[Látó, 2010. január]

A hozzátartozók, barátok és ismerősök dideregve állták körbe a sírt. Két napja szakadatlanul esett, a koporsó halk toccsanást hallatott, amint elérte a sírgödör alját. A gyászoló tömeg sietve távozott, átadva a helyet a sírásónak. Ilyen esős időben senki sem élt a búcsú utolsó lehetőségével, hogy egy göröngyöt dobjon a sírba, nem volt ínyükre a ragadós sarat markolászni, képzeletben már a halotti toron ültek, és csendes belenyugvást színlelve tömték magukba a töltött káposztát.
Csak a sírásó nem gondolt semmire. Belefásult már munkájába, amit egészen fiatal kora óta végzett. Nem is volt soha más állása. Szerette a csendet, a magányt, ezért vállalta el a sírásó tisztségét. A meranevoraiak félkegyelműnek tartották, nem fért a fejükbe, hogyan képes olyan közömbösen, szemrebbenés nélkül emberek örök nyughelyét megásni, és a holtak között tölteni minden egyes napot. A sírásó semmi viszolyogtatót nem talált mesterségében: megbontott egy-egy régi sírhelyet, vigyázva, ásójával szét ne zúzza a már ott fekvő koporsók korhadt fáját, vagy új gödröket kapart. A lényeg mindig ugyanaz volt: valaki egy alaposan legyalult, fenyőgyanta-szagú ládában, ünneplőben, kezét imára kulcsolva egy szögletes lyukba ereszkedett, hogy átadja magát az örök pihenésnek és az enyészetnek.
A sírásó, ha tehette, kerülte az embereket, csupán egyetlen lénnyel, egy korcs kutyával volt bensőségesebb, mondhatni baráti kapcsolata. Még kölyökkorában, félholtan akadt rá egy levélkupac mellett, a pár hetes kiskutya gyöngén nyöszörgött, teste elhalóan vonaglott, mintha már a halál tenyerén feküdt volna. Ki tudja, menynyi ideig marad még életben, ha a sírásó nem talál rá, és nem helyezi kabátja belső zsebébe, hogy saját testének melegével leheljen életet bele. A kölyök hamar felépült, és annyira megszerette gazdáját, hogy temetésekor ott állt vele a tömeg mögött, fejét kissé félrebillentve, egy vakkantás nélkül hallgatta a búcsúztató beszédet, majd a végén hátsó lábaival kaparva segédkezett a sírgödör befedésében.
A sírásó megvárta, míg a gyászoló tömeg elhagyta a temetőt. Megigazította esőköpenyének csuklyáját, beleköpött a tenyerébe, és megragadta földbe beszúrt ásója nyelét. Halk füttyentéssel jelzett a közelben szaglászó kutyának, majd elindult a sír felé.
Fásultan belerúgott a sír mellett álló földhányásba, a vaskos rögök tompán puffantak a koporsó fedelén. Néhányszor megismételte ezt a műveletet, és már el is tűnt a méretes földkupac. Elegyengette a sír felszínét, végigsimított a kutya fején, majd elballagott a temető egyik sarkában felállított kunyhója felé. Az agyagos föld csirizként tapadt gumicsizmájához, jó időbe telt, míg átvágott a sírkövek között futó ösvényeken.
Kunyhója leginkább kukoricaföldek szélén, néhány deszkából összeütött, kátránypapírral fedett kalyibához hasonlított. Ablaka nem volt, mivel eredetileg szerszámraktárként szolgált, az előző sírásó – aki házasember lévén nem a temetőben lakott – tartotta itt munkaeszközeit. A kunyhó döngölt padlója esős időben átázott, ilyenkor a sírásó kutyájának legfőbb szórakozása az volt, hogy összefogdossa a viskó területére bemerészkedő giliszták, békák és egyéb csúszómászók seregeit. Az egyetlen fényforrást egy viharvert olajlámpa pislákolása nyújtotta. Igénytelen ember lévén, a sírásó beérte azzal, hogy egy dohos szalmazsák meg egy alacsony, háromlábú asztal szolgáljon háza teljes bútorzataként. Kiegészítésképpen a falra felszegezett egy deszkát, amelyen kevés személyes holmiját tárolta, nevezetesen egy üveget, amelybe olykor pálinkát méretett a helyi kocsmában, meg egy váltás száraz zoknit.
