőssé, hanem a rossz útra tévedt vezető garnitúrát. Ha közülük valaki szembenézett is azzal, hogy a marxi–lenini konstrukció eleve magában hordozta a később bekövetkező eltévelyedést, még az sem adta fel a reményt, hogy van még előtte jövő, és el sem tudta volna képzelni, hogy a rendszer megbukik.
A második nemzedék tagjai az ő neveltjeik voltak. Átvették tőlük a rendszerbe vetett hitet, de az többnyire már nem volt vakbuzgó hit, hanem pragmatikus belátása annak, hogy van egy adott hatalmi struktúra, amely a maga politikai igazolását a történelem törvényeiből meríti. Kritikai érzékük nagyobb szellemi függetlenségre és önálló cselekvésre ösztönözte őket. Úgy próbáltak beilleszkedni a rendszer struktúráiba, hogy ha kell, akár szembe is forduljanak vele, amennyire lehet. Bomlástünetei erkölcsileg nem viselték meg őket, a rendszerváltást követően alkalmasnak bizonyultak arra, hogy új szerepkörökben is jól teljesítsenek.
A harmadikra már alig szállott át valami a korábbi hitből. Ha eleinte olykor pózoltak is ebben a szerepben, az részben irodalmi példakövetés volt (például József Attila hatása), részben a szovjet mintájú „enyhülés” divatjelensége. De érett felnőttekként ők már a kérdőjelek és a kételyek éveiben szocializálódtak. Szellemi próbálkozásaikat alapvetően a kiútkeresés stratégiája, a hivatalos ideológia leplezett leépítésének, a még alig sejthető politikai váltás kigondolásának szándéka motiválta. Alkatukra és magatartásukra ráillik az ellenzékiség fogalma, beleértve a hivatalos nyilvánosságon kívüli aktivitást is. Bretter György frappáns formulájával élve az lehetett volna a jelszavuk: „itt és mást”. Hogy pontosan mi is az a „más”, arról kezdetben csak annyit tudtak: a meglévőtől különböző.
Ezzel a sommás jellemzéssel nem az a célom, hogy érdemeket osztogassak egyik vagy másik nemzedéknek. A „régi gárda” reprezentatív alakjai ugyanúgy a történelem által rájuk osztott szerepeknek próbáltak megfelelni, mint a két utánuk következő generáció. Tekintélyüket a hetvenes években még latba vetették annak érdekében, hogy a két „ügy”, amely ifjúkori elköteleződésüknek értelmet adott – a szocializmus és a nemzetiség ügye – ne váljék külön, hanem egymást erősítve továbbra is összetartozzék. Az utánuk következők – Bodor Pál, Domokos Géza, Fodor Sándor, Gálfalvi Zsolt, Huszár Sándor, Kányádi Sándor, Sütő András – már a nemzetiségi érdekek nézőpontjából ítélték meg a rendszert, és küzdelmeiket nem elméleti premisszák, hanem saját értékválasztásaik irányították. Sütő András éppen azért lehetett ennek az új szerepvállalásnak a prototipikus megszólaltatója, mert fölmérte, hogy a két „ügy” helyet cserélt: nem a szocializmus irányából kell védelmezni a nemzetiséget, hanem fordítva, a nemzetiség perspektívájából kérdőre vonni a szocializmust, különösképpen annak hazai ideológiáját és napi gyakorlatát. A harmadik generáció – a költők közül Csiki László, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos, az esszé- vagy elméletírók közül Ágoston Vilmos, Gyimesi Éva, Huszár Vilmos, Molnár Gusztáv, Tamás Gáspár Miklós nemzedéke – elismeréssel fogadta, de hovatovább kevesellte ezt a  szemléletváltást, és kritikája rövidesen új horizontok keresése felé irányult. Számukra az „ügy” fogalmát hovatovábbb felváltotta a szabadságjogok, a valóságos demokrácia kérdése, feladatuknak mindinkább a politikai és a szellemi örökség teljes revízióját tekintették.
