[2019. november]

---

2. RÉSZ, 2. VÁLTOZAT



A gépezet működik

A nyomtatott sajtó egészen a közelmúltig évszázados szabályok szerint mű­ködött. Mifelénk ezeket a szabályokat részben eltorzították ugyan a politikai viszonyok, a működés szakmai-műszaki oldalát tekintve azonban ugyanazok voltak, mint a szabad sajtóé tőlünk nyugatabbra. Miután ez a rendszer ma már nagyjából a múlté, érdemesnek találom felidézni abban a formában, ahogyan szerkesztőségünk alkalmazta.
A nyomtatott sajtó alapeleme a kézirat: kezdetben csakugyan kézzel írott, később írógépen előállított szöveg. A szerkesztőnek az a feladata, hogy figyelmesen elolvassa, és ha közlésre érdemesnek találja, továbbadja a rovat­vezetőnek. Az ő jóváhagyásával kerül azután a főszerkesztő – vagy helyettese – elé, neki kell igent mondania rá ahhoz, hogy a kinyomtatásra szánt kéziratok közé sorolják. Ekkor a szerkesztőségi titkár asztalára kerül, aki elvégzi rajta a (még) szükséges nyelvhelyességi korrekciókat (értsd: központozás), és miután ráírja a nyomdásznak szánt utasításokat (betűtípus), elküldi a kéziratot a nyomdába. A nyomdászok egyikének az a dolga, hogy a kéziratot a szedőgépen kiszedje. Így készül az a „kutyanyelv”, amely visszajut a szerkesztőségbe, ahol a korrektornak azért kell figyelmesen elolvasnia, hogy a szedés közben esetleg elkövetett hibákat észrevegye és kijavítsa.
Miután eldőlt, hogy a kiszedett kéziratok közül melyik kerül egyik vagy másik oldalra, a lap grafikai szerkesztője elkészíti az oldalak tervrajzát (makettjét). Ekkor lép színre a nyomdában a tördelőszerkesztő: az előtte fek­vő „tepsi”-be (ami az oldallal egyező méretű acélkeret) beilleszti a korábban kiszedett szöveg ólombetűit. Munkája nagy hozzáértést igényel, mivel az adott keret kitöltetlenül nem maradhat, de fölös sorokat sem tud befogadni. (Utóbbi esetben a szövegből „húzni” kell.) Ha az elkészült keretet nyomdafestékkel bekeni, megfelelő méretű papírlap ráhelyezésével levonatot készíthet (nem is egyet, hanem többet), amely mintegy a kinyomtatandó oldal előképe. Az oldal-levonat címzettjei közé tartozik a cenzor és a „tisztafej”. Így hívják azt a szerkesztőt, aki utolsóként olvassa az oldalt kinyomtatás előtt, amikor a netán még fel nem fedezett hibákat ki lehet javítani.
Ennek az egész folyamatnak az irányítása és nyomon követése a szer­kesztőségi főtitkár feladata. A „tisztafejek” munkájának lezárultával ő írja rá egyenként minden oldalra, hogy „nyomdakész” („bun de tipar”, rövidítve: BT). Ezek után – persze csakis a cenzorral történt előzetes egyeztetést követően – indulhat a nyomdagép. Nem telik sok időbe, és a főtitkár –  meg persze a vele együtt várakozó többi kolléga – kézbe veheti a frissen kinyomtatott lapot. Hétről hétre ismétlődő, mégis mindig izgatottan várt, örömteli esemény!
Lapunk esetében erre az eseményre csütörtök délután került sor. A ve­zetőség tagjai számára, ha korábban elhagyták a szerkesztőséget, a sofőr hazavitte a friss lapszámot.
A péntek délelőttönként tartott szerkesztőségi értekezlet lapelemzéssel kezdődött, majd a következő heti lapszám megtervezésével folytatódott. Ilyenkor a rovatvezetők előadták, milyen írások kerülnének a megfelelő oldalakra, röviden ismertették is őket. Színikritikáról vagy kiállítási beszámolóról olykor csak azt lehetett tudni, ki lesz a szerzője, maga a szöveg azonban csak később készült el. A tervezés elmaradhatatlan része volt a belpolitikai kommentár témájának és szerzőjének kijelölése.
A munkafolyamat gördülékenysége érdekében a kéziratok leadási határideje kedd délben lejárt (ez a „lapzárta”). Kivételes esetekben szerdán, sőt még csütörtökön reggel is küldhettünk kiszedendő kéziratot a nyomdába.
Ami a lapelemzést illeti: kezdettől fogva nagyon komolyan vett eseménye volt a szerkesztőségi életnek. A megjelent írások bírálata nemcsak a szerzőt érintette, hanem a szerkesztőt is, aki vállalta érte a felelősséget. Az észrevételek kiterjedtek ugyan a szövegek stílusára, nyelvhelyességére is, ám döntően mégis azok tartalmára, mondanivalójára vonatkoztak. Nem egy esetben a vita azzal zárult, hogy egy vagy más okból hiba volt megjelentetni.