A kutya száraz időben, késő tavasztól kora őszig a padlón aludt, de ha felhasadtak a felhők, és átázott a föld, bevackolta magát gazdája mellé. Így melengették egymást a nyirkos ősz és a csattogó tél éjszakáin. A sírásó gyűlölte az esőt, a havat, a fagyot, az időjárás összes olyan változását, amely akadályozta munkájában, és megnehezítette a kunyhóbeli életet. Személyes sértésnek, szándékosan ellene elkövetett merényletnek érezte az anyatermészet szeszélyességét.
A sírásó benyitott a kunyhóba. Előreengedte kutyáját, aki leheveredett a szalmazsákra, és úgy sandított gazdájára, ahogyan a kisgyerekek szoktak, amikor tudják, valami rosszat cselekedtek.
– Mész el onnan! – szólt rá a sírásó. A kutya farkát behúzva egy sarokba sompolygott, és leheveredett. Figyelmesen nézte gazdáját, ahogy a falhoz támasztja ásóját, leveti esőköpenyét és gumicsizmáját, majd zoknit vált, és megtörli csatakos haját.
A sírásó magához vette pálinkásüvegét, amelyet az előző nap töltetett fel a helyi italmérésben, és végigdőlt fekhelyén. Itt-ott szalmavégek döfték át a zsák szövetét, de ez őt mit sem zavarta, vastag ruházatán keresztül, amelyet sosem vetett le, úgysem érzékelte ezt a kis rendellenességet. Óvatosan emelte szájához az üveget, először csak nyelve hegyével ízlelgette az italt, hagyta beindulni nyáltermelését, igyekezett minél jobban elodázni a tényleges ivás pillanatát, aztán mohón kortyolt, majd ásított egyet, és kutyája felé fordult.
– Kérsz te is? – A kutya füleit mozgatva, értetlenül meredt gazdájára. – Annyi baj legyen, legalább több marad nekem.
Ismét ivott, majd bedugaszolta az üveget. Fáradtnak, elnyűttnek érezte magát.
– Mi, meranevorok, jól megadjuk a módját a temetésnek, annyi szent. Semmi sem fárasztóbb, mint az esőben gödröt ásni. A föld kétszer olyan nehéz, a lapát nyele szakítja le az ember kezét, és munka közben még jól meg is izzadok az alatt az átkozott esőköpeny alatt. Bezzeg, te ilyenkor császár vagy. Csak rohangálsz és békákat meg gilisztákat fogdosol. Eh, mit tudsz te! Kutyább életem van nekem, mint neked.
A kutya fülét hegyezve, figyelmesen hallgatta gazdáját, majd elvakkantotta magát.
– Még hogy te is dolgozol? Igaz, megfeledkeztem erről. Hogy is boldogulnék a te két hátsó lábad nélkül? – A gúnyos kijelentésre rövid ugatás és farkcsóválás volt a válasz.
A következő tél a megszokottnál hosszabbra nyúlt, olybá tűnt, sosem köszönt már be a tavasz, aztán április elején langyos szél kezdett fújdogálni, néhány nap alatt elolvasztotta a vastag hóréteget. A temetőben csak elszórtan szürkéllt egy-egy szennyes hófolt. Helyenként már a fű is kisarjadt, az ágakon feltűntek az első rügyek. A föld felengedett, megelevenedett a talajbéli élet. A kutya szájában hosszú gilisztákkal rohant gazdájához, és nem tágított, míg dicséretet nem kapott sikeres vadászatáért.
