Az élet nyilvánvalóan idegenség. Amikor
megszülettünk, elveszítettük az egyetlen
igazi közösséget, azt a különös nemlétet,
ami az élettelen kőre, vízre, homokra, de még
a teljesen kiszáradt fára is jellemző valójában.
Már abban a pillanatban idegenek leszünk,
hogy a frissen hullt hó vagy a zuhogó napfény
megégeti a bőrünket, mert egyik sem olyan,
mint amilyenek mi vagyunk. Bezártak minket
egy személyes névmásba. Igen, el kell telnie
valamennyi időnek, hogy rájöjjünk, nem az
idegenségünket kell nap mint nap erősítenünk,
vagyis nem elvegyülnünk kell előbb, majd
kiválnunk, ahogy a magányos költő írta egykor,
hanem éppen fordítva, ha már kiváltunk az
ismeretlen egészből, ismét el kell vegyülnünk,
és ennek legbiztosabb módszere az elmúlás.
Drasztikusabban: a halál. Hiszen ily módon
visszajutunk az élettelen részecskék tartós
demokráciájához. Ahol nincs érteleme az
idegenség vagy otthonosság dilemmájának.
De mielőtt egy ilyen radikális megoldáson
gondolkoznánk, talán segíthet egy másik
gyakori közhely is, a szerelem. Nem igazán
egyenértékű a kettő, mert nem leszünk még
ettől otthonosak a világban természetesen,
de az időről időre megismételt eksztázis
valamiféle előzetes lehet mégis, más szóval
felkészülés arra, hogy egyszer otthonos lesz,
ami idegen. Azt hiszem, erre a főpróbára
szövetkeztünk mi is. Az otthont csak úgy
nyerhetjük meg, ha elveszítjük magunkat.
Gondoljunk arra a magával ragadó érzésre,
amikor a másik kéz, száj, váll, has, ágyék
tulajdonképpen a miénk is. De elegendő lehet
olykor egy közös kávézás a verandán. Lassú
közelítés egymáshoz. Nincs annál felemelőbb
nekrológ, mint amikor azt mondom neked, hogy
szeretlek, és te erre annyit válaszolsz: én is.