Hosszú hónapokba telt, amíg megtanultam, mit is jelent saját nézőpon­tot kialakítani egy-egy írásról, majd pedig mondanivalómat érvekkel alátámasztva előadni.


Aki őrködik fölöttünk: a cenzor

Cenzúra. Hivatalos neve: Sajtóigazgatóság (Direcţia Presei). A folyosót lezáró ajtó mögött külön irodahelyiségeket alakítottak ki az igazgatóság munkatársai számára. Csengetésre előjön valaki, és átveszi a hozott oldalakat. Néhány óra elteltével a cenzor leül megbeszélni észrevételeit a főszer­kesztővel. Az első időkben a cenzor mindvégig ugyanaz a személy: joviális, viccelődő férfiú. Ha kifogásol valamit, azt törölni kell, legyen bár egyetlen szó vagy egy teljes mondat. Olykor kiparancsolja az egész írást. Nem vitatkozik, nem is haragszik, ő utasításokat teljesít. Időnként előfordul, hogy érthetetlen, miért kifogásol valamit, ilyenkor megesik, hogy magyarázattal is szolgál. Mi okból nem jelenhet meg a hűtőgépek gyártásáról szóló riport? Azért, mert éppen tárgyalások folynak egy külföldi partnerrel hűtőgépek eladásáról. A cenzor többet tud, mint a közönséges halandó, mivel napról napra megfelelő eligazításban részesül feletteseitől.
Egy idő után a felső vezetés köreiben arra a megállapításra jutottak, hogy lejárt az ideje a sajtó ennyire nyílt, intézményes cenzúrázásának. Határozat született az intézmény eltörléséről. A folyosó végén álló irodát felszámolták, a cenzúra azonban nem szűnt meg, csak átváltozott. Korábbi cenzorunkat egyszerűen besorolták a fölöttünk lévő emeleten szerkesztett napilap, az Előre munkatársi gárdájába. A többi szerkesztőtől eltérően ő nem írt, csak olvasott. Nekünk is volt hivatalos „előolvasónk”. A minisztérium (hivatalos nevén a Tanács) nemzetiségi osztályán dolgozott. Éveken át az ő jóváhagyásától függött, mi jelenhet meg és mi nem. Több más irodalmi és művelődési folyóirat szintén az ő hatáskörébe tartozott, és vigyázó szeme a Kriterion-könyvek felügyeletére is kiterjedt. Az évek múlásával a cenzúra nemhogy enyhült volna, inkább megszigorodott, és nagyobb hatalmat kapott. Bevezették a kettős előolvasást. A Tanács irodája mellett a készü­lő oldalakat el kellett juttatnunk a központi bizottság sajtóosztályára is, az ottani magyar előadónak. Azontúl két helyről jött tiltás vagy jóváhagyás. Ebből bonyodalmak származhattak, mivel a két illetékes személy véleménye nem mindig egyezett. Bizonyos értelemben egymást is felügyelték, az egyik tartott a másiktól, s ebben a hatalmi játszmában a lap többnyire vesztett, nem nyert. Elvben lehetséges volt ugyan a cenzori döntés ellen felsőbb fórumhoz apellálni, ehhez az eljáráshoz azonban nem lehetett túl gyakran folyamodni, és nem is volt teljesen kockázatmentes. Ahhoz például, hogy egy fontosnak tartott szöveg kapcsán – ha letiltották – egy magas rangú pártember (miniszter, központi bizottsági titkár) ítéletére apelláljunk, az írást előbb románra kellett fordítani, szükség esetén élőszóban is érvelni mellette. Sajátos kiterjesztése volt az is a cenzúrának, hogy a közelmúlt tör­ténelméről (főleg a két világháború közötti időszakról) szóló tanulmányok közlését a párttörténeti intézet előzetes jóváhagyásától tették függővé. Az pedig nem támogatta az eredeti nézőpontot, az újszerű értelmezést a hatáskörébe eső kérdésekről.
