Van Karinthy Frigyes verseiben valami áttetszőség, valami könnyedség, valami közvetlenség. (Itt most nem beszélünk paródiáiról, melyekben hihetetlen empátia, beleérző- és alakváltó képesség és formaérzék nyilatkozik meg, olyan átváltozási tehetség, ami már-már a weöresi csodát, az alakoskodás próteuszi jelenségét előlegezi!…)

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.

És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –

– írja kihívóan 1913-ban egy, bizonyára a nagy kritikusnak és szerkesztőnek, Osvát Ernőnek címzett versében, aki ma már felfoghatatlan hatással volt Móricztól Füst Milánig, a Nyugat nagyjaira, s befolyása alól kevesen voltak képesek kivonni magukat, többen – amint ez Füst naplójegyzeteiból is kiderül, kimodottan és elsősorban Osvátnak akartak „imponálni!”…
A vers címe, nem véletlenül (Karinthynál egyébként sincsenek véletlenek, tudatos költő) Nihil, s példás szókimondással, nyersen fejti ki, a maga alpáriságával már-már gúnyosan ingerelve a Címzettet:

A szélnek mondtam egy gorombaságot,
Kávét ittam és olvastam egy lapot:
Valami cikk volt a versköltészet céljáról,
De nem egyeztem meg vele.
Ja igaz: a lépcsőházból lejövet
(Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,
Hogy most meg kellene dögölni
És kiölteni a nyelvemet.

Mint paródiáiban, ebben a rettegett kritikusnak címzett versben is megérzi a címzett egyik jellemző tulajdonságát, látens konzervatív szemléletét, s pellengérre is tűzi, a szerkesztő ismeretes érzékenységére való tekintet nélkül… (Karinthyt mértéktelenül ingerelte, talán még a költők modorosságánál is jobban, bizonyos költők alkalmazkodó képessége, magyarán, hogy olyan természetes könnyedséggel akarnak megfelelni az „elvárásoknak”, olyan szerkesztői elvárásoknak is, amelyek beszélő viszonyban sincsenek az ő valódi céljaikkal… Ingerelte a vélt s valóságos „hagyományokhoz” való idült ragaszkodás is, amit Szabolcska Mihályról szóló kegyetlen paródiája is elárul…)

Még huszonöt éve volt, hogy paródiái, elbeszélései, tárcái, cikkei, kritikái, drámái, kabaré-jelenetei, szatírái és regényei mellett, versben is megvalósíthassa azt a programot, ami a Nihilben imigyen fejeződik ki:

Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.

Nem véletlenül pellengérezi ki nagy költő-kortársai modorosságait, saját (a terjedelmes életművön belül) kevés számú versében közvetlenségre tör, versei látszólagos egyszerűsége és áttetszősége a tudatosan megtervezett költői program része!

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek…

– fogalmaz kihívóan talán lehíresebb versében, amely annyi nagy magyar előadóművésznek jelentett és jelent folyamatos kihívást.
Utolsó, 1938-ban megjelenő verseskötetének nem véletlenül Üzenet a palackban a címe. Versei valóban ilyen palackba zárt üzenetek, a nagy napilapok sárguló-barnuló kollekcióiban várják a „feltámadást" – ami néha meg is történik. Még ma is „fedeznek fel” félig vagy teljesen elfelejtett Karinthy-verseket.

Programjához híven, érzékeny membránként reagál korára, s ez a korszak ifjúkorának néhány szivárványló, a boldog békeidőkre eső esztendeje után (hogy hogyan élt és gondolkodott akkor, arról nemcsak akkori írásai vallanak, hanem barátja, Kosztolányi Esti Kornéljának egyik nagy elbeszélése is, ahol közismert vasbotjával, polgárpukkasztó öltözetében és botrányosan kihívó viselkedésével ő maga is megjelenik, már mint irodalmi hős, félig áttűnve a hallhatatlanságba…) egyre inkább elkomorul, a szemétdombra hajított ordas eszmék feltámadnak s hatni kezdenek, Karinthy érzékeli – akárcsak nagy kortársai, Móricz és Kosztolányi – a tömegőrületben a barbárság kísértését. Azt is, hogy Európa kíméletlenül sodródik a pusztulás felé, hogy a nyugat alkonya tényleg közeledik, hogy az országban elviselhetetlenül növekedik a nyomor. Nem véletlenül erősödik – verseiben is – szolidaritása a kisemmizettekkel és a szegényekkel.

Egyik hosszú költeményében, a Mindszenti litániában, mintha már búcsúzna, s iróniája sem tudja elfojtani érzelmességét, amelyet annyira igyekszik különben messzire elkerülni:

(…) szervusz, isten veled, isten veled! élet,
Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly
Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen,
Naiv gyufaláng, amit úgyis elfúj a szél
Isten veled, eltünő mult, valaha valóság
Véled is, emlék, ismétlődő, elfogyó kép a tükörben
S még veled is, magaddal, én lelkem, tompa tükör

Versei is bizonyítják, hogy nem, korántsem volt az a „lélek” tompa tükör, sőt! Élesen, pontos kontúrokkal mutatta meg annak a fokozatosan elromló huszadik századi magyar valóságnak a képét, amely körülvette, a világét, amelyben élnie adatott. Ezért tűnik versbéli számadása mélységesen hitelesnek. Igen, tényleg sikerült elmondania mindenkinek mindazt, amit nem mondhatott el senkinek…