Finomra morzsolt tenyerén az Úr,

és porfelhőként hullatott a Földre,

s mi szélsodorta fényekként, azúr

hullámok hátán, szikláknak verődve

folytattuk örvénylő kálváriánkat,

mely folyton önmagunkba visszaűz,

s a mélységek fölött, hol jóra válhat

a bűn, mint múlt-emésztő tiszta tűz,

megszédülünk és szívünk visszaretten,

mert elriaszt a megismerhetetlen,

az irgalmatlan, gyötrő ős-titok.

Így hát csak hosszú életért könyörgünk,

a végtelenség összezár fölöttünk,

s egy rossz álomból Isten majd kifog.