SZÜLEIM EMLÉKÉRE

Kell ott fenn egy ország,
Mely talán ránk is vár.
Kell ott fenn egy ország,
Amit senki nem talál.
Kell ott fenn egy ország,
Mely bárkit átölel.
Kell ott fenn egy ország,
Amit sosem rontunk el.
(Chris Rea – magyar szöveg: Sztevanovity Dusán)

A lány az útelágazásnál állt. Fehér kabát volt rajta és kifakult, kék farmer. Amikor ránézett, úgy tűnt neki, mint amikor vetítés közben hirtelen elakad a filmszalag, hogy egyetlen élettelenné dermedt kép figyelmeztessen a valóságként átélt, celluloid világ illuzórikus voltára. A váratlan zökkenéstől, mintha meggondolta volna magát, a kocsiajtó fogantyúja után kapott. Aztán a pillanatnyi műszaki hibát követően szépen továbbpergett az idő, s ő visszahanyatlott a kopott műbőr ülésre. Mire újra kinézett az ablakon, már el is hagyták a több évszázados fák opálos derengésében várakozó törékeny alakot. Rákanyarodtak az erdei útra. A teherautó gumiabroncsai alatt zúzott csontként ropogott a törmelékkő.
Később, amikor az út hátralevő részében megpróbálta felidézni ezt a pillanatot, mindig másképpen emlékezett vissza a toronymagas fák félhomályából előtűnő fiatal lányra. Volt, amikor mosolyogni látta, máskor meg valami meghatározhatatlan szomorúságfélét vélt fölfedezni a tekintetében. Bármilyennek is képzelte azonban maga elé, hívogatónak vagy távolságtartónak, közömbösnek vagy felindultnak, a végén mindannyiszor be kellett ismernie, hogy ki van szolgáltatva emlékezete szeszélyének, és fogalma sincs arról, hogy valójában milyen is volt.

Különben is, amint befelé haladtak az erdei úton, egyre rosszabbak lettek a látási viszonyok. A sofőr néhány érthetetlen szót mormolva felkapcsolta a ködlámpákat, és szemét meresztve előrehajolt a vezetőülésen. A sápadt fénynyalábok imbolygásában a fák fekete függönye tétován lebbent szét előttük. Szépen megvénülni, pocco a pocco, tűnődött, homlokát a hideg üveglaphoz szorítva, s megborzongott a bőrén beáramló nyirkos hűvösségtől. Papucsosan, lecsendesült lélekkel, fegyelmezetten várni a hallgatag túlvilági futár érkezésére e kiismerhetetlen házi szabályok szerint működő földi albérlet végén. Így képzelte el sokáig. Aztán arra gondolt, hogy miért is van ebben a lerobbant Kárpátiában, s önkéntelenül is elmosolyodott, hogy milyen könnyen ellentmondásba keveredett önmagával. Pedig sohasem hittem volna, hogy egyszer még képes leszek ezen mosolyogni, villant át rajta, s még a visszapillantó tükörbe is belenézett lopva, hogy ellenőrizze, a saját arcát látja-e benne. A tükörképe mögött üresen sötétlett az erdei ösvény.

– Meggondolta magát? – szólalt meg a bozontos szemöldökű, tagbaszakadt férfi, és szőrös kezével a sebességváltó után nyúlt. – Maga dönt. Ha akarja, itt leszállhat még…
– Nem – rázta meg a fejét túlságosan is gyorsan.
– Semmi gond – kacsintott rá cinkosan a teherautó vezetője, s újból két kézzel markolta meg a kormányt. – Sejtem, hogy mit érezhet ilyenkor az ember.

Mit tudhatsz te erről, gondolta inkább sajnálkozva, mintsem ingerülten, szeme sarkából figyelve a gépkocsivezető rutinos mozdulatait. Aztán újból mardosni kezdte a kétely, hogy jól választott-e, s egyáltalán, volt-e joga választani.

Pedig három nappal ezelőtt még minden olyan elképzelhetetlennek tűnt. A Szent Lázár utcán keresztül igyekezett éppen hazafelé. Hónapok óta minden délután sétált egyet a városban. Nem előre megtervezett, tudatosan kiválasztott útvonalakon haladt, hanem pillanatnyi kedélyállapotára, tétova megérzéseire bízta magát. Egyszer kimerészkedett a város határában húzódó, eliszaposodott Malomárokig is, ahol fáradtságát feledve, hosszú perceken át sóváran bámulta a vak víztükör fölött cikázó szitakötők szivárványos villanásait. Igen, a világ végére is elvergődött volna, csakhogy megszabadulhasson a lakása falai közé jegesedett magány dermesztő szorításából, végleges megoldás helyett azonban be kellett érnie ezekkel a szánalmas szökési kísérletekkel. A városháza elektromos órája pár perccel azelőtt ütötte el a hatot. Zihálva vonszolta magát felfelé a meredek, macskaköves sikátoron, szíve riadt vadállatként vergődött megrokkant mellkasa csontrácsai között. Jó ideje már, hogy nem járt errefelé, mégis mintha semmi sem változott volna a városnak ebben a félreeső, rég elfeledettnek hitt zugában. A házak ugyanolyan elhanyagoltaknak
látszottak ütött-kopott zsalugátereikkel és korhadt kapuikkal, málladozó falaik fakón fehérlettek, mint évtizedekkel ezelőtt, amikor a kollégiumi majálisok idején a kamaszkor mámorától hajtva loholt át ezeken az egyenetlen köveken a város fölött magasodó Hollókő irányába.

