[2016. július]
Gyerekkorom, te üres és teli,
te nemvagymár, és mégis mindörökké,
kényszerítesz magadról zengeni,
miközben közelít már az örök tél,
te mindenhonnan és seholsemár,
és mégis mindig, folyton megtalállak,
ne várj engem, te felnőttkor, ne várj,
mert merítése van még a kanálnak,
és merülése be a fortyant létbe,*
ahol a minden mintha semmi lenne,
a semmi minden – úgy szaladj elébe:
ott a kabát, és nincsen semmi benne,
s ha vagyok is, még inkább voltam és leszek,
minden utam ugyanoda vezet.
Minden utam ugyanoda vezet:
a Széchenyi téren felszáll a labda,
aztán leszáll, és mérges emberek
jelennek meg a hűvös ablakokba’,
de minket a méreg nem érdekel,
Ovi, Lajcsi, Norbi és az öcsém,
bennünk a dac felszáll a szép magasba,
megpihen ott a labda hűvösén,
és visszaröppen százféle alakba’ –
Ghiță, Călin, Dragoș és Șobolan,
míg focizunk, tán boldogok vagyunk,
mert aztán dülöngél haza apám,
anyám sírását kell majd hallanunk –
a szomszéd a mi legkisebb bajunk.
A szomszéd a mi legkisebb bajunk,
s a Fellegváron még kisebb, hiszen
ott a réten, a réten focizunk,
nem mérgelődhet most már senki sem,
Fritz-cel, Vassal, Gyurival száll az élet,
a passzokkal szalad el a kamaszkor,
ott vagyunk, míg elsötétítik a rétet,
nem értjük, télen mért nem száll a tavaszpor,
hazamenni borzasztó feladat,
minden szoba minden szobába nyílik,
az otthon nem óv, hanem megzavar,
szaladnánk vissza a Széchenyi térig,
vagy még tovább, de nincsen már hová,
talán azért vágyom mindig tovább.
Talán azért vágyom mindig tovább,
pedig húsz évig a Cotton klub mellett,
magamban rúgtam mindig a sohát,
passzoltam szépen régi jó Lehelnek
(vele telt el az egész egyetem),
és azt reméltem, soha nem felednek
Pista, Gábor, Botti és Endre sem,
de jött a válás, kanyargott az élet,
majd’ kivetett az anyós-ablakon,
megint nem volt az elég elégnek,
megint nem kellett már az oltalom,
és elfeledtek, mégis elfeledtek,
csak én passzolok még mindig nekik,
és minden napom csak velük telik.
És minden napom csak velük telik:
Márta, Alma és főleg Ágota –
vajon mi van, hogyan rendeltetik,
mekkora adag öröm-áfonya,
mekkora adag lelkifurdalás
kell leutazzon még a Szamoson,
hogy elhiggyem: ezt én élem, nem más,
nem osztozhat senki a vágyamon,
nem osztozhat senki a szerelmen,
csak az, aki épp velem osztozik,
nem máshol, csak magamban kell keresnem
boldogság-tavat, öröm-kertmozit,
nekem kell élnem, amit meg kell élnem,
és meg kell élnem minden tévedésem.
És meg kell élnem minden tévedésem,
minden pózt, ami hiába volt,
nekem szenvednem minden szenvedésem,
amíg magamból ki nem lábalok,
magamból, ebből a furcsa mocsárból,
melynek alján ragyognak a kövek,
és szirének szökkennek ki a sárból,
míg bennem gyeplőz már az őrület –
milyen egy furcsa, fátlan Sétatér,
szomorún koppan minden gesztenye,
miközben vágy egy másik vágyat ér,
az ember áll, üres a tenyere –
de miért lenne tévedés szeretni,
s ha feljön a szivárvány, érte menni?
Feljött a szivárvány, én érte mentem –
nem mondhatom, hogy ennyi az egész,
hisz annyi minden volt mindegyik sebben,
minden mosolyban annyi szenvedés,
barna szemedben annyi kis cserép,
Márta, én téged úgy elhagytalak,
miért nem elég soha az épp elég?
Bennem lement, és felkelt már a nap,
most ott zizeg az új égboltomon,
gyönyörű kis szitakötő-kobold,
bűntudat ugrál minden csontomon,
mindent eltör, de meg semmit sem old –
nem tudhattam, mikor utána mentem,
hogy ennyi félelem a szerelemben.
Hogy ennyi félelem a szerelemben,
azt nem tudhattam, érted, Ágota?