Fennállása első évtizedében A Hét azért érhetett el kifejezetten jó teljesítményt, mert csapatában találkozott és szerencsésen összegződött ennek a három nemzedéknek a szellemi potenciálja. A tényleges hatalom a másodikhoz tartozók kezében összpontosult, a fiatalabbak az ő felügyeletük és irányításuk alatt sajátították el a szakma követelményeit, és vették birtokba rovataikat. Ami pedig a legidősebb nemzedéket illeti, annak a tekintélye volt az a felsőbb instancia, amelynek az eszmei vitákban hol a szövetséges, hol a szellemi ellenfél szerepe jutott.
Máris tisztáznunk kell azonban, miféle hatalomról is beszélünk. A képlet összetett és nem is ellentmondás-mentes. Egy központi hetilap főszer­kesztője beletartozik a hatalom személyi állományába. Kinevezését magas pártfórum hagyja jóvá. Tagja annak, amit a szakirodalom úgy nevez: a „nomenklatúra”. Terjedelmes névsor ez mindazokkal, akik fontos tisztséget töltenek be központi és alsóbb szinteken, a tevékenységek minden területén. Több száz, talán több ezer személy, akit gondos mérlegelés nyomán választottak ki, mielőtt intézmények vezetését, fontos feladatok ellátását rájuk bízták volna (ezt nevezték „káderezés”-nek). A hierarchiában elfoglalt helyüknek megfelelően engedelmességgel tartoznak feljebbvalójuknak. Szakmai ügyekben viszonylag tágas mozgásterüknek szigorú határokat szab a pártfegyelem, a központi akarat.
Kényes pozíció és kétes szabadság, de előnyökkel is jár. Ilyen elsőként az, hogy bejárásuk van magasabb rangú vezetőkhöz, akiktől személyesen kérhetnek egy vagy más ügyben támogatást, jóváhagyást, védelmet, intézkedést. Mivel a normális hivatali ügyintézést a rendszer nem ismeri, ez az előny hallatlanul fölértékelődik. Sikerre lehet így vinni jó ügyeket, olykor meg lehet torpedózni téves döntéseket, de akár ki is lehet vetni a nyeregből kellemetlen riválisokat.
Hatalom van továbbá a főszerkesztő – kisebb mértékben minden szer­kesztő – kezében azáltal, hogy ő dönti el, ki ír és ki nem ír az általa vezetett orgánumba, a külső munkatárs az ő felkérésére mond véleményt művekről és eseményekről, s ezáltal ő dönti el, hogy fontos vagy kevésbé fontos kérdésekben mi szólal meg a lap álláspontjaként. A nyilvánosságnak abban a szűk, ellenőrzött terében, ahol a véleményformálás néhány fórumra korlátozódik, ez nem megvetendő hatalom. Felemelhet vagy lebunkózhat könyvet, színházi előadást, tudományos értekezést, művelődési rendezvényt. Társadalmi vagy művészeti jelenségből ügyet csinálhat, vitát kezdeményezhet, közösségi akcióra buzdíthat.
A szerkesztői szabadság azonban erős korlátokba ütközik. Ennek intézményes formája a cenzúra. Eleve kemény határt szab a szerkesztő hatalmának. Egyetlen nyomtatott sor sem jelenhet meg a feladatot ellátó intézmény jóváhagyása nélkül. A korlátok közé tartoznak a kimondatlan, ám pontosan ismert és kényszerűen vállalt tilalmak: egyetlen bíráló szó nem hangozhat el sem a pártról és annak vezetőiről, sem pedig az állami intézményekről. Tilos továbbá a rendszer ideológiáját megalapozó kérdésekről – ilyen min­denekelőtt a marxizmus-leninizmus tanítása, történelmi események és személyiségek értékelése – a hivatalos nézetektől eltérő véleményt hangoztatni.