Valahol a szűk, vizeletszagú utca közepénél járhatott, amikor szemébe ötlött a cégtábla. UTAZÁSI IRODA – betűzte káprázó szemmel a füstszínű, áttetsző műanyaglapon fénylő, aranybetűs, cikornyás keretbe foglalt feliratot. Hát ez meg hogy jön ide, lépett önkéntelenül közelebb a frissen meszelt épülethez.

A rendszerváltásnak nevezett véres cirkusz óta országszerte elszaporodtak a különféle magánvállalkozások, s ha hinni lehetett a statisztikai adatoknak, ez a hajdan legendás elszigeteltségéről és egyhangú kispolgári életmódjáról nevezetes vidéki városka élen járt a profitért folytatott vadkapitalista versengésben. Az újdonsült vállalkozók egy része a régi városközpontot szemelte ki magának, és fel újította a lerobbant épületek utcára néző helyiségeit, elegáns üzleteket és irodákat, intim hangulatú kávézókat rendezve be a megkopott díszletek helyére. Mások a szombatfalvi tömbháznegyed több tucat földszinti lakrészében a belső falakat kiverve, mini ABC-éket és kiskocsmákat nyitottak. Minden valamirevaló üzletember arra törekszik, hogy vállalkozása szem előtt legyen, minél többen láthassák cégérét,
értetlenkedett a kihalt, eldugott sikátor közepén, és miközben tétován elindult az üvegajtó felé, arra gondolt, hogy így legalább néhány perccel meghosszabbíthatja aznapi sétáját.

Valami más is mocorgott benne, amiről azt hitte, hogy végleg megszabadult, s ami most egy régi csonttörés tompa fájdalmaként áradt szét benne. Középiskolás évei nagy álma volt távoli városokban, titokzatos tájakon bolyongani. Már az útvonalat is gondosan megtervezte, közben azonban a háború kitört, s ő szabadon kószáló vándor helyett, frissen besorozott sorkatonaként került az apjával együtt külföldre. Mindez egy pillanat alatt átfutott rajta, amikor lenyomta a hűvös tapintású nikkelkilincset, és belépett az ajtón. A lakószobányi helyiség berendezése egy feketén csillogó faragott íróasztalból és néhány nádfonatú karosszékből állott. Szemben, a falon színes poszterek virítottak: Kréta szigete madártávlatból a vakítóan kéklő tenger közepén, egy tibeti kolostor homlokzata kőbe vésett lótuszvirágokkal és sárkánykígyókkal, naplemente a Nílus-partján, árnyékként sötétlő piramisokkal az ellenfényben.

– Isten hozta, uram! – emelkedett föl készségesen az asztalnál ülő, cingár, kecskeszakállas fiatalember. – Köszönöm, hogy jelenlétével megtisztelte cégünket. Parancsoljon – húzott az asztal elé egy széket –, helyezze kényelembe magát!

Miközben óvatosan leereszkedett a megroppanó karosszékbe, lopva a másik szemébe nézett, ám a gúnynak a legcsekélyebb jelét sem látta benne.

– Valójában semmiféle konkrét utazási tervem sincsen – szólalt meg némi habozás után bizonytalanul. – Az én koromban már amúgy is megterhelő lenne nekivágni a világnak.Magam sem tudom, miért nyitottam be ide – hadarta alig hallhatóan, és zavartan elfordította a tekintetét az udvariasan figyelő szempárról.

– Nyugodjék meg, kérem – biztatta a fiatalember. – Látom, kifulladt a fárasztó gyaloglástól. Igyon egy korty vizet előbb – töltött neki szertartásos udvariassággal egy pohár vizet az asztalon álló kancsóból. – Nem szükséges magyarázkodnia.
Mi mindent az ügyfél érdekében teszünk – jelentette ki ünnepélyesen.
– De hát én nem vagyok az önök ügyfele – tiltakozott szelíden, és belekortyolt a vízbe. – Véletlenül kerültem ide, mehettem volna másfelé is.
– Hozzánk nem szoktak vaktában betévedni az emberek. Legalábbis ilyenről még nem tudok a cég történetében – foglalt helyet komótosan az asztal túlsó oldalán a fiatalember. – Aki ide bejön, azért teszi, mert szükségét érzi. Azt hiszem, felesleges ezt most önnek részleteznem...
– Felesleges… – ismételte gépiesen, csakhogy mondjon valamit a mélyülő csendben.

