[Látó, 2009. március]


 


A mélyülő meder két partja gyors
sodrú vész sorjáin szétfesel.
Szirtek beomló üregében az
üresség önmagát falja fel.


Mindent sodró, tajtékzó áradat
hullámok taraján növeszti
keselyű karmait, apad-árad,
fogását többé nem ereszti.


Ami egész volt, most röggé omol,
ezer örvényben roppant a mély.
Lágy fodrú álmot lehelő, kereng
a szív terében az örök éj.


Mi percek uszonyain kavarog,
sodra vész, s ülepszik az örök,
mint fenékre süllyedő kő nyomán
lassan elhaló hullámkörök.