Marad-e még ezek után tér a szabadság számára? Marad, mivelhogy ott, ahol a közlés eszköze a nyelv, a szavakra bízott jelentés többszörösen rétegzett, és ennek folytán érvényesülni és hatni tud ott is, ahol a nyílt kimondás, az egyenes beszéd lehetetlen. A kérdés ezek után csak az, hogy miféle jelentést kíván adni a szavaknak egy lap, mit vállal magára egy szerkesztőség.
Tartsunk egy rövid szemlét a romániai magyar folyóiratok háza táján. Akkor, 1970-ben sem volt titok, a múló idővel pedig még világosabbá vált, hogy egyik vagy másik szerkesztőség annak függvényében állította fel a maga értékrendjét, próbálta meg tágítani mozgásterét, vagy hódolt be ellenkezés nélkül a felsőbb elvárásoknak, hogy ki állott az élén, mit várt a vezetésére bízott szerkesztőségtől, és mennyire engedelmeskedtek neki munkatársai. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy a politikai viszonyok alakulása következtében mindegyik szerkesztőség újra meg újra választás elé került: elfogadja-e az egyre súlyosabb felső nyomást, vagy próbálja megőrizni viszonylagos szabadsága korábbi állapotát.
Kezdjük a Korunkkal. Főszerkesztője Gáll Ernő. 1934 óta párttag, megjárta a náci haláltáborokat, majd hazatérte után előbb az Igazság című kolozsvári napilap, később, újraindítása (1959) óta a Korunk főszerkesztője. Filozófiát tanít az egyetemen, tagja a megyei pártbizottságnak és más társadalmi szervezeteknek. Rendszeresen közöl a román sajtóban is. Tudományos munkássága a hetvenes években mindinkább a nemzetiségi kérdéssel összefüggő témakör felé terelődik, ebben próbál, burkoltan vagy áttételesen, vitába szállni az aktuális politikai gyakorlattal. Fontos esszéi, tanulmányai közül több is A Hétben jelenik meg.
Vezetése alatt a Korunk folytatni kívánja két világháború közötti elődje, a Gaál Gábor szerkesztette marxista folyóirat hagyományát. Legközelebbi munkatársa, helyettese egy évtizeden át az a Balogh Edgár, aki a csehszlovákiai Sarló-mozgalom tapasztalatát magával hozva kapcsolódott be a harmincas évek Erdélyének kisebbségi küzdelmeibe. Koncepciós per áldozataként börtönben ült az ötvenes évek elején, de a rendszerbe vetett hitét ennek ellenére sem adta fel.
A hatvanas években és a hetvenes évek első felében a folyóirat a világra kitekintő, korszerű tudományos gondolkodás és kisebbségi önismeret legfontosabb magyar fóruma Romániában.
A szerkesztőség fiatalabb tagjai (Aradi József, Kántor Lajos, Szilágyi Júlia, Veress Zoltán), élve a számukra biztosított önállósággal, arra törekedtek, hogy teret adjanak a korszak Európa-szerte felerősödő művészeti és szellemi irányzatainak. A hetvenes évek végén a szerkesztőség két válságot él át. Az egyiket a marxi tanítással vitázó filozófusok – Bretter György és tanítványai – jelentkezése váltja ki. Megszólalásuk elé nemcsak a hivatalos cenzúra gördített akadályokat, nézeteik ugyanis túllépték a folyóirat saját világnézeti platformját. A másik kívülről, a hatalom irányából érkezik a mind önkényesebb cenzúra formájában. A főszerkesztő mindent elkövet, hogy kivédje a támadásokat, és megőrizze a folyóirat korábbi mozgásterét, de egy idő után belátja, hogy immár lehetetlen, és 1984-ben benyújtja lemondását. Az ezt követő években a Korunkra különösen rossz idők járnak.
Túlzás n&eac