– Látja, hogy megértjük egymást! – kiáltott fel diadalmasan a fiatalember. – Ez az utazás garantáltan az összes elmaradottért kárpótolni fogja – jelentette ki magabiztosan. – Valójában ez az egyetlen igazán fontos. A többi csak közönséges turizmus, céltalan lötyögés keresztül-kasul a világban. Ráadásul a mostani ajánlatunk egy fantasztikus akciósorozat része – emelte föl a hangját. – A jövő héttől kezdődően a hónap végéig minden egyes jelentkezőnek hetven százalékos árkedvezményt biztosítunk klinikánkon, az Elízium Panzióban. Érti, uram?! Akciós eutanáziát! Igazán szerencsés embernek mondhatja magát, hogy élhet ezzel a kivételes lehetőséggel, ha már úgyis eldöntötte magában, hogy önként akarja itthagyni ezt az árnyékvilágot – dőlt hátra elégedetten.

– A végzetet nem árulják színes ajándékdobozban – szólalt meg későre, mintha csak gondosan mérlegelte volna magában a különös ajánlatot.
– A körülmények mindig fontosak – mondta a férfi lassan, nyomatékosan. – Már megbocsásson, uram, de egyáltalán nem mindegy, miként hal meg az ember. Remélem, egyetért velem, hogy a szenvedés a teremtés káros mellékhatása. Felesleges és emberhez méltatlan dolog – homályosult el a tekintete. –Minek málhákkal megrakottan távozni a túlvilágra, ha lazán, csomagok nélkül is lehet?!
– Tegyük fel, hogy igent mondok – folytatta elgondolkodva, mintha nem is hallotta volna a felsorolt érveket, – de mi fog történni, ha az utolsó pillanatban meggondolnám magam?
– Ebben a kérdésben természetesen csakis az ügyfél dönthet. Bármi legyen is azonban a választása, uram, mi azt kötelesek vagyunk betartani – köszörülte meg a torkát a férfi. – Ön kifizeti a beutaló árát, elutazik a helyszínre, és osztályon felüli körülmények között megnézheti, hogyan működik ez az egész, és csak ezt követően kell majd a végleges beleegyezését adnia – magyarázta buzgón. – Elhatározását, mint már említettem, akár az utolsó pillanatban is megmásíthatja, a pénzét azonban, sajnos, nem áll módunkban visszafizetni.

Másnap a félretett pénzéből kifizette a kért összeget. Mindössze 138 euróba került az Elízium Panzióba szóló beutalója, s ebben benne volt a hamvasztás ára is.Mintha csak a közköltségeket rendeztem volna, gondolta, mikor a nyugtát átvette. Lényegében ennyi az egész. A többi csak misztikus frász, szánalmas lelkigörcs, mondogatta magában pogány imaként.

Egy idő után gyérülni kezdett körülöttük az erdő. A fák feketén meredező törzsei között kékes derengés szivárgott át. Aztán egyre nagyobb lett a világosság, mintha frissen mosott, fehér vásznakat feszítettek volna ki a látóhatárra.

– Nemsokára megérkezünk – szólalt meg mellette a teherautó sofőrje. – A panzióhoz vezető bekötőútnál leteszem.

Így utólag belegondolva, az utazási iroda vezetőjének valóban igaza volt. Semmi sem történhet véletlenül, legfennebb a végén vesszük észre, hogy az, amit hosszú időn keresztül a káosz összefüggéstelen firkájának véltünk, nem más, mint életünk megmásíthatatlan tervrajza. Csak az zavarta meg és késztette riadt ellen kezésre ott a Szent Lázár utcai irodahelyiségben, hogy úgy fogadták, mintha előre tudtak volna az érkezéséről.

Aznap, miután befizetett az akciós eutanáziára, egyenesen hazament. Sokáig ült kedvenc helyén, az ablak előtt, abban a valaha sötétkék, ám az észrevétlenül szitáló idő pernyéjétől hamuszínűvé szürkült fotelben, aminek bársonyos mélyébe olyan jó volt belesüllyedni a külvilág zűrzavara elől. Az alkonyat sűrűsödő homályában ott sötétlettek körülötte a szobába zsúfolt régi bútorok: a tükrös ajtajú, rozoga ruhásszekrény, a kerek, összekarcolt ebédlőasztal a négy, meglazult lábú karosszékkel és a tengeri fűvel kitömött, horpadt rekamié. Lába előtt a kirojtosodott perzsaszőnyeg kopott virágmintái lassan összemosódtak a sötétségben. Később nagyot sóhajtva feltápászkodott a fotelből, villanyt gyújtott, és katonás pontossággal becsomagolt az utazótáskájába, mintha csak kezelésre utazna, majd átment a kisebbik szobába, és lefeküdt. Hosszú hónapok óta itt töltötte az éjszakáit, ám az ideiglenesség érzésétől még ennyi idő után sem tudott megszabadulni. A nagyszobából áthallatszottak a halk nyikordulások, mintha a halálkönnyűvé zsugorodott test még mindig ott forgolódna a rekamié elnyűtt rugózatán.