– Bárcsak egy bárányt fogtál volna, vagy legalább egy tyúkot – sóhajtott a sírásó, miközben szabadon engedte a tekergőző férgeket. – Ne bántsd őket, oktalan, hiszen ők segítenek nekem a legtöbbet, ők lazítják fel a talajt, nélkülük sokkal nehezebb lenne azokat az átkozott lyukakat kikaparni.
Ahogy az utolsó hófoltok is felszívódtak, a sírásó egyik reggel különös jelenségre lett figyelmes kunyhója előtt. Először valami burjánnak, gaznak vélte, békén hagyta. Gondolta, majd akkor tépi ki, ha eléggé megnőtt, mert ha most kirántaná, meglehet, csak a szára maradna a kezében. A növényke gyorsan fejlődött, a sírásó legnagyobb csodálkozására kis tűlevelek jelentek meg az ágacskáin. Órákon keresztül hasalt a földön, és figyelte a kis fa minden egyes rezdülését. Kigyomlálta környékét, a legkisebb fűszálat is könyörtelenül kitépte, hogy minél több táplálék jusson védencének. Kutyáját nagy fáradságok árán rábírta, a fenyőt ne vizelje le. – Van elég sírkő meg bokor a temetőben, menj, öntözd azokat! – Egy közeli gazda földjéről trágyát hozott, nagy műgonddal elterítette a fenyőcske tövében. A kunyhóban és környékén elviselhetetlen ganészag terjengett, de ez őt egy cseppet sem zavarta, a gyarapodás, a fejlődés illatának vélte. Már nem korholta kutyáját, ha gilisztákat fogott össze, inkább beásta azokat a fenyőcske körüli földbe, hogy meglazítsák a talajt. Télen hóból falat emelt a fácska köré védelmül a szél ellen. A legnagyobb hófúvásokban, függetlenül, éjszaka volt-e vagy éppen nappal, óránként kijárt, és letakarította a még vézna ágakat, nehogy letörjenek a hó súlyától.
A sírásó egy idő után teljesen elhidegült kutyájától. Addig képes volt órák hosszat beszélni hozzá, tréfálkozni vele, most azonban minden idejét a fa ápolására szentelte. Meranevora lakosai azt rebesgették, a sírásó még jobban megbolondult, már nem a kutyájával tölti minden idejét, hanem egy növénnyel társalog.
– A kutya legalább ugat, és a farkát csóválja, de egy fenyőcsemetétől mit vár az ember, hogy integessen az ágaival? – gúnyolódtak az italmérésekben.
A sírásó mit sem törődött a szóbeszéddel, csak a fának élt. Egy idő után már nem tudta elviselni, hogy állandóan ne legyen a közelében, ezért enyhe időben éjszakánként egy vitorlavászonból és ócska lécekből összetákolt sátorban aludt a fenyőfa mellett. A kutyának nem jutott hely a sátorban, egyedül hált a kunyhóban. Övé lehetett a szalmazsák, de már nem lelte örömét benne, annak csak akkor volt varázsa, ha gazdájával megoszthatta. Elhagyatottságában már férgekre sem volt kedve vadászni, a temetéseknél sem segédkezett. Csak feküdt a kunyhóban egész nap, és aludt, vagy fátyolos tekintettel bámult maga elé.
Teltek az évek. Időközben a kutya járása lötyögőssé vált, szőre kifakult, meggyengült ínyéből kihulltak a fogak. Az öregedés a magánnyal karöltve módszeresen bánt el vele, egy késő tavaszi napon a sírásó elnyúlva, szájából kilógó nyelvvel talált rá a kunyhóban. Gödröt ásott a temető egy, a fenyőtől távoli szegletében, elföldelte az eb élettelen testét, majd tüstént visszatért a fenyőfához.
Egy nyári éjszakán szokása szerint kint feküdt a jócskán megnőtt fa alatt, amikor valami furcsát észlelt. Nem tudta eldönteni, a rendellenesség honnan ered, hang-e vagy esetleg egy oda nem illő szag. Kimászott a sátorból, de nem észlelt semmi, a szokásostól eltérőt. A tücsökciripelés, a csillagok kacér fénye, a fű illata, mind a helyén volt. Minden érzékszervét igyekezett a zavaró tényező felkutatására összpontosítani. Semmi. Aztán belefáradt a keresésbe, meggyőzte magát, az egész csak képzelgés. Visszabújt a sátorba, és elaludt.