A továbbiakban beszámolok majd néhány, a cenzúra működésével kapcsolatos tapasztalatomról. Itt kell azonban említést tennem bekeményítésének egy különösen ijesztő fejleményéről. A korábban mondottak is érzékeltették, hogy az évek múlásával a cenzori tevékenység egyre szigorodott, és mind agresszívebbé vált. A legsúlyosabb lépésre akkor került sor – emlékezetem szerint 1981 táján –, amikor közölték, hogy a szerkesztőséget felelősség terheli azért, ha a cenzornak le kell állítania egy írás közlését. Ez teljes szakítást jelentett a korábbi gyakorlattal, amikor a cenzori ítélet csupán azt mondta ki, hogy egy írás (vagy annak egy része) közölhetetlen, a közlés szándékát azonban nem rótta fel a szerkesztőségnek. Attól kezdve viszont a szerkesztőségnek számolnia kellett azzal, hogy a letiltott írás „bűn­jelként” bekerül egy dossziéba annak bizonyítékául, hogy a szerkesztőség nem tudja, hol húzódnak a határok. Korábban elfogadott elvnek számított, hogy bizonyos határok között kockáztatunk: „próbáljuk meg, hátha menni fog...” Olykor bevált, olykor meg nem, de maga a kísérlet nem járt különösebb veszéllyel. Ismétlem: bizonyos határok között. A szóban forgó megszorítás azt jelentette: a cenzori felügyeletnek szigorúbban bele kell épülnie a szerkesztés folyamatába. Tessék felhagyni a kísérletezéssel! – ez volt az üzenet, és információink szerint a hozzánk közel álló Contemporanul szerkesztősége a lehető legkomolyabban is vette ezt az üzenetet.
Még hátravolt azonban a külső irányítás legdurvább fejleménye. A lap­számok tartalmának az összeállítása éveken keresztül a szerkesztőségre tar­tozott. Tudnivaló volt, mi az, aminek benne kell lennie a lapban (a vezér­cikk, politikai kommentár neve ezért lett „mussz-anyag”), de az effajta szö­vegek számát és terjedelmét magunk dönthettük el. Eljött az idő, amikor ezt is fentről diktálták. Alapvetően módosult ezáltal a lap tartása és üzenete, mivel brutálisan sérült a közönség irányában korábban vállalható látszat, hogy oldalain a szerkesztőség saját elgondolása szerint érvényesíti mondanivalóját.
Tegyünk most pontot az intézmény működéséről szóló soraink végére. Beszéljünk a cenzúra másik arcáról: az önként vállalt tilalmakról, a belső cenzúráról.


Vállalt korlátok

A cenzúra nem a kommunista rendszer találmánya. Évszázadok óta létezett például a katolikus egyházon belül, amely külön hivatalt állított fel a teológiai vagy bölcseleti művek elbírálása céljából. „Nihil obstat” („semmi kifogás”) – hangzott a kedvező ítélet. Az engedély nélkül megjelent, el­ítélendő nézeteket tartalmazó könyveket a Szentszék illetékes hivatala feltette a tiltott művek listájára (Index). Descartes nem Párizsban, hanem a szabadabb szellemű Hollandiában adta ki Értekezését a módszerről (1642), de az a kiadó, amely ugyanott közreadta Spinoza egyik munkáját a szerző halála után, jobbnak látta csupán a filozófus kezdőbetűit feltüntetni a címlapon (1677).
Miért nem tűrte a kommunista diktatúra a szólásszabadságot? Ennek alapvetően két oka van. Az első és legfontosabb: ellenkezett politikai gyakorlatával, amelynek lényege a meg nem kérdőjelezhető tekintély. Ez a tekintély látszólag a meggyőzés eszközével él, de valójában a kényszer alkalmazásával teljes behódolást akar elérni. Meggyőzni anélkül próbál, hogy helyet adna az ellenvéleménynek. Kisajátítja az igazságot, és megköveteli, hogy mindenki higgyen benne. Ha szükséges, akkor a korábbi igazságot felcseréli egy másikkal, de abba nem enged beleszólást, hogy ennek mikor, miért, hogyan kell történnie. Akire pedig a meggyőzés nem hat, azt megfé­lemlíti, kiközösíti, hallgatásra ítéli.
Második okként mindezek hátterében az áll, hogy ez a hatalom hisz a szó erejében. Annak meghódítását maga is az elmélet kidolgozásával kezdte. A munkásosztályt előbb „ki kellett találni”, az osztályharcot szavakba kellett foglalni, majd csak azt követően jöhetett a szervezkedés, a pártalapítás, végül a forradalom. A kommunizmus elsődlegesen a szavak – és az általuk képviselt ideológia – diktatúrája. Olyan ideológiáé, amely szerint a kivételes történelmi szerepre hivatott pártnak erőszak árán is győznie kell ahhoz, hogy teljesen átformálhassa a társadalmat. Ez a kizárólagos igazság megismerhető, elsajátítható, szolgálható, vitatkozni azonban nem lehet vele. Annál inkább lehet hinni benne. Kommunisták több nemzedéke vallotta teljes meggyőződéssel: az a dolgok rendje, hogy ez a hit felülír mindent, aminek forrása a személyes tapasztalat, a kétely, az ellenérv. Letagadták a sztálini terrort, és elfogadták a szovjet–német megállapodást (1939). Elhitték a magyar 56-ról, hogy ellenforradalom. A hit, azon túl, hogy dogmák és eszmék rendszere, egyben a fegyelem iskolája is: tudni kell hallgatni, és tudni kell beszélni.
