a hajam vállig érjen, és egyhosszú legyen,

ne mosolyogjak idegenekre, ha nem muszáj.

télen kéket, nyáron sárgát hordjak,

kerüljem a feketét, ne egyek cukrot.

minden este pontban tízkor legyek az ágyban,

melleim között aranyfeszület, torkomban szívem legyen.

mondjam azt, még nem értek hozzám soha úgy, ahogy te,

mondjam, ha nem itt vagyok, akkor is ebbe a szobába képzelem 

magam,

hogy a nárcisz a kedvenc virágom, hogy ha félek, akkor is rád 

gondolok.

sírjak, ha megparancsolod.

és én sírok, mert parancsolod.

ez legyen életem legszomorúbb orgazmusa –

előre betörsz minden testbe, ami még valaha hozzám ér.

mikor végeztél, mellkasodra fektetsz, balkáni gerlék vagyunk, 

mondod,

én is ezt mondjam, bárki kérdezi.