Amikor hónapokkal ezelőtt újra hallani kezdte ezt a szabálytalan időközönként meg-megismétlődő, borzalmas neszt, először nem akart hinni a fülének, majd minden bátorságát összeszedve átbotorkált a másik szobáig, és az ajtófélfába kapaszkodva sokáig nézte a higanyos holdfényben üresen terpeszkedő fekvőhelyet.
– Semmi boszorkányság sincs a dologban – magyarázta a szemközt lakó nyugdíjas kárpitos, amikor másnap reggel áthívta, hogy nézze meg, mi történhetett a rekamiéval. – A hosszú használattól elkopott és egymásba gabalyodott rugók egyszerűen csak vissza akarnak kerülni eredeti állapotukba.

A saját szemével is meggyőződhetett erről, amikor együttes erővel a visszájára fordították a rekamié felső részét, és meglátta az összegubancolódott fémspirálokat. Ez azonban a lényegen mit sem változtatott: ezután is, valahányszor csak felriadt éjszakánként, a halk nyikordulásoktól az első pillanatban mindig rettegéssel vegyes, tehetetlen harag szorította össze a szívét.

Sokáig forgolódott ő is az éjszaka szivacsos, fojtogató üregében a hajnal érkezésére várva. Az is lehet azonban, hogy elaludt közben, egy ideje már nem tudta pontosan szétválasztani a kétféle sötétséget. Kint már világosodott, amikor bezárta maga mögött az ajtót. Fent, a Szent Mihály-domb gerincén a fák kormos szálkákként sötétlettek a keleti égbolt fémes derengésében.

Hűvös tavaszi reggel volt, a bejárat előtti rozsdás vaskorlát ezüstösen csillogott a harmattól. Taxival ment az autóbusz-állomásra. A visszhangos, áporodott levegőjű hodályban néhány korán kelt ingázó gubbasztott csupán. Szemben a bejárattal, a pénztárfülkék fölött fülsértően ketyegett az elektronikus falióra. – Hetes peron – csicseregte az információs iroda üvegketrecében tollászkodó középkorú nő a jegyére pillantva. Az autóbusz már be volt állva. Magasabb és keskenyebb volt a többinél, oldalán aranyozott, cikornyás betűkkel kihívóan virított a Trans-tour felirat.
– Ha csak ez az egy csomagja van, felhozhatja az utastérbe – szólt rá köszönés helyett a kormány mellől a sötét egyenruhás, állig begombolkozott gépkocsivezető.

Zavartan nézett végig az üres, fehér fejtartós üléssorokon.

– Odaülhet, ahová csak akar – fordult feléje bátorítóan a sofőr. – Nálunk nincsenek megszámozva a jegyek. – Helyezze magát kényelembe, majd szólok, amikor le kell szállnia.

Az utastér közepéig ment, hogy útközben ne kelljen beszélgetnie a sofőrrel, és a csomagját magával vonszolva, behúzódott egy ablak melletti helyre. Mintha nem is lenne motorja, a busz nesztelenül gördült ki az állomásról.

Hosszú időn keresztül egyetlen járművet sem látott a rikító reklámtáblákkal szegélyezett, szürke betonsávon.
– Ilyenkor még gyér a forgalom – szólt hátra az autóbuszvezető, mintha olvasott volna a gondolataiban.

– Igen – válaszolt sután, majd hátradőlt az ülésen, és fejét a puha fehér párnára hajtva, szórakozottan figyelte, amint a város lassan elmarad az agyagos dombok hajlatában, aztán fáradtan lehunyta a szemét. Megint elnyomhatta az álom, mert amikor újból körülnézett, már egy tucatnyi utas ült előtte. Vidám, gondtalan csevegésüket hallgatva először arra gondolt, hogy valamiféle stresszoldószert kaphattak felszállás előtt. Aztán rájött, hogy egyszerű idénymunkásokról van szó, akikmegélhetésükmiatt utaznakmesszire. Mindössze egyetlen idősebb utas volt közöttük, egy kopaszodó cingár emberke, piros pólóban, feje búbjára tolt fekete napszemüveggel, aki, miközben meg-meghúzta lapos pálinkás flaskóját, több uniós nyelvet keverve ecsetelte a külföldi munkavállalás előnyeit.

