A Kántor-szerkesztette könyvben1 Szilágyi Domokosról hű képet alkothat magának az olvasó. Mindenki, aki ismerte és ír róla ebben a könyvben: tárgyilagos, minden tökéletesen jellemzi őt, nem „heroizálják”, és nem teremtenek „mítoszt” az emléke körül. Ahány írás, annyiféle Szilágyi Domokos, vagy Domi, vagy Szisz…

Valószínű, hogy mindenki, aki ismerte – és szinte senki sem merte magát „barátjának” nevezni –, úgy érezte, az „igazi” Szilágyi Domokost ismerte. És valóban, minden róla szóló írás „rá vall”. Nos, mi is ismertünk egy Domit, akinek volt egy „magánélete”, és talán egy másik, ismeretlen arca, viselkedése, de ezt a „miénket” mások nem ismerték. Csak nálunk volt ilyen. Lejegyeznék hát róla egyet s mást, csak amolyan „házi feladatként”, házi használatra.

Jóska és Domi közt szerintem roppant érdekes – nevezzük mégis így: – meghitt barátság és ennek részben megfelelő levelezés alakult ki. Sajátos, érzékeny, amolyan férfiak közti barátság, kapcsolat dokumentumainak vagyunk a birtokában. Mindenkivel ellentétben, mi Sz. D.-t Dominak neveztük. Olvasván a K. L. róla szóló könyvét, látom: így nevezték a szülei is, és a szülőkkel való levelezésben így írja alá magát ő is. Erről ugyan nem tudtunk, de Jóska iszonyodott őt Szisznek nevezni, ahogyan a barátai elkeresztelték, minthogy a „sissy” angolban a homoszexuálisok elnevezése. Domi Jóskát „az öreg”-nek hívta. Kántor Lajos írja: „A nagyoknak haláluk után amúgy is fölös számmal születnek pajtásaik, kebelbarátaik.” Egyetértek vele. És nem is áll szándékomban, Jóska és Sz. D. barátságát valamilyen „más”-ként feltüntetni, többnek, jobbnak, bensőségesebbnek, mint amilyen az volt. Pusztán azt akarom mégis leírni, hogy volt Dominak a többiek mellett még egy barátja: Jóska. Akivel nagyon szerették és becsülték egymást, amolyan szemérmes barátság és kölcsönös tisztelet volt ez, amit a kettejük közötti levelezés egyes darabjainak hangja bizonyít a legjobban.

Ezeket a lapokat 1986. XII.-ben, Brassó Pojánán írom, és ennek következtében nem állnak rendelkezésemre sem Domi levelei, sem a szükséges könyvek, amelyek elirányítanának, hogy pontosabb évszámokat írhassak. Nem emlékszem pontosan mi, mikor történt. Így nem tudom pontosan felidézni, milyen évben és kivel jött hozzánk első ízben Domi. (Akkor még Szilágyi Domokosnak hívta Jóska, és többször említette Lászlóffy Aladárnak és Balogh Józsefnek – Domi barátainak –, hogy szeretné megismerni.) Azt hiszem, Lászlóffy Aladárral jött el hozzánk. Tán 1960–61-ben, de lehet, hogy ’59-ben járt nálunk először. Nagyon fiatal volt – 22–23 éves lehetett –, két mondatnál többet nem mondott, és azt is olyan halkan, hogy az embernek nagyon kellett a szája mozgását figyelnie, hogy szavát értse. Amire ő már akkor sem tartott igényt. Ez után az első találkozás után – még nem volt Hervay Gizi férje, Gizit jól ismertük, fiunkat a bukaresti Magyar Líceumban2 tanította, ott tanárnősködött ezekben az években –, Domi néha a délelőtti órákban becsöngetett, mindig bejelentetlenül és váratlanul. Köszönés helyett egyfajta dünnyögést hallatott. Télen kabátostól, örökké sáros cipővel, rossz, kopott ruhában, iszonyú soványan ment egyenesen Jóska dolgozószobájába. Vastag, bordószínű nagy sálját, amit a nyakára tekert és arcának felét, állát, száját eltakarta, nem vetette le, de a kabátját se. Télen, nyáron hajadonfőtt, de olykor kopaszra nyírva jelent meg. Jóska az íróasztalánál ült, Domi – vele szemben – egy fotelben. Átadta legújabb verseit és hallgatott. Jóska elolvasta, és beszélt a versekről. Néha egy-két órán át ült, Jóska beszélt, Domi egy-egy gúnyos, tréfás mondatot dünnyögött, alig hallhatóan. De többnyire csöndben üldögéltek. Az általam felkínált kávét hosszas rábeszélés, végül alkudozás árán fogadta el, és hörpintette le végül, mint valami orvosságot. Megállapodtunk: a kávé mellé minden alkalommal 3 lejt kap. „Akkor megiszom!”

