[2018. július]
Fehér, barna, szürke. Attól függően, hogy éppen hol terítették el, többféleképpen határozták meg a színét.
A menyasszonyi ruhákat készítő lány a krémszín helyett tojáshéj színű pacákat emlegetett, a grafikusként dolgozó lakótársa színkódokat hozott fel érvnek a furcsa megnevezés ellen.
Egyszerű, kevés mintát tartalmazó, rojt nélküli, barna szegéllyel körbeölelt szőnyeg volt ő.
Méretének, könnyen tisztíthatóságának és gyors alkalmazkodóképességének köszönhetően kalandos életet élt: négy lakásban teljesített szolgálatot élete során.
Első lakásában egy tisztaságmániás harmincas volt a gazdája. Kicsit őrültnek találta, de úgy gondolta, hogy ha valaki éppen azt hiszi, hogy nem figyel senki, akkor az a normális, ha őrült. Minden második nap kiporszívózták, letörölgették illatos vízben leöblített puha ronggyal. Hetente kikefélték és lesimogatták a szegélyét. Bár szerette a tisztaságot, a simogatást és a szegély ölelését, meg volt győződve, hogy mindkettőjük számára könnyebb lenne, ha néha engedné, hogy nyugodtan befészkelődjön a rostjai közé néhány porcica. Néhány hónapig tartott a kapcsolat, a nő egy külföldi munkalehetőség miatt elköltözött, a lakásból elajándékozta húgának a használható dolgokat, így a szőnyeget is.
Második tulajdonosa egy könyvespolc elé helyezte. Fontosnak érezte magát, hiszen mindenki hozzá menekült, amikor mezítláb próbált eljutni valami olvasnivalóért. Időnként ő is bámulta a könyveket, s mikor senki se figyelt, a polccal szövetkezve a földre juttattak néhány okosan kedves kiadványt. Ebben a lakásban olvasta el az Életem ártatlan örömeit, a Nemo kapitányt és néhány látós novellát. A legnehezebb a lapozás művészete volt: hol a huzat, hol a macska segítségével tudott oldalt váltani, de mivel mindkettő nagyon kiszámíthatatlan, önfejű dolog volt, így előfordult az, hogy hetekig ugyanazt az oldalt kellett újraolvasnia unalmában.
(Egy fiatal erdélyi író novellájának egy oldalától minden nap egy kicsivel szomorúbb lett, három nap után már a legyeket is kérlelte, hogy segítsenek.)
A lány aztán felújította a lakását, a szőnyeg a nagyapjához került, nem talál az új stílushoz, magyarázta és tekerte is fel az éppen Terry Pratchett egyik könyvéért lobbizó szőnyeget.
Az idős embernél nagyon jó dolga volt: végre összebarátkozhatott a porcicákkal, barátjává fogadott néhány hajszálakból és kutyaszőrből összefonódott pamacsot, akik minden szellőztetéskor légszörföztek egyet, majd friss hírekkel és pletykákkal huppantak vissza a szőnyegre. Néhány vörösbor-folttal is összebarátkozott: az özvegyember hosszú parki sétáinak, a sok együtt elfogyasztott sütőtöknek, a kettesben áttársasjátékozott téli estéknek köszönhetően újra társra lelt. A szőnyeg annyira örült a rajta nehézkésen csoszogó boldogságának, hogy még az sem zavarta, hogy vörösbor-foltokat és dupla terhelést hozott neki ez az új kapcsolat.
Itt is olvashatott, itt is nyugalomban élt, néha még el is érzékenyült a két önfejű öreg összecsiszolódásának mindennapi sutaságain. Néhány együtt eltöltött év után úgy döntöttek, hogy a félretett pénzüket, az utolsó éveiket és az egymás társaságának való őszinte örülést nem hagyják elveszni: egyikük félretett pénzét egy lakókocsira, a másik maradékainak egy részét konzervekre költötték, és nekivágták a mindkettőjük fiatalkorából kispórolt világjárásnak.
A szőnyeget, ahogy sok más ósdinak tűnő dolgot, az új bérlő kidobta. A szemetes konténernek támasztott szőnyeg néhány napig nagyon elkeseredett volt: verte az eső, ráfagyott kirojtozódott szálaira a víz, minden belesimult porcica tüsszögött rajta.
Aztán egyik nap egy kóbor kutya szaglászott arrafelé. Fenekével ledöntötte, a szőnyeg a sokéves gyakorlatnak megfelelően kiterült, majd izgatottan figyelte, hogy mi lesz. Néhány másodperc szaglászás után a kutya kicsit odébb húzta a kukától, kettőt kapart a mancsával egy spagettifolt nyomán, majd szép lassan, kakaóscsiga formában elhelyezkedett rajta, eltakarva a kopott színekkel csatázó foltráncokat.