Félálomban érezte meg a szagot. Felriadt. Valahonnan ismerős volt. De mi lehet az? Honnan eredhet? Ismét kimászott a sátorból, mohón körbeszimatolt a levegőben. Most már tudta, mit keres. Lassan, lépésről lépésre haladt, érezte, egyre közelebb kerül a szag forrásához. Már orrfacsaró bűzt érzett. Mindjárt megvan! Igen, ez lesz az! Tétován kinyújtotta kezét. Tűleveleket és kérget tapintott ki.
Összerogyott a fa előtt. Talán azért nem ismerte fel a fenyőgyanta émelyítő szagát, mert nap mint nap, minden temetéskor találkozott vele. A koporsó, a koszorúk, az enyészet szaga volt ez. Arcába temette kezét, hangosan felzokogott.
– Most már értem – rebegte. – Igen, úgy lesz.
Ezután már semmi sem foglalkoztatta, a temetések, az egész Meranevora érdektelenül, átlátszó-szürkén suhant el szeme előtt, mint egy gyorsan pörgő, ósdi mozifilm. A város lakossága hamarosan új sírásót alkalmazott, mert ő már nem volt hajlandó ellátni munkáját. A nap huszonnégy órájában ott ült a fa előtt, és magában mormogott. Az emberek azt hitték, teljesen megőrült, szánalomból nem űzték el a temetőből, meghagyták neki a rozoga kis viskót, úgysem zavart sok vizet.
És így telt el negyven év. Időközben új sírokat ástak, régi sírköveken halványult el, kopott le a felirat, száz meg száz fenyőkoszorú hullatta tűleveleit a holtakért. A sírásót senki sem háborgatta, teljesen elfeledkeztek róla. Némelyek sejtették, egy bolond öregember lakik a temetőben, aki naphosszat egy fenyőfa körül rostokol, és magában morog, de senki sem vette a fáradságot a felkutatására.
Egy nap toprongyos öregember ereszkedett le a városba. Szakálla, haja vastag gubancokban lógott fejéről, ruhája cafatjai meztelen, cserzett bőrét csapkodták. Cipője egyáltalán nem volt. Az emberek megszokták, hogy az ilyen csavargókból átható bűz árad, ezért igencsak elcsodálkoztak, amikor megérezték az öreg testéből áradó átható fenyőgyanta-illatot. Mindenhol összesúgtak a háta mögött, ujjal mutogattak utána. A vénséget szemmel láthatóan semmi sem zavarta, betért az első szerszámboltba, kalapácsot, szegeket, fejszét és vésőt vásárolt, majd eltűnt a temetőhöz vezető úton.
A temető közelében lakó emberek fejszecsapásokra, kopácsolásra lettek figyelmesek. Egy páran megközelítették a sírásó kunyhóját, visszatérve jelentették, az öregember, akit a városban láttak, kivágott egy fenyőfát, most éppen az ágakat csapdossa le fejszével. A munka zaja hat napig hallatszott. Csak a hetedik napon virradtak csendre a környék lakói.
A sírásó régi szokásához híven beleköpött a tenyerébe, majd megmarkolta frissen kifent fejszéjét. Két-három fejszecsapás után megpihent, megtörülte gyöngyöző homlokát, majd folytatta a munkát. Minden csapást hangos nyögéssel kísért, mintha az ütések az ő testét sújtanák. A fenyőfa vontatott reccsenéssel kidőlt. Ágait ingatva, mintegy hisztérikusan csapódott a földhöz, tűlevelei sziszegve szántották a levegőt zuhanás közben.
Másnap reggel a sírásó éket vert a fa gyökerei alá, és kiemelte a törzs maradványát a földből. Ez csak többszöri nekirugaszkodásra sikerült, a gyökerek erősen kapaszkodtak a talajba.