Így ment ez évekig. Kettőjük közt csakis irodalomról volt szó. Domi soha senkiről se jót, se rosszat nem mondott. Csak művek, könyvek léteztek számára, emberekről nem beszélt. (Csak leveleiben. – M. J. megj.) Hervay Gizivel, úgy emlékszem, talán 1960-ban házasodhattak össze. Hamarosan megszületett a fiú: Kobak. Ettől fogva Domi gyakrabban járt hozzánk. Szilveszter estéjén rendszerint eljöttek bennünket felköszönteni, gyermekestől. Domi magnót hozott (abban az időben ez nagy újdonság volt), és egy Honegger-szalagot tett fel. Egy ilyen szilveszter éjszakán történt, hogy a kicsi fiút tisztába kellett tennie – egyébként Domi fürdette, etette, pólyázta a gyermeket –, de a pelenkázáshoz szükséges talk-púdert otthon felejtették. Odaadtam az én talk-púderomat, ami egy gumilabdában volt, ezt meg kellett nyomni, hogy egy kis nyíláson kiszórja a port. Domi nem ismerte ezt a fajta gumilabda-talkot, és kipróbálta; amikor megnyomta, a saját arcába szórta a fehér púdert. Komikus volt fehérre púderezett fél arcával, harsányan nevettünk rajta. Domi a tükörbe nézett, és iszonyú dühbe gurult. Felkapta a félig bepólyázott csecsemőt, becsavarta a takaróba, betette a kosárba és elrohant vele. Ezután hosszú ideig nem láttuk.

Aztán egy nap váratlanul meghívott a „lakásukba”, új „otthonába”. Ez egy elhagyott boltocska vagy raktár lehetett, egy borbélyüzlet szomszédságában, a nagypiac közelében, a bulváron, Bulevard 1848. 12 szám. Az utcáról egyenesen a szobába léptünk. Pici, elhanyagolt helyiség, valami függönyféle mögött volt az úgynevezett fürdőszoba és konyha, ami lényegében se egyik, se másik nem volt. Domi éppen a kicsit fürdette egy nagy pléhedényben. Az asztal egy láda volt, és az ülőlehetőség ugyancsak ládák. Bort és pálinkát szolgált fel Domi, aki buzgón és félszegen „házigazdáskodott”. Ez idő tájt jelentette meg az Ifjúsági Kiadó Jóska regényét – Város a ködben – Balogh József jóvoltából. Domi lektorizálta. Domiék nagy anyagi gondokkal küzdöttek – akárcsak mi. De ennek ellenére nem fogadott el semmiféle anyagi segítséget, kizárólag csak honoráriumot a megdolgozott munkájáért. Így találta ki Jóska, hogy egy-egy összeget, feladónak a kiadót feltüntetve, juttasson Dominak. Hogy „miért” kapja a pénzt, arra Domi nem figyelt, ha a kiadótól jött, örömmel elfogadta. Különben Balogh Jóska az Ifjúsági Kiadó szerkesztőjeként, a lehető legtöbbet foglalkoztatta, azaz segítette, főleg a lektorizálással.

1964-ben Szinaján tartózkodtunk az