Az igazság ismérve és mércéje a forrás, az eredet. A forrás pedig maga a párt, mivel egyedül neki van felhatalmazása igazságot hirdetni. Ennek neve: „a párt vonala” vagy „hivatalos vélemény”. Szilárdnak, egységesnek kell lennie, nem tűri az önálló ítélet-alkotást, mert az különvéleményt szül, megtöri az egységet. Ahol pedig nincs egység, ott csődöt mond a központi akarat. Történetük során a kommunista pártok leginkább a „frakciózás”-tól irtóztak.
Nemcsak a két világháború között, de még az azt követő évtizedekben is a kommunizmusba vetett hit sok ezer értelmiségibe oltotta bele azt a meggyőződést Európa-szerte, hogy olyan ügy mellé álltak, amelyben saját szabadságukat alávetik a magasabb cél szolgálatának. Nem érezték kényszernek sem azt, ha bizonyos nézeteket központi utasításra kellett terjeszteniük, sem pedig azt, ha máskor, ugyancsak utasításra, hallgatniuk kellett.
Ebből az emberfajtából magam is láttam még egy-két példányt. Az ilyenre mondták azt, hogy „a párt fegyelmezett katonája”. Akár intelligencia, akár műveltség dolgában éppúgy akadtak köztük kiválóak, mint közepesek vagy korlátoltak. Önbizalmukat nem kis mértékben táplálta az a tudat, hogy egy roppant méretű nemzetközi hálózat szereplői, és az ő kezükbe van letéve az emberiség jobb jövője. Közben ne feledjük azt sem, hogy ott, ahol ilyen hit és ilyen fegyelem a magatartás mércéje, ott szükségképpen lesznek színlelők, képmutató karrieristák is.
A szerkesztőségben töltött éveim során kettős folyamatot éltem át. Megtapasztaltam egyrészt azt, hogyan szigorodik, keményedik, torzul fokról fokra maga a rendszer, és vele együtt a cenzúra intézménye. Másfelől nyomon követhettem azt, hogyan váltja ki azok ellenérzését is, akik a cenzúrára eleinte úgy tekintettek, mint amolyan szükséges rosszra, a rendszer tartozékára, védekező eszközére, még ha az önmagában véve nem is szimpatikus. Erre az útra térni azért nem volt veszélytelen, mert aki átlépte a határt, és a cenzúrában ellenfelet vagy éppen ellenséget látott, annak előbb­-utóbb szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, hogy tud-e még hinni ezek után a pártban és magában a rendszerben.
Így vagy úgy mindenki, aki tollat forgatott, végigment ezen az úton. A hetvenes-nyolcvanas évekre leginkább az volt jellemző, hogy ha valakinek megingott a hite a pártban – elsősorban vezetője személyében –, attól még nem rendült meg a bizalma, hogy maga a rendszer helyrehozható, mivel történelmi lehetőségei nem merültek ki. Hitüket feladni sokak számára szinte lehetetlen volt, annyira összeforrott egész egyéniségükkel, korábbi választásaikkal és életútjukkal. A kiábrándító honi tapasztalatok mellett erős külső hatásokra is szükség volt ahhoz, hogy ez a személyiség-modell megnyíljon előbb a kételyek, utána a korábbi opciók határozott kritikája irányában, legvégül pedig – ami csak kevesekkel történt meg – eljusson a rendszer teljes elutasításáig. Amikor Szolzsenyicin kíméletlen rendszer-kritikája, nyugat-európai disszidens kommunisták leleplezései sorozatosan brutális erővel rázkódtatták meg ennek a hitrendszernek az épületét, akkor készen álltak a múlttól való teljes elszakadás feltételei.
Ebben a keretben válik értelmezhetővé az a máskülönben túl pontatlan kérdés, hogy mit jelentett az öncenzúra az adott körülmények között. Az öncenzúrát első fokon nem a kézirat szerzője gyakorolta, hanem maga a szerkesztőség. A szerző írhatott, amit akart, abból, hogy kéziratát a szer­kesztő vagy a főszerkesztő elolvassa, neki semmi baja nem származhatott. De mit tehetett a szerkesztő, ha olyan mondatot talált, amelyről tudta, hogy fennakad a cenzúra rostáján? Ha nem volt biztos a dolgában, megtehette, hogy a művelet elvégzését a főszerkesztőre bízza, elvégre őt terheli igazán felelősség mind a szerző irányában, ha valamit töröl, mind a cenzorral szemben, ha próbálja megőrizni. De mihelyt belelátott a tilalmak és tiltások logikájába, a szerkesztő már pontosan tudta, hol húzódik a kimondható és a ki nem mondható közötti határ. A szerzővel egyeztetve indítványozta, hogy egy kifejezés helyett kerüljön másik a kéziratba, vagy maradjon el akár egy teljes mondat. Súlyosabb esetben tudomására hozta – gyakran a főszerkesz­tővel történt előzetes egyeztetést követően –, hogy a kézirat közölhetetlen.