– Achtung, mesdames et messieurs, benvenutto a tutti! Buenos dias and by-by! – ismételgette egyre hangosabban, alkoholszintje növekedésével egyenes arányban.

– A fiához megy ki látogatóba – kacsintottak össze a háta mögött a többiek a beavatottak cinkosságával, mintha csak az ő számára rögtönözték volna csibészes szemfényvesztésként ezt a kis úti komédiát, hogy eltereljék a figyelmét zsibbadtan kerengő gondolatairól.

A kényelmes, légkondicionált autóbuszban mintha megállt volna az idő. Ilyen lehet az örökkévalóság, elmélkedett csukott szemmel a szivárványosan lüktető félhomályban. Forrás és delta nélküli folyam, végtelen ringatózás a semmi partjai között. Csak fájdalom nélkül érkezhetne át oda az ember...
– Eddig érvényes a jegye, uram – térítette magához a vállát megrázva az autóbusz vezetője.

Értetlenül nézett a föléje hajló rezzenéstelen szempárba, majd kitekintett az ablakon. Egy útelágazás előtt álltak.

– De hát én a végállomásig fizettem – szólalt meg rekedten.
– Tudom – tette újra a vállára fehér lapátkezét a másik. – A többiek más irányba utaznak. Mezőgazdasági vagy ipari munkára, esetleg baby sitternek, beteggondozónak.
Magát nemsokára tovább fogják vinni innen a megfelelő helyre – hajolt hozzá közelebb bizalmasan.

Az utasok kíváncsian figyelték, egyedül a rikító pólójú kisöreg horkolt hangosan, fekete napszemüvegével az orra hegyén.
– Akkor én most leszállok – makogta alig hallhatóan, s alig várta, hogy kiszabadulhasson a rátapadó tekintetek hálójából.
– Fogja – nyújtotta utána a táskáját szolgálatkészen a sofőr. – Ne aggódjon, hamarosan célba ér – intett feléje búcsúzásképpen, és már indított is.

Miután a busz eltűnt egy távoli kanyarban, tanácstalanul körülnézett. Egy fennsík peremén állott. Szemközt vele, egészen a láthatárig megszámlálhatatlanul sok elkorhadt facsonk meredt ki a földből, az út innenső oldaláról pedig, pár lépésnyire tőle agyagos szerpentin vezetett le a mélybe.

Becsaptak, nyilallt belé a felismerés. Kurvára átvertek azzal a misztikus meséjükkel! Valószínűleg a lakásom kellett nekik. Jó lesz majd irodahelyiségnek vagy műhelynek, esetleg kiadják. Ott van az aláírásom náluk, bármire felhasználhatják.

Méghogy kellemes halál, emberi méltóság, akciós eutanázia, kesergett magára hagyottan az út szélén.

A letarolt erdő felől érkező szél láthatatlan örvényként kavargott körülötte, s mintha magával ragadta volna, messzire sodorta. Újra benzin és ázott egyenruha szagát érezte, bomló tetemek orrfacsaró bűzét, a kiégett katonai járművek füstjétől könnybe lábadt a szeme, és távoli ágyúdörgés visszhangzott a fülében, amint sérült apjával a menekülttábor felé botorkáltak.Másfél ezer kilométert tettek meg századukkal a Békási-szorostól Bajorországig. Akkor már a vége felé járt a háború, s parancsnokuknak az volt az eltökélt szándéka, hogy orosz hadifogság helyett amerikaiba essenek. Hosszú visszavonulásuk során igyekeztek elkerülni a frontvonalakat, az összetűzéseket, s a menekülő állat ösztönével úttalan utakon haladtak nyugati irányba. Menet közben egyre kevesebben maradtak. Voltak, akik a Vörös Hadsereg propagandájában bízva megszöktek, és megadták magukat a megállíthatatlanul előrenyomuló ellenségnek, mások civil ruhába bújva egyszerűen lemaradtak valamelyik biztonságosnak tűnő osztrák faluban vagy tanyán, ahol úgy érezték, új otthonra találhatnak a hajdani helyett, amiről semmi bizonyosat nem tudtakmár abban a véres, világvégi felfordulásban. A legtöbben azonban, mintegy hetvenen,odavesztek, amikor egy erdős katlanban, valahol a német határ közelébenegy orosz alakulattal találták szembe magukat. Akkorra már alig vonszolták magukat,a hetek óta tartó, kimerítő menetelés felemésztette minden energiájukat. A fegyvereiket is eldobálták útközben, hogy gyorsabban haladhassanak. Lőszer híjánamúgy sem vették volna semmi hasznát a nehéz gyalogsági puskáknak. Azoroszok rájuk gyújtották az erdőt, így nem maradt más hátra, mint a lángoló bokrokés fák közül vaktában kimenekülni. Bajtársaik sorra elestek a géppuskatűzben,csak ők ketten maradtak életben a véletlennek vagy valamiféle sebtében kiutalt égi csodának köszönhetően. Két napig bujkáltak az erdőben. Napközben beásták magukata földbe, éjjel pedig, mert a térképük és iránytűjük odaveszett menekülés közben,a csillagok állása szerint próbáltak eligazodni. A megerőltető gyaloglás soránaz apja lábát felsértette a bakancs. Hiába mosták ki a sebet, hamarosan elgennyesedett, s úgy feldagadt a lába, hogy harmadnap már nem tudta felhúzni a bakancsot.– Vérmérgezés – jelentette ki az apja lakonikusan, mintha csak egy szanitécvizsgán lett volna. – Ezzel a lábbal nem lehet már járni. Te csak menj tovább – mondtaneki –, valahol itt a közelben kell lenniük az amcsiknak.Később a magas láztól már félrebeszélt. Valami tutajt emlegetett, ami majd biztos helyre viszi.

