Kevés feltűnőbb dolog van ma az embereket nézve annál az egyszerű jelenségnél, hogy nincsenek kérdéseik. És kevés abszurdabb dolog van annál, hogy valaki megszületett, él és nincs semmilyen kérdése.Márpedig manapság ez az általános helyzet, divatos létezési mód a világban. Így aztán az emberek gyönyörűen és főképp hatékonyan megtanultak kommunikálni, csak éppen közben képtelenek lettek a beszédre és a párbeszédre.

Az „örök kérdések”, amelyeket a posztmodernizmus kiselejtezett a lét rendszeréből, mert nem részei a „Sprachspiele”-nek, de amelyeknek artikulálatlan mivolta az emberi lét szerencsétlenségének, bekövetkezendő katasztrófák tévedhetetlen előjele.

Az élet értelmére, a halálhoz mért lét, a szakrális örökléthez mért lét, vagyis az emberi lét és halhatatlanság kérdéseinek az artikulációja nem metafizikai, hanem evolúciós probléma. E kérdések artikulálatlanságának fenntartása az ember pusztulásához vezet, míg puszta artikulációjuk, akár válaszok nélkül is, a faj fennmaradását, túlélését szolgálja. A társadalom jelen állapota azt mutatja, hogy az ember pusztulása a személyiség dezintegrációján, retardációján át következik be. A személy dezintegrációja pedig a kérdések artikulációjára való képtelenségből fakad.

Úgy tűnik, a helyzettel manapság egyetlen tudomány van tisztában: a mai modern pszichológia.1 Amikor gyógykezelés céljából a személyiség teljes szerkezetét, egészséges rétegeit kísérli meg helyreállítani, első lépésként a kérdések artikulációjára tanít. Kivétel nélkül, minden szétesett, gyengült, leépült, erőtlen védekezésű, így alávethető, manipulálható – az elhalás veszélyétől fenyegetett – személyiséget arra vezeti rá, hogy megfogalmazza a „Ki vagyok én?”; „Mi történt velem valójában?”; „Miért történhetett meg velem, ami megtörtént?”; „Mi értelme van a lehetőségnek, ami az élettel adatott meg számomra?”; „Mi az örökségem?” (biológiai, tanult konfliktuskezelési és kommunikációs minták); „Hogyan kellene élnem?”; „Mi az, amit valóban érzek, mi az, amivel ámítom magam?; „Hogyan válhatok önálló, szabad, ép emberré?” kérdéseket. Az adott válaszoktól függetlenül látható, hogy a kérdések az élet epikai princípiumára, az értékhierarchiára összpontosító reflexió készségét építik be a személyiség önirányító, gyógyító, megőrző mechanizmusába.

Az értékelvűségen alapuló hosszú perspektívájú gondolkodás készségének kialakulása az első, nagyon fontos lépés a gyógyulásban (az infantilis rövid perspektívájú viselkedésirányítás helyett). Ezeket a mozzanatokat, elveket: az epikai, az életre vetett hosszú perspektíva - valamikor a halálig, ill. azon is túl - ill. az értékelvűség, az eredet, a valóságosság, (amelyek az egészséges személyiség éppoly természetes és nélkülözhetetlen rendszerét alkotják együtt, mint a mozgáskoordináció, finommozgás, beszédkészség összefüggő és harmonikus fejlődése), szóval, épp ezeket a mozzanatokat iktatta ki az önreflexió és gondolkodás teréből a posztmodern, dekonstruktív program. Kétségtelenül jogos Jonathan Culler megállapítása: „a dekonstrukció az önfelbomlasztásra, az apóriára vagy lebegtetett tudatlanságra figyel, mintha ezek jelentenék a megoldást”. (Culler, 1997, 377.)