A szerkesztőségi cenzúrának ezt a sötétebb oldalát némiképp enyhíti az a fentebbi megállapítás, hogy maga a kézirat szerzője elvileg bármit papírra vethetett, attól nem kellett tartania, hogy a szerkesztő felrója neki, miért enged meg magának egy vagy más véleményt, kritikát, gondolatot. Arról nem is beszélve, hogy netán feljelenti. Mindenki tudta, hogy vannak tiltott dolgok, amilyen a hivatalos ideológia vagy az államrend kérdése. Ezeket még csak szóba sem lehet hozni, mármint olyan értelemben, hogy esetleg nincs velük minden rendben. És vannak azután kényes kérdések – például az állami bürokrácia visszaélései, egy rossz döntést hozó hivatalnok személyes felelőssége, oktatási intézményeink működésének akadályozása –, amelyeket kellő körültekintéssel szóba lehet hozni, noha a cenzori döntés kimenetele bizonytalan. A Hét második oldalán rendszeresen közöltünk olvasói leveleket. Ezek bármiről szólhattak, ami közérdeklődésre tartott számot. Akadt köztük olyan is, amelyben olvasónk egy helybéli sérelemről, hivatali túlkapásról számolt be. Ezek az észrevételek gyakran fennakadtak a cenzúra szűrőjén. Ugyanakkor némelykor megesett, hogy olyan ügy, amelyről a nyilvánosságot nem lehetett tájékoztatni, a főszerkesztő személyes közbenjárásával oldódott meg. Másfelől a cenzori tilalmak is változtak. Előfordult, hogy ami korábban nem volt kényes kérdés, váratlanul azzá lett. Éveken át közöltünk a moldvai csángókról szóló írásokat. A Kriterion szép kiállítású tanulmánykötetet is megjelentetett róluk. Egyszer csak teljes fordulat állt be: a csángókérdésből előbb kényes, majd tiltott téma lett. Az történt, hogy időközben belesodródott a nacionalista offenzíva fő áramába.
Beszéljünk ezek után az öncenzúra kérdéséről a szerző vonatkozásában. Az általánosan elterjedt nézet szerint az öncenzúra nem más, mint a mondanivaló szándékos hozzáigazítása a külső követelményekhez. A véleménymondás önként vállalt kontrollja, visszafogása, megcsonkítása. Nyílt kiállás, szókimondás helyett kényszerű alkalmazkodás. Olyan attitűd, amely a sorozatosan elfogadott engedmények nyomán végül akár a jellemet is kikezdi. Hatására az, aki ezt a játékot elfogadja, végül már arra is képtelen, hogy önállóan gondolkodjék.
Voltak olyanok, nem is kevesen, akikre illik ez a meghatározás. Minden rendszernek vannak konformista kiszolgálói, akik nem kockáztatnak, hanem egyszerűen úsznak az árral. Én azonban olyanok körében éltem, akik számára az öncenzúra mást jelentett és másként működött.
Kezdjük azokkal, akiknek, hogy úgy mondjam, munkaköri kötelességük volt a rendszer dicsérete.
A Hétnek – és hozzá hasonlóan bármely napilapnak vagy folyóiratnak – minden egyes számában politikai vezércikket kellett közölnie. Abban pedig kötelező módon helyeselni és dicsérni ezt vagy azt a politikai eseményt, intézkedést, határozatot. Bármilyen furcsán hangzik: a dicséretek és helyeslések között is van különbség. Az egyik dagályos szóáradat, a másik visszafogott kommentár. Van szerző, aki szinte élvezettel halmozza a hajbókoló ömlengést, miközben a másik szavain érezni, hogy elismerését igyekszik a lehető legszűkebbre méretezni. Volt néhány állandó vezércikkírónk, és pontosan tudtuk, hogy melyiküktől mit várhatunk. Ami pedig vezércikket író belső munkatársunkat illeti, tisztában voltunk azzal, hogy amennyire csak lehet, mérsékelt marad. Az öncenzúrának ez a változata tehát az érintettek egy része számára azt jelentette: ha muszáj is dicsérni, a becsület azt kívánja, hogy a dicséret se legyen felelőtlen és gátlástalan. Országos politikai fórumok – mindenekelőtt a pártkongresszusok – felkért szónokai, a sajtó vezércikkírói, később a főtitkárnak szentelt tisztelgő kötetek szerzői között ebben a tekintetben jól érzékelhető eltérések voltak. Ezeket az eltéréseket úgy tartottuk számon, mint a szóban forgó személy jellemének fok­mérőjét. Minden diktatúrában igen nagy különbség van a kényszerűen kötött kompromisszum és a jellemtelen talpnyalás között. A kényszer eleve bele volt építve a rendszerbe. Úgy nehezedett ránk, hogy közvetlenül nem tehettünk ellene semmit. Mi magunk is úgy adtuk tovább másoknak, mint kényszert. Ha ünnepi esemény közeledtével valamelyik erdélyi magyar színház igazgatójától az alkalomhoz illő cikket kértünk, tudta, hogy kérésünk elől nemigen térhet ki. Annyit tehetett, hogy gondot fordított a szóhasználatra és a hanghordozásra.