Harmadnap levágta a fa ágait, és lehántotta a kérget. Fáradhatatlanul dolgozott, csak akkor hagyta abba a munkát, amikor aludni tért.
A negyedik és ötödik napon deszkákat hasított a fenyőfa vastag törzséből. Ez időre úgy megtelt a tenyere szálkával, hogy ujjait képtelen volt fájdalom nélkül megmozdítani, de rendíthetetlenül dolgozott tovább.
A hatodik napon a fáradságos munkával hasított gyalulatlan deszkát egy ember nagyságú, hosszúkás ládává illesztette össze. Ezután gödröt ásott a kivágott fenyő helyén, és elhelyezte benne a faládát. Kimászott a gödörből, máglyát rakott a fenyőágakból és a többi fahulladékból. A tűz lángja magasan nyaldosta a sötét égboltot, a füst kísérteties félhomályba borította a temető sírköveit.
– Erre jöjjenek – irányította a meranevorai csendőröket egy szakállas férfi. – Nemsokára ott vagyunk.
A férfi meg a két csendőr a temetőben lépkedtek, és erősen fintorogtak. Zsebkendővel, puszta kezükkel fogták be az orrukat.
– Elviselhetetlen – mondta az egyik csendőr.
– Az – felelte kurtán a másik zsebkendője mögül. Igyekezett minél rövidebb időre kinyitni száját. – Vajon mióta lehet ott?
– Már egy hete éreztük a dögszagot, amikor végre kijöttünk és megnéztük – vette át a szót a vezető. – Eleinte azt hittük, valami borz fészkelte be magát a közeli bozótba, de a bűz nemcsak szürkületkor és éjjel érződött, hanem nappal is. A feleségem addig ette a fejemet, nézzek szét, míg ráálltam. Csak az orromat kellett követnem. Mikor rájöttem, a temetőből jön a szag, azt hittem, valamelyik frissebb sír omlott be, és kifordult a koporsó. Képzelhetik, hogy meglepődtem, mikor megláttam abban a gyalulatlan deszkadobozban azt a szerencsétlent. Saját maga készítette a koporsóját. Végigfut az ember hátán a hideg. Még fedőt is készített a gazember!
– Van ötlete, ki lehet a személy? – kérdezte az egyik csendőr.
– Talán az a bolond sírásó. Az apósom emlékezett valakire, aki egy darabig végezte ezt a munkát. De mindenki félkegyelműnek tartotta. Apósom azt mondta, hogy állandóan magában beszélt. Éjszaka jól hallatszott. Mintha vitatkozott volna valakivel. Olykor hangosan zokogott. Nem volt ki a négy kereke, annyi szent.
– Mit látott, talán öngyilkos lett?
– Nem néztem én meg olyan alaposan, jó uram, de szerintem nem. Vért nem láttam sehol. Ott feküdt, összekulcsolt kezekkel a koporsóban, mintha imádkozna. Egészen fel volt puffadva, mikor rátaláltam.
– És hol van a jelenlegi sírásó? – érdeklődött a másik csendőr.
– Ott áll a lyuk mellett. Csak arra vár, hogy a biztos urak felvegyék a jegyzőkönyvet, és máris elföldeli.
A menet elérte a gödröt. A csendőrök egy undorodó pillantást vetettek a tetemre, majd jelt adtak a sírásónak, földelje el.
– Nem lesz szükség jegyzőkönyvre. Ez ideig senki sem kereste, ezután sem fogják – dünnyögte zsebkendője mögül az egyik.
– Szerintem sem. Csak a bajunkat gyűjtenénk meg – felelte a másik, majd intett a gödör mellett álló sírásónak.
A sírásó beleköpött a tenyerébe, és megragadta ásóját. Fáradt mozdulattal belerúgott a gödör melletti földhányásba. Egy kutya is volt vele, az is segített neki hátsó lábaival. A rögök tompán puffantak a gyalulatlan deszkán.