– Korhadt, rozoga tákolmány – ismételgette makacsul, a nyakában lógó dögcédulátmarkolászva. – Régóta ott fekszik a parti fövenyen, de még mindig használható.Át lehet kelni rajta a vízen. Már nincs sok idő, nincs… – hadarta, minthavalaki belé akarta volna fojtani a szót, majd sérült lábát maga után húzva, nekilódult, néhány botladozó lépés után azonban erőtlenül rogyott a földre.

Hiába csitítgatta, egyre nyugtalanabb lett, aztán elveszítette az eszméletét. Egy ideig a karjában cipelte, a magatehetetlen test súlya alatt patakokban csorgott róla a verejték. Körülöttük valószínűtlenül néma volt az erdő, csak egy ismeretlen madár rikoltása szakította meg néha azt a túlvilági csendet. Már lemondott arról, hogy valaha is célba érnek, amikor egy dombtetőről végre megpillantotta a völgyben lengedező amerikai zászlót. Az apja közben magához tért, s a láza is alábbhagyott. – Igyekezz, kár lenne most elszúrni! – parancsolt rá. – Tégy úgy, ahogyan
mondtam! S arról a tutajról ne szólj senkinek! Ki tudja, szorult helyzetben talán még hasznát vehetjük…

Már ahhoz sem volt ereje, hogy ellentmondjon neki. Óvatosan lefektette egy bokor tövébe, betakarta a köpenyével, majd elindult a barakkok irányába. A tábor kapujánál egy nagydarab, fekete katona unottan végighallgatta, amint minden angol tudását összeszedve elmakogta jövetele célját, majd egy csomag rágógumit nyújtott át neki vigyorogva, s megmutatta, hol kell jelentkeznie.
– Prisoner of war – írta be az altiszt a parancsnokságon a neve után egy gyűrött űrlapra. – Egy hadifogolynak Szibériához képest ez itt maga a paradicsom.

Félóra múlva, amikor a tábori kórház terepjáróján kimentek az apja után, már sehol sem találták. Mintha a föld nyelte volna el, dulakodásnak, menekülésnek azonban nyoma sem volt. Csak a dögcédulája maradt utána. Az adatait tartalmazó alumíniumkapszula ott fénylett pár lépésnyire a rögtönzött fekhelytől a száraz falevelek között.

– Szálljon már föl! Mire vár, jóember?! – kiáltott rá valaki. – Na, gyerünk!A vöröskeresztes dzsip s a körülötte cigarettázó amerikai katonák látványafüstként foszlott szét előtte, s ő ott találta magát újból a kihalt fennsík peremén,a korhadt facsonkok felől örvénylő szélben. Káprázó szemmel nézte az út szélén álló rozoga Kárpátiát.– Igyekezzen, az Isten szerelmére, nem várhatok itt egész nap magára – gesztikulált hevesen a leeresztett ablakon keresztül a nagydarab sofőr. – Már rég ott kellene lennie az Elízium Panzióban.A név hallatára végre teljesen magához tért, és a sofőr szőrös kezébe fogózkodva, felkapaszkodott a vezetőfülkébe.
– Nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattam – magyarázta a sofőr –, de volt még egy másik fuvarom is.
– Azt hittem, a busz visz el odáig – válaszolta. – Ha olyan nagyra tartja magát ez a cég, jobban is vigyázhatna a részletekre.
– Sajnos, a busz nem tud arrafelé közlekedni – bökött tömpe mutatóujjával a völgy irányába a sofőr. – Ezt az utat még a rómaiak építették, cirka kétezer éve, s ráférne már egy kis javítás. Sokat kell még fejlődnie ennek a vidéknek, hogy utolérje az Uniót alapító országokat. Nekem elhiheti, uram, én gyakran járok arrafelé.
Az Elízium Panzió csak egy kis szigete a nyugati kultúrának – dörmögte, és begyújtotta a motort. A Kárpátia rákanyarodott az agyagos lejtőre, ő pedig megint csak tüntetően elfordította a fejét, és kifelé bámult az ablakon, mint azon az elegáns autóbuszon, mely jobb élet után sóvárgó utasaival már messzire járt tőlük. Útközben már csak egyszer szólalt meg, amikor úgy másfél órával később a völgyből kivezető erdei úton elhagyták az évszázados fák opálos fénytörésében tétován várakozó lányt.