Aki nem tehet közvetlenül a kényszer ellen, az közvetve igenis tehet. Az a korszak minden tollforgatóból szolgát akart faragni, de mindenki maga döntötte el, hogy ezt a szerepet vállalja-e. Aki nem vállalta, az megőrizte belső szabadságát. Elfogadta, ha kellett, a kényszerű kompromisszumot, de megőrizte azt a képességét, hogy nyitott maradjon a rendszerkritika irányában. Más kérdés, hogy ennek alkata és tehetsége szerint milyen módon és mennyire átütő erővel próbált hangot adni.
Álljunk meg egy pillanatra a hetvenes évek közepének egyik fontos világpolitikai eseményénél: az 1975-ben megrendezett helsinki konferenciánál. A nyugati demokráciák és a szovjet típusú államok vezető politikusainak nagyszabású értekezlete sok tekintetben korszakos jelentőségű záródokumentum elfogadásával ért véget. Rendkívül pozitív volt már maga a puszta tény: a kétpólusú világ magas rangú képviselői együttesen vállalták, hogy a nemzetközi biztonság és a béke megőrzése, az együttműködésre épülő államközi kapcsolatok ápolása a korszak legfontosabb feladata. Noha minden leírt szó mást jelentett számukra, a nyugati és a keleti politikusok egyaránt úgy érezték, hogy nyereséges alkut kötöttek, vagyis jól jártak. A nyugatiak azért, mert a dokumentum politikai és jogi terminológiája nagymértékben a saját szemléletüket tükrözte. A keletiek viszont azért, mert egyenlő, minden tekintetben legitim partnerként léphettek fel, és a dokumentum megszövegezése során ők is érvényt szerezhettek saját akaratuknak. A dokumentum azt fejezte ki, hogy a világ, úgy, ahogy van, szilárdan, biztonságosan áll a lábán. Ugyanakkor a szovjet típusú országok népei számára mindennél fontosabb volt, hogy a záródokumentum egyik fejezete tartalmazta az emberi jogok részletes leírását. Igaz ugyan, hogy azok javarészt benne foglaltattak az államok alkotmányában is, mostantól kezdve azonban érvényre juttatásukért egy olyan nemzetközi fórum vállalt garanciát, amelyre hivatkozni lehetett, amelyhez akár panasszal is lehetett fordulni. Nem véletlen, hogy ez adta meg térségünkben a szükséges lökést az emberi jogok tiszteletben tartásának követelésével fellépő első, nagy visszhangot keltő megmozdulásnak, a csehek Charta 78 elnevezésű akciójának.
A hetvenes évek rendszerkritikájának széles nemzetközi platformja arra a feltételezésre alapozott, hogy
1. a Szovjetunió és az általa irányított államok közössége még hosszú időn át fennmarad; 2. tekintettel arra, hogy több nyugat-európai országban (Francia-, Spanyol- és Olaszország) erős kommunista pártok működnek, a munkásosztály hatalomátvételének lehetősége ott is fennáll; 3. a nyugati demokráciák és a kommunista államok közötti békés együttélésnek és közeledésnek reális esélyei vannak abban az esetben, ha a szovjet típusú rendszert szélesebb demokratikus alapokra helyezik, és ezáltal végképp maga mögött hagyja a proletárdiktatúra súlyos (sztálinista) örökségét.
Ez tehát az a kontextus, amelyben értelmezhetővé válik az öncenzúra és a szabad gondolkodás viszonya a reális szocializmus hetvenes évekbeli országaiban. Nem a rendszer megbuktatása volt napirenden, hanem annak a nézetnek a terjesztése, hogy mélyen alatta maradt saját ígéreteinek és le­hetőségeinek, ezért sürgősen tisztázni kell, mi vitte tévutakra, mit kell kivetnie magából, és miként szükséges mielőbb megújulnia. E szellemi-politikai revízió középpontjában az a kérdés állott, hogy össze lehet-e egyáltalán egyeztetni a kommunizmust és a demokráciát. Elfogadható-e, hogy a két rendszerben a demokrácia is kétféle, vagy pedig, épp ellenkezőleg, modern demokrácia csak egy van. Ha viszont csak egy van, akkor átültethető-e a nyugati demokrácia a reális szocializmus országaiba, vagy ehhez magát a rendszert is fenekestül fel kell forgatni? Kétszáz év politikai gondolkodásának nagy témái kerültek újra a vizsgálódás középpontjába. Több tucat filozófus, seregnyi elméletíró kereste a helyes választ a század történelmi fejleményeit és az adott politikai formációk sajátosságait elemezve. Miután a tömérdek kérdés mind jogosult volt, válaszok sokasága kínálkozott.