A nagy kultúrák – távol-keletiek, kisázsiaiak, európaiak egyaránt – korunk globalitásra törő civilizációjával szemben mindig is fenntartották ezt a kérdéshorizontot, amelynek paraméterei között generációk sora újra és újra kísérletet tehetett e kérdések tudati és nyelvi artikulációjára, így biztosítva az emberi személyiség fokozatos, egészséges kibontakozását, érését. Ezt az ún. népművészet és elitművészet egyaránt biztosította – mindegyik a maga formáival persze, de ugyanazon ihlető erővel. Rajtuk kívül természetesen egyéb kulturális területek is. Ki az azonban, aki a mai fogyasztói civilizáció keretei között szert tehet bármiféle személyes érettségre? Határozottan állítható, hogy e keretek között semmilyen lehetősége sincs rá. Ez pedig nem jelent mást, minthogy ez a civilizáció evolúciós zsákutca. Nem a „nagy kérdésekre” született, koronként és kultúránként eltérő válaszokat tartom fontosnak az emberiségnek emberi dimenziók közötti fennmaradása szempontjából, hanem annak a lehetőségnek a biztosítását, a realitáshoz való jogát, hogy a mindenkori nemzedékeknek joguk legyen elérni a személyiségfejlődésnek arra a szintjére, melyen ezeket a kérdéseket artikulált (nyelvi, művészi stb.) formában megjeleníthessék. Ha az ember szemügyre veszi az ún. nagy európai népek (angolok, franciák, németek) kortárs művészi, irodalmi, pedagógiai, pszichológiai, filozófiai alkotásait, akkor azonnal szembetűnik, hogy a dekonstruktív programnak nem állt módjában olyan totális és szélsőséges pusztítást okoznia a gondolkodási struktúrákban, mint ahogyan azt a volt kommunista tömb tagországaiban tette szerte Közép- és Kelet-Európában, alig néhány év leforgása alatt.2 A politikai nézetek káosza, a múlttal való morális szembenézés hiánya, az ebből fakadó morális közömbösség, a mindennapi élet nehézségei, kizárólag az anyagi boldogulásra való összpontosítás, a szélsőséges, gerjesztett indulatokkal terhes lelkiállapotok mind elősegítették a szellemi éréstől, fejlődéstől való babonás félelem eluralkodását és agresszív kultúra- rombolásban való kifejeződését.
A mai technikai civilizáció erő- és árnyvonalai már kiépítésének a kezdetén, Descartes korában, körvonalazódtak. Descartes már felismerte, hogy a laboratóriumok, kísérletek, bizonyítások végzéséhez mindenekelőtt pénzt kell szerezni, kérni vagy követelni. Nincs tudományos hipotézis, nincs bizonyítás, azaz nincs igazság pénz nélkül. Már csak idő kérdése volt, mikor áll be az az állapot, amelyet Lyotard így jellemez: „Die wissenschaftlichen Sprachspiele werden Spiele der Reichen werden, wo der Reichste die größte Chance hat, recht zu haben.”3 Természetesen a gazdag nem azért fog tudósokat, technikusokat, műszereket és gépeket vásárolni, hogy megismerési vágyát elégítse ki, hanem hogy a hatalmát növelje. A technikai fejlődés a hatalomérvényesítés hatékonyságát hivatott növelni. Ezért jött létre és vált dominánssá tudományban, művészetben, vallási, politikai stb. téren az a „nyelvjáték”, amely önnön relevanciáját nem az Igazságtól, sem a Jótól, sem a Szépségtől stb., hanem a hatékonyságától nyeri. Igaza volt Camusnek, amikor azt írta: „mivel a cselekvést nem irányítja magasabb rendű érték, a közvetlen hatékonyság irányába fogunk elindulni. Semmi nem lévén sem igaz, sem hamis, se jó, se rossz, törvénynek fogadjuk el, hogy a leghatékonyabbnak, azaz a legerősebbnek mutassuk magunkat. A világ ekkor nem igazakra és hamisakra szakad, hanem urakra és szolgákra.” (Albert Camus, 1993, 13.)

Ha szétnézünk a nem éppen virágkorukat élő nyugat-európai, vagy az olajért háborúkat indító, egyeduralomra törekvő nagyhatalom államai, és legfőképpen a keleti, volt kommunista tömb országai között, szembeötlő lesz az identitászavarral, széteső személyiséggel (a legelterjedtebb lévén, a média hatására, a nárcisztikus személyiségzavar), infantilitással és önbizalomhiánnyal küszködő, kihasznált és kifosztott globalopáriák tömege. Igazi szerencsétlenségük abban rejlik, hogy bár fogalmuk sincs, mi történik velük igazából, kérdéseik – nincsenek. Állapotuk világosan mutatja azt az irányt, amelybe a technikai civilizáció a maga posztmodern, dekonstruktív nyelvjátékaival hajszolja immár a világ egészét.

Minden kornak megvannak azonban a maga lázadói. Alighogy épülni kezdett technikai civilizációnk, már jelentkeztek is az első, a veszélyekre különösen érzékeny lázadói. A legnemesebbek egyike számomra Blaise Pascal. Mi az ember? „Gondolkodó nádszál”, válaszolja: a természet és hatalom erejével szemben törékenynek bizonyuló, ámde a kérdezéssel, az igazság és szépség keresésével fel nem hagyó lény. Egyetlen törekvése az volt: éretté válni, a személyként való szabad létezés állapotába jutni a szakrális természetű szeretet erejével. A szeretetet természetfelettinek tartotta, „más rendbe” tartozónak, egy olyan időhöz, ami nem a mindennapi valóság foglya, hanem az első és voltaképp egyetlen világteremtő szakrális pillanaté, ami maga a Valóság. A tudatállapot, melyben egy megfoghatatlanul rejtélyes változás zajlik le, amikor halál és élet egyetlen egészet alkot, és az egész neve öröm, ahogy érzékeltetik Pascal tüzes éjszakájának emlékére írt sorai. Az ilyen tudatállapotok iránti vágy ma is erős az emberben, de mindazok a jelek és utak, amelyek efelé nyílnak, elfojtódtak a technikai civilizáció megerősödésével.

Nyilván az emberek többségének nincs meg a kellő bátorsága a Pascal-féle utakhoz. A bátorság és az önbizalom hiányára eleve épít az a technokrata rendszer, melyben élünk ma. Az egyetemeken leszoktatták arról a hallgatókat, hogy a megszerzett tudás kapcsán feltegyék azt az egyszerűnek és természetesnek tűnő kérdést: „Ez igaz?”, és arra tanították őket, hogy mindenkor csak azt kérdezzék: „Mire jó ez?” „Eladható?” „Elég hatékony?”4 A többség persze birka-módra szajkózza is a betanított kérdéseket, mit sem sejtve arról, hogy a rendszerbe való beépülését erőltetve, saját személyiségének dezintegrációján, szellemi retardációján dolgozik. Képtelen átlátni, hogy amikor mesterei a tudásra vonatkozóan tanítják ezekre a kérdésekre, voltaképpen róla szólnak ezek a kérdések: ha beleegyezik ezekbe a kérdésekbe, sohasem fogják akarni felőle sem megtudni, ki ő, hanem csak azt, mire használható, eladható, olcsó és hatékony? Mert így van ez manapság: nem az ember kérdez, hanem a rendszer, a hatalom rendszere, azt mérlegelve, megéri-e az illetőt beépítenie önmagába. Elég készséges-e és elég hatékony lesz-e? Amikor pedig már nem bizonyul annak, semmilyen kérdés nem intéződik többé hozzá, és már ő maga is régen képtelenné vált arra, hogy bármit is kérdezzen.