Csak annyit én, magamra-vetkezetten,
hogy új és szép az öröm-áfonya,
hogy szerelmes vagyok, és nincs hazugság,
ami mást mondana, mint amit érzek,
hogy több lesz bennem könnyen a lazultság,
és szabadabbak a költő-szeszélyek,
hogy nincsen a sok családi ebéd,
hogy mindenáron nem tanítanak –
most úgy mennék, mindig mennék feléd,
gyöngédségemben téged alítalak,
s hogy te vagy, te vagy, te vagy az én lyányom,
az a virágom és a világom.
Az a virágom és a világom,
hogy írhatok és hogy szerethetek,
hogy őrzöm ezt és őrzöm azt a lángom,
és addig megyek, amíg mehetek.
Világgá visz olykor a virág,
és belém éget ez a furcsa tűz,
húsevővé az egész világ,
azt súgja, „hiába, nem menekülsz”,
én menekülök, pedig hát hiába,
nem találom, csak mindig azt az egyet,
melytől az egész világ borult virágba,
és azt hiszem, megint feledhetek.
De nincs olyan, hogy boldog feledés,
rövid villám, önfeledt repülés.
Rövid villám, önfeledt repülés –
ezt szeretném és mindig ezt kerestem.
Ha nyakamon volt már a büszke kés,
szerettem és azt hittem, hogy feledtem.
Mint városom főterén a király,
szerettem volna úgy nézni életemre,
és látni mindig, ki alszik, ki jár,
ki görgetne a ködös félelembe.
Köröttem Kinizsi, Magyar Balázs,
és mindenki, aki talán szeret,
vagy aki éppen nem lét-éjszakás,
nem fekszik régen az idő felett.
Mint kiránduláson egy régi osztály,
reggel zsibog, este már csak poroszkál.
Reggel zsibog, este már csak poroszkál
minden álom és minden bűntudat.
Csak a barátság nem volt még botorság,
az mindig jól mutatta az utat.
Ha olykor úgy éreztem, ráfaragtam,
magammal kellett volna kezdenem
a csalódást, hisz nem volt olyan szappan,
hogy megmoshattam volna a kezem.
Tegnap még futottam és fociztam,
sírtam, de felálltam ismét, megint.
Magamban húztam fel, amiben bíztam,
és rombolódtam önmagam szerint.
A barátság hű volt az életemhez,
én pedig hű voltam a szégyenekhez.
Én pedig hű voltam a szégyenekhez,
de hű voltam talán magamhoz is.
Író lettem, és minden ékezethez
visszatértem, és az alaphoz is.
Írtam verset és dúvados regényt,
darabjaimban sok a pusztulás,
az élet olykor gyümölcslő kemény,
száraz kenyér, máskor meg tunkolás.
Ráztam a pofonfát minden héten,
minden hónapban kifeküdtem egyszer,
de én csak ráztam tovább serényen,
és vitorláztam furcsa-vad szelekkel.
Voltam, vagyok és talán leszek is,
a szerelem ment meg, mint mindig is.
A szerelem ment meg, mint mindig is,
a képzelet és a nyers szenvedély.
A tánc az tánc, bármilyen bissig is,
csak vonaglik, és azt búgja, mesélj.
Én mesélek, és közben fájdalom
minden öröm, és öröm minden bánat.
Akárhogy pózolok, én nem adom
magamat meg a gúnyos pusztulásnak.
Jöjjön el értem, kérjen táncra fel,
ne hányja fel, hogy én vezetek mindig.
A levegő most nedves, páratelt,
eltáncolok vele az árva sírig.
De addig én csak írok s szeretek,
és hogyha sírok, úgy is nevetek.
És hogyha sírok, úgy is nevetek,
és ha félek, úgy is megyek tovább,
nem leszek többé már úgysem gyerek,
de felnőtt sem, csak rovom a szobát,
megörvendek, és akkor ide rögtön
mindent, aminek éppen megörültem,
olyan nincsen, hogy ne legyen a földön,
amelyik lovat álmomban megültem,
akkorára felnő a szerelem,
de hát ha nem nőne, milyen lenne,
testemnek legyél hófriss kenyerem,
édes, mindig röpködjél életembe’:
kenyeremet az idő hogy szeli!
Gyermekkorom, te üres és teli.
* a fortyant létbe kifejezés Balla Zsófia Szó vagy: Nemes Nagy Ágnes című verséből származik