Románia helyzete kifejezetten kedvezett ennek a vizsgálódásnak. Azáltal ugyanis, hogy a rendszer fokról fokra a maga különutas irányvonalát kezdte követni, valósággal kötelezővé tette a honi folyamatok és jelenségek értelmezését. A komplex összkép tiszta eligazodást igényelt. Egyfelől: önálló külpolitika, másfelől nacionalista szólamok a közbeszédben. Egyfelől: a szélesebb körű demokrácia szlogenjei, másfelől egyre fokozódó személyi kultusz. Egyfelől: a korai évek bűneinek elítélése, másfelől a sztálini korszak dogmatizmusának újraélesztése. Egyfelől: az úgynevezett „sokoldalúan fejlett szocializmus” felsőbbrendűségének bizonygatása, másfelől az erő­szakszervezetek működésének kiterjesztése.
Az adott helyzet ugyanakkor jó alapot teremtett az eltérő szemléletű emberek közötti egyetértés számára is. A továbbra is rendszerhű kommunista bizonyos határok között elfogadta, részben akár helyeselte is a nonkonformista szembenállást és lázadást. A kritikai elmélet kereteit csak lassan, óvatosan tágító teoretikus nem tagadhatta meg merészebb kollégája jogát, hogy keményebb érveket fordítson szembe a rendszerrel, különösen, ha azok egyelőre csak zártkörű viták keretében hangozhattak el.
Diktatórikus rendszerekben az ellenzékiség fogalma sok mindent takar. Intézményesen nem létezik, a közbeszédben hangot nem kap, rejtett vagy kódolt formái azonban át- meg átjárják a gondosan ellenőrzött nyilvánosságot. A romániai magyar irodalom néhány jelentős életműve szerzőjének abból a felismeréséből született meg, hogy a művészi beszéd rétegzettsége, értelmezésre való nyitottsága felül tud kerekedni a tiltásokon, és a közönséghez eljut az áttételes írói üzenet. Páskándi Géza, Sütő András és Székely János színművei példázzák a legerőteljesebben e korszak irodalmának azt a jellegzetességét, hogy a hatalom feje fölött szólította meg és tartotta szellemi készenlétben közönségét.
Ahol az egyenes beszédet tilalommal sújtják, ott minden szó alkalmas lehet arra, hogy mást jelentsen, mint amit éppen mondani látszik. Ha valamit eleve úgy öntenek szavakba, hogy ne csak azt lehessen belőle kihallani, amit előad, akkor arra a szövegre ráillik a jelző: „áthallásos”. Olyan tintával írták, amely elpárolog, miután a szavakat papírra vetették, de a címzett kezében újra látható lesz. Az áthallással szemben a cenzor valójában tehetetlen: keresi, de többnyire nem találja, mert igazából véve megfoghatatlan. Olykor úgy véli, hogy fülön csípte, ám kiderül, hogy melléfogott, mert amit a kezében tart, az maga a puszta állítás. Mulatságos példája ennek az alábbi történet. Fiatal munkatársunk recenziót írt Flaubert Bovaryné című regényéről, amely új kiadásban került a könyvüzletekbe. Egyik főcenzorunk, aki a cikket már megjelenése után olvasta, durva hangon közölte velem, hogy a szerzővel együtt lelepleződtem. Bovaryné története – írta munkatársunk – a hősnő kiábrándulásával fejeződik be, aki kalandjai végeztével megérti, hogy „az álmok mindig csalnak”. Milyen álmokról is van szó? – kérdezte sanda képpel. Azt válaszoltam: Bovaryné álmairól.
Öncenzúra? Igen, kivétel nélkül ránehezedett mindenkire. De alapvető­en nem azt döntötte el, mi a mondanivalója valakinek, hanem csupán azt, hogy miképpen próbálja közzétenni.
Az ellenőrzött nyilvánosság jó működését a hatalom szempontjából két feltétel garantálja: a cenzúra és a megbízható főszerkesztő. Miután a cenzúráról már esett szó, lássuk, miként is állunk a főszerkesztő – és személyén keresztül a szerkesztőség – megbízhatóságával. Mivel ő is jóváhagy és ellenőriz, a főszerkesztő részben a szerkesztőséget közvetlenül irányító cenzor szerepét tölti be. A szerepköre azonban ennél jóval szélesebb, mivel neki folyamatosan létre kell hoznia a napilapot vagy a folyóiratot. Ehhez pedig az kell, hogy értse a szakmát, tekintélye legyen a munkatársak körében, megfeleljen annak a kényes feladatnak, hogy a szabadság látszatát fenntartva szerez érvényt a véleményközlés hatalmi korlátozásának.