Ha Descartes korától, azaz a technikai civilizáció kezdetétől fogva megvizsgáljuk a művészetben történt változásokat, még pontosabb képet nyerhetünk a folyamat lényegéről. A romantikusok, az őket követő realisták és naturalisták, közismert ellentéteik dacára, egyvalamiben kétségkívül azonosak: katalizálták a művészetnek önnön szakrális gyökereitől való elidegenedését. A színházban, zenében sorra jelentek meg az érzelmek, szenvedélyek ábrázolását nyújtó felkavaró művek, lehetőséget adva a közönségnek az élet emberi-profán dimenzióinak monumentális átélésére. Tükrözve, mintegy megkettőzték az emberi lelki valóságot, azzal a tagadhatatlan szándékkal, hogy a tükörbe nézőnek a tükrözött valóság átélésének hamis érzetét nyújtsák. Az ógörög szakrális drámák által célul kitűzött katarzis helyett a szenvedélyek átélésének élményére tevődött a hangsúly. Óriási különbség! Az ógörög színházban a katarzis során a halhatatlan istenek arca, a szakrális, a szellemi valóság rögzült a néző lelkébe, ahogyan később – más kulturális közegben – az ikont szemlélőbe is a képmáson át az isteni jelenlét vésődött. A művészet profanizálódásával merőben más lett a helyzet. A művek megkettőzték, sokszorosították az élet érzelmi-lelki valóságát, lehetővé téve a befogadónak az élményhalmozást. A szellemi érés, felnövekvés helyett a szenvedélyekben, élményekben való tobzódást, feloldódást és végső soron az eltompulást. Hálás és számos közönsége is volt ennek a művészetnek!

Az avantgardisták fellépése, jóllehet a közönség soraiban megbotránkozást, ellenszenvet váltott ki, voltaképp ugyanezt a folyamatot, a művészet szellemi retardációjának folyamatát mélyítette el még inkább. „Tiszta művészetet” akartak, a dolgok lényegi valóságát akarták ábrázolni, de ezt a lényegiséget megfosztották a szakralitástól. Aművészet számukra elveszítette transzcendens jelentését, de ugyanígy megfosztották a profán lelki dimenzióitól is. Az élő, lüktető testi formák helyett geometriai alakzatok, színfoltok a képeken, a zenében az atonalitás, zörejek a dallam helyett, a költészetben minden kifejezés helyét átveszi a metaforák algebrája, végül a fehér, semmitmondó lap. A változásokról Ortega írt egy kitűnő elemzést, a folyamatot ő nevezte el találóan „a művészet embertelenítésének”.5

Az avantgardisták az összes hagyomány, minden előző kor művészetével való szembenállásukat a tiszta művészet iránti elkötelezettségükkel magyarázták, de iróniájukban és forró rombolási vágyukban nem nehéz meglátni a Művészet iránti haragjukat, mitöbb gyűlöletüket. Iróniájukban, bohózataikban, tréfáikban arra tanították az embereket, amire még nem volt példa: hogy kinevessék magát aMűvészetet. Az önmagán nevető művészet. A régi komédiák nevetséges áldozata valamilyen gyengeségen bukott el, az új kor bohózatában maga a Művészet vált kinevetett áldozattá. Kezdetben kevesen nevettek, mert az avantgardistákat még nem sokan értették. Az őket váltó posztmodern művészet azonban – folytatva alkotási módszereiket6 – elérte, hogy a Művészet fölötti hahotázás világméretűvé dagadjon. Ma mi sem természetesebb ennél, erre a röhejre egzisztenciák, karrierek, ösztöndíjak épülnek.7

Ortega azt mondja, ez a nevetés csak természetes következménye volt annak, hogy Európa lemondott a szellemi útról, a Személy felnőtté válásáról, éréséről.Mi mást tehetne a művész egy olyan Európában, amely „a gyermekség stádiumába lépett”!?8

A posztmodern korba érve azonban az az érzése az embernek, hogy ez a tréfás gyermek perverz szörnnyé vált, akinek minden gyűlölete az emberben rejlő szakrális vágy ellen irányul. Ma már nemcsak arról van szó, hogy a perspektívaváltással (figyelemelterelés a lélekről az élet mellékes dolgaira), vagy a személyábrázolás kiiktatásával (helyébe érzetek, társadalmi kapcsolatok, jellemek ábrázolása lépett) bagatellizálták, nevetségessé tették a művészet erejét, hanem, hogy az alantas ösztönök képzelgéseit – szexre, erőszakra, hatalomszerzésre irányulókat – kielégítve,9 megfosszák a befogadót saját személyes identitásának felfedezésétől. A kérdező, saját és a Másik létének alapjait, értelmét kutató ember ma, a posztmodern érában pontosan úgy jár, mint a kortárs román író, Valeriu Anania regényhőse10. A Hawaii-szigeteken élő bennszülött és modern amerikai barátainak önkereső, legitimációs küzdelmeiben, melyeknek során feltárul a kor emberének legmélyebb perverziója, a vérszomjas monstrumimádás – ennek regénybeli jelképe, a borja helyett kígyót szoptató tehén az egész kor jelképe lehetne –, szóval, e tragikus kavalkádban áldozatkészen résztvevő hőstől soha, senki sem kérdezi meg, ki ő, és mi a neve voltaképpen.

Valóban, ma az embernek, aki a szakrális iránti vágy csíráját hordozza magában, minden esélye megvan rá, hogy az erőszakosan elhamvasztott kérdések áldozatává váljék.

JEGYZETEK
1 Régi örökség: a freudizmusnak is az talán az egyetlen elévülhetetlen érdeme, hogy a maga idejében olyan fájdalmak és szenvedések fölé hajolt, amelyekről a gyóntatószékekben már beszélni sem illett.
2 Az első világháború tanulságait levonva Babitsnak is voltak sejtései arról, miért is fenyegetettebb Európának ez a térsége szellemi szempontból. Az írástudók árulása c. esszéjében ezt írja: „A kor tükre, a művészet tisztán mutatja minde változásokat. Az irodalom bukásáról beszélnek…Megszaba dulva minden klasszikus „ballaszttól”, egyre jobban az „ösztönös zsenik” prédájává lesz … Műveltség, intelligencia, műgond: már-már inkább tehertétel egy író számláján. Gondolatgazdagság, szerkezeti harmónia, zenélő verselés, tiszta és magas nyelv: azelőtt a legnagyobb dicséret volt, amit egy költői műről el lehetett mondani. Ma mindez inkább gáncs; mindez csak akadálya annak, ami egyedül fontos: legmélyebb, szinte állati ösztönéletünk közvetlen és őszinte kifejezésének. Azelőtt az író a magas szellemiség embere volt.Ma legfőbb céljául minden szellemiség tagadását és kompromittálását tekinti. (…) Néhol – mint például a franciáknál – ma még lassítja e leírt folyamatot a művészetnek, nyelvnek és formának bizonyos előkelő nemzeti hagyománya. Nálunk épp nemzeti tekintetek gyorsítják, a vadmagyar duhajság és parasztság »ősereje« nemzetibbnek tűnvén föl, mint a fiatalabb és európai eredetű kultúrmagyarság. (…) Ez a fajta nemzeti irodalom egytestvér a modern erotizmussal, közös gyökerekből táplálkozva. Művelői, éppen ösztönösségüknél fogva talán nagy írók is lehetnek. De nem egyes írókról beszélek. Az egész irodalom kulturális értékéről szólok; mely mégis egyre koldusabb lesz, mert egymás után ejti el a szellemiség kincseit, amik azelőtt fő büszkeségévé tették, s csupán mintegy primitív nyersanyagát tartja meg. E nyersanyag azonforró lerögzítése esetleg elég egy művészt naggyá tenni: de szegényes egy egész művészet – éspedig a legszellemibb művészet – egyetlen nagyságául!” (Babits, 1978, 2. köt./ 226.)
3 „A tudományos nyelvjátékok a gazdagok játékaivá válnak, ahol a leggazdagabbnak adatik a legnagyobb esély arra, hogy igaza legyen.” (saját ford.)
4 l. Rorty köv. megjegyzését: „Heidegger és Derrida legjobb pillanatainak azokat tekintem, amikor hozzásegítettek bennünket … annak elképzeléséhez, hogyan festenének a dolgok, ha azt kérdeznénk, hogyan lehetünk hasznosak, nem pedig azt, hogyan lesz igazunk.” (Rorty, 1997, 13.)
5 Ahogy esszéjének címe is jelzi: Die Vertreibung des Menschen aus der Kunst, szó szerint: az ember kiűzése a művészetből.
6 l. Umberto Eco meghatározását: „a posztmodern nem egy időrendileg körülhatárolható irányzat, hanem szellemi kategória, azaz inkább valamiféle Kunstwollen, vagyis alkotási mód. (…) A modernségre adott posztmodern válasz lényege az, hogy a múltat – ha már megsemmisíteni nem lehet, hiszen megsemmisítése az elnémuláshoz vezet – át kell értékelni, mégpedig iróniával és nem éppen ártatlanul.” (Eco, 2006, 611–612.)
7 Vö. ugyancsak Eco szavaival: „Az avantgárd kezdett hagyománnyá válni; ami néhány éve még disszonáns volt, azt most öröm lett nézni (vagy hallani). Ebből pedig szükségszerűen adódott a következtetés. Az üzenet befogadhatatlansága többé nem előfeltétele a kísérleti prózának (vagy bármi más kísérleti műfajnak), hiszen ami befogadhatatlan volt, idővel kellemesként rögzült. Fölsejlett a kiengesztelődés, a visszaút a befogadhatóság és a kellemesség új formái felé.” (Eco, 2006, 610.)
8 „Es ist kein Zweifel, Europa tritt in ein Stadium der Kindlichkeit ein.” (Ortega, 1964, 37.)
 9 Még egyszer Eco: „minden erőmmel azon voltam, hogy a körvonalazódó olvasó a beavatáson túljutva az áldozatommá, vagyis szövegem áldozatává váljék, és azt gondolja, hogy nem vágyik másra, csak arra, amit ez a szöveg nyújt neki. Minden szöveg arra törekszik, hogy olvasójának átváltozásélményt nyújtson. Azt hiszed, szexet és izgalmakat akarsz, melyeknek végén kiderül, ki a gyilkos, de azért szégyellnél holmi tisztes bóvlit elfogadni, amely egy nőről szól, akit a kolostor kovácsai eltesznek láb alól. Nosza, adok én tenéked sok latint és kevés nőt, teológiát dögivel, és vért, literszám, mint a Grand Guicnolban, hogy te kifakadj: »ez hamis, ez becsapás!« És ekkor kell a hatalmamba kerülnöd, beleborzonganod Isten végtelen mindenhatóságába, melynek a világ rendje semmi. És azután rájön nöd, ha ügyes vagy, hogy hogyan is húztalak a csőbe, elvégre én minden egyes lépésnél szóltam neked, figyelmeztettelek, hogy a kárhozatba viszlek; csak hát az ördögi paktumokban épp az a szép, hogy az ember úgy írja alá őket, hogy nagyon is tudja, kivel paktál.Mi másért érdemelné ki a poklot?” (Eco, 2006, 605.)
10 Valeriu Anania, 2003.

BIBLIOGRÁFIA

ANANIA, VALERIU: 2003 Strãinii din Kipukua. Cluj-Napoca, Editura Limes.
BABITS MIHÁLY: 1978 Esszék, Tanulmányok, I–II. köt. Budapest, Szépirodalmi
Könyvkiadó.
CAMUS, ALBERT: 1993 A lázadó ember. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó.
CULLER, JONATHAN: 1997 Dekonstrukció. Budapest, Osiris Kiadó.
ECO, UMBERTO: 2006 A rózsa neve. Budapest, Európa Könyvkiadó.
LYOTARD, JEAN-FRANÇOIS: 1994 Das postmoderne Wissen – Ein Bericht. Wien,
Passagen Verlag.
ORTEGA Y GASSET, JOSÉ: 1964 Die Vertreibung desMenschen aus der Kunst.München,
Deutscher Taschenbuch Verlag GmgH& Co. KG.
RORTY, RICHARD: 1997 Heidegerről és másokról. Pécs, Jelenkor Kiadó.