Az erdőből kiérve szelíden hullámzó dombok között haladtak tovább. Fölöttük vakítóan ragyogtak az ég kifeszített vitorlái. Itt-ott lapos tetejű, téglalap alakú, kifakult színű házakat pillantott meg virágba borult gyümölcsfák és zölden virító szőlőlugasok között. Itáliai képeslapokon látni ilyent.Mielőtt megkérdezhette volna, hogy hol járnak, egy keskeny bekötőútnál megálltak.

– Megérkezett, uram – fordult feléje a sofőr. – Ez a gyalogút vezet az Elízium Panzióhoz.

Körülötte mindenfelé tücskök cirpeltek a beláthatatlan mezőn, s amint az enyhe emelkedőn felfelé tartott, forró szél perzselte végig a bőrét, mintha egy láthatatlan kemence ajtaját nyitották volna ki a közelében.

A Kárpátia vezetőjének igaza volt: egy kanyarulat után elébe tűnt az ezüstös levelű bokrokkal szegélyezett, kőoszlopos kapu. Egy antikváriumi útikalauzban látott ehhez hasonlót, valami ódon déli kastély bejáratát, ahol, ha hinni lehetett a mellékelt szövegnek, a falakon kívül tajtékzó világ veszedelmeit semmibe véve, kifinomult ízlésű arisztokrata hölgyek és urak hancúroztak a vérszínű selymekkel bélelt, illatos budoárokban. A négyszögletű oszlopokat díszítő faragások felületeit az idő lemarta, csak itt-ott látszott rajtuk valami elmosódott figura: angyal vagy ördög, dülledt szemű szörnyetegfej. A jobboldali kőtömb tetején fedeles áldozati kehelyre emlékeztető kicsorbult kőserleg állott. Amint közelebb lépett a félig nyitott kovácsoltvas kapuszárnyakhoz, megpillantotta a kamerát. A feketén fénylő üvegszem egyenesen ráirányult.
–Megérkeztem – nézett az élettelen pupillába, mintha csak a sofőr szavait erősítette volna meg, majd belépett a kapun.

A keskeny, poros mezei út színes kavicsokkal felszórt sétányban folytatódott, melyet kétfelől sűrűn ültetett ciprusok sora övezett. Százméternyire tőle, a sétány végén emeletes ház magasodott, homlokzatán szemkápráztatóan csillogott az Elízium Panzió felirat. Az épület láttán elbizonytalanodott. Valami kórházfélére gondolt, rideg, salétromfoltos háztömbre, hályogos ablakszemekkel, vaspántos ajtóval, amilyen a városukban volt. Ez itt vakítóan fehér falaival, csillámló ablakaival, aranycirádás üvegajtajával és széles márványlépcsőivel inkább ötcsillagos szállodának látszott,
ahol kedvére elidőzhet a hosszú utazástól elcsigázott, felüdülésre vágyó vándor.

– Már vártuk, uram – hajolt meg szertartásosan az előcsarnok feketére lakkozott pultjánál az egyenruhás alkalmazott. – Reméljük, jól utazott.

Miután kitöltötte a bejelentkezési űrlapot, egy lila libériás komornyik felkísérte a harmadik emeleti lakosztályába. A fényűzően berendezett kétszobás apartman ablakai a platánfás parkra néztek. Eddig csak filmen látott ilyen gondosan nyírt gyepet, ennyire szabályosan megtervezett sétányokat. Az évszázados faóriások között árnyalakok bolyongtak a szemkápráztató fényességben. Közelebb lépett az ablakhoz. Valahol a közelben egy dal szólt alig hallhatóan. Mintha hűs, láthatatlan szárnyak érintették volna meg kiszáradt arcát, önfeledten adta át magát az ismeretlen énekből feléje áramló varázslatnak.

– Ha kedve van hozzá, ön is lemehet sétálni – szólalt meg a háta mögött tapintatosan a komornyik. – Előbb azonban keresse föl az igazgató urat, tudja, a formaságok miatt. Az irodája ott van az első emeleten – húzta be maga mögött halkan az ajtót.

Az idő hirtelen elveszítette jelentőségét. Már nem kellett hajtania, hogy le ne maradjon valamiről, mint évtizedeken keresztül, amikor feljebbvalói utasításaira elsőként ugrott az előléptetés, a fizetésemelés vagy a kedvezményes szakszervezeti üdülés reményében. Az ablak előtti karosszékbe ereszkedett, és miközben megbabonázottan hallgatta az érzelmes dalt, tekintete messzire kalandozott – túl a láthatáron félkörívben húzódó sziklás dombokon, a távolban rejtőző udvarházig, amelyről azt hitte, soha nem fogja már viszontlátni az életben.

Mikor a vonat ablakából végre megpillantotta a földszintes, beüvegezett teraszú kúriát, mintha lepergett volna róla a fronton és a bajorországi amerikai fogolytáborban eltöltött öt esztendő. Hányszor gondolt erre a házra a fogság idején! Miközben romeltakarításra vezényelték ki őket München szétlőtt belvárosába, mind csak az járt az eszében, hogy bombatalálat érte, vagy az ellenség felgyújtotta. Gyakran álmodta azt, hogy a porig égett szülőház helyén bolyong bokáig érő hamuban, s a levegőben szitáló forró korom letörölhetetlenül a bőréhez tapad, a tüdejébe hatol,
hogy már lélegzeni sem tud tőle. Ilyenkor verejtéktől csatakosan, levegő után kapkodva riadt föl a priccsen, s hosszú percekig nem mert az arcához nyúlni, attól rettegve, hogy a koromszemcsék ott maradtak rajta.

Szerencsére az épület túlélte a háborús pusztítást. S bár falai megfakultak, és a frontra néző ablakai mind egy szálig be voltak törve, látványától mégis a megérkezés jóleső izgalma áradt szét benne.Már egészen közel járt hozzá, amikor észrevette az udvarban veszteglő ponyvás teherautót. Két fekete bőrkabátos férfi éppen a könyvtárszoba szekreterjét dobta föl a raktérbe.

– Államvédelmi rendőrség – reccsent rá a magasabbik, amikor odaért elébük.
– Igazolja magát!
Reszkető kézzel, szótlanul nyújtotta át a papírjait.
– Amerikai hadifogság – vizsgálgatta az igazolványait gyanakvó arccal a férfi.
– Miközben maga azoknak a rohadt imperialistáknak a vendégszeretetét élvezte, itthon győzedelmeskedett a nép akarata. Hazánkban többé már nincs helye kizsákmányolásnak! Minden öntudatos embernek részt kell vennie napfényes jövőnk, a kommunizmus építésében! – harsogta ellentmondást nem tűrően.
– Egységben az erő! – kontrázott a társa, egy középtermetű, csapzott hajú, szögletes arcú alak. – Csírájában kell elfojtani minden népellenes szándékot!
– Ahogy mondja, őrnagy elvtárs – bólogatott buzgón a másik. – Magának pedig pontosan negyedórája van, hogy összecsomagoljon. Öt kiló személyes holmit vihet magával a városban kijelölt, új lakhelyére, egy dekával sem többet. Érti?!
Ebből a dölyfös udvarházból pedig iskolát csinálunk a dolgozó parasztság gyermekei számára.

Miközben beszélgettek, néhány tányérsapkás, géppisztolyos alak szállingózott elő a házból, és kétoldalt felsorakozott. Ott volt közöttük Tódor is, a birtok adminisztrátora, akire az apja a házat bízta, mielőtt kimentek volna a frontra.

– Remélem, nem bánta meg a fiatalúr, hogy hazajött – vigyorgott rá sunyin, tömpe mutatóujjával a fegyver ravaszán babrálva. – Végre eljött a szegény emberek ideje is.

Bent a házban iszonyú felfordulás fogadta, az előszoba terrakotta-padlózatát feltörték, a nappali festményeit cafatokra szaggatták, a bútorok nagy részének nyoma veszett. Így végezte az almárium és az ebédlő tizenkét személyes ovális asztala is. Hasonló látvány fogadta a konyhában: a magas üveges szekrény ajtaját bezúzták, dédanyja féltve őrzött százéves sèvres-i porcelánkészlete pedig darabokra törve szanaszét hevert a földön. Egyedül a rózsás levesestál maradt épen, ott bűzlött a kályha mellett – tele ürülékkel. Nagy pusztítást végeztek a könyvtárszobában is: a négy bőrkanapét fölhasogatták, a könyveket pedig széttépték, és egy részükből tüzet gyújtottak a szoba közepén. Néhány elszenesedett borítólap még ott feketéllett a hamurakáson.

– Az apja gyakran mondogatta, hogy egy jó könyv fölmelegíti az embert – röhögött föl a háta mögött Tódor. – A hajnali hidegekben Jókaival és Mikszáthtal melegedtünk.

Ha akkor szembeszállt volna azzal a fegyveres gazemberrel, talán értelmet nyerhetett volna a halála, a józan esze azonban azt súgta neki ott, a lepusztult könyvtárszobában, hogy a túlél&