Máris különbséget kell tennünk napilapok és irodalmi vagy művelődé­si folyóiratok között. Előbbiek esetén az első számú szempont a szolgálati engedelmesség. Közvetlen politikai tartalmuknál, nagyobb példányszámuknál fogva a napilapok élén csakis fegyelmezett (legalábbis annak vélt) pártemberek állhattak. Szűkre szabott, jól körülhatárolt mozgásterükben minden ellenkezés nélkül teljesítették a kapott utasításokat. A szóban forgó időszakban kiváló példája ennek az Előre című napilap főszerkesztője, Sz. D. Közvetlenül az 1956 októberi budapesti események után épp azért került a központi magyar napilap élére, hogy abban maradéktalanul kifeje­ződjék a román pártvezetés kategorikus szembenállása a magyar „ellenforradalommal”. Kemény vonalas szolgálatkészségességét az évek során töretlenül megőrizte, megrendelésre készségesen szállított a felső vezetés számára feljelentésszámba menő bizalmas jelentéseket a magyarságot érintő ügyekben, mellesleg egyik állandó ünnepi szónoka volt a magyarság képviseletében a párt országos rendezvényeinek.
A megyei napilapokat a párt helyi szervei ellenőrizték és irányították. Feladatuk az volt, hogy tudósítsanak a hivatalos politika eseményeiről, beszámoljanak mindarról, aminek a korszak nyelvhasználatában „megvalósítás” volt a neve. Eleve szűkre méretezett pálya, szürke és lapos tájékoztatás, a pártzsargon szóáradata.
Az irodalmi és művelődési folyóiratok helyzetét az tette ettől eltérővé, hogy eredeti rendeltetésük szerint alkotó műhelyekként kellett volna funkcionálniuk, és részben azok is maradtak. Lapjaikon új irodalmi művek láttak napvilágot, teret adtak a műbírálat különféle válfajainak és esztétikai vitáknak, tájékoztattak a világban végbemenő szellemi mozgásokról. Szigorúan ellenőrzött körülmények között módjukban állott alakítani a maguk saját mozgásterét.
Ezt a mozgásteret a lehető legszűkebbre a Hajdu Győző vezette Igaz Szó méretezte. A főszerkesztő kemény kézzel fogott vissza mindent, ami felkelthette a szellemi önállóság és a civil kurázsi gyanúját. Jellegzetesen kétkulacsos szerkesztői gyakorlatába ugyanakkor az is belefért, hogy miközben gondosan felügyelt arra, hogy a kortársak közül kinek a tollából mi jelenhet meg, teljes lapszámokat szentelt évfordulós megemlékezéseknek (Ady, Móricz, Bethlen Gábor), hogy ezáltal a magyar művelődési örökség őrzőjének szerepében tetszelegjen.
Létay Lajosnak azért volt nehezebb dolga a kolozsvári hetilap, az Utunk élén, mert a szerkesztőség olyan értelmiségi közegben működött, amely kedvezett a szellemi önállóságra irányuló törekvéseknek, bizonyos fokú nyílt ellenzékiséget is beleértve.
Ugyanez vonatkozik a Korunkra is, azzal a különbséggel, hogy Gáll Ernő főszerkesztő maga is azt a szellemi nyitottságot képviselte, amely következett egyrészt a folyóirat régi évfolyamainak hagyományából, másrészt személyes meggyőződéséből a baloldaliság és az intellektuális nyitottság összeférését illetően.
Ezt a meggyőződést azonban fokozatosan kikezdték a szigorodó cenzori intézkedések, a szerkesztéspolitikát érintő beavatkozások és megszorítások. Miután elméleti profiljánál fogva a folyóirattal szemben támasztott hivatalos elvárások a nyolcvanas évek elejére teljesíthetetlenekké váltak, a főszerkesztő úgy döntött, hogy feladja a küzdelmet, és 1984 elején benyújtotta lemondását.
Hol van a helye ebben az összképben A Hét szerkesztőségének? Huszár Sándor már leváltása után, 1984-ben egyik Gáll Ernőnek írott levelében így foglalta össze az általa vezetett hetilap eredeti célkitűzését:
„Hangsúlyoznom kell, hogy a főszerkesztő abban a szilárd meggyőző­désben élt, hogy ő személy szerint olyan bizalmi tőke birtokosa, amely az adott körülmények között meglehetősen nagyfokú szellemi szabadságot tesz lehetővé. Mivel azt tartotta magáról, hogy addigi életútja – írói sikerei csakúgy, mint vezető beosztásba történt kinevezése – indokolja a rendszer iránti lojalitását, ezért természetesnek vélte, hogy maga jelölje ki a lap vállalható mozgásterének határait. Akár kockázat-vállalásnak nevezzük ezt, akár bátorságnak, tény, hogy az első években A Hét többi laptársánál merészebben próbált élni az ellenőrzött nyilvánosságban rejlő közlési lehetőségekkel. Ebben a törekvésében a főszerkesztő maga mellett tudhatta két helyettesét, és teljes mértékben támaszkodhatott munkaközössége támogatására is.”


Foglalkozása: szerkesztő

Beletanulni a szerkesztés mesterségébe – komoly feladat. De mit is kell ahhoz tudni, hogy az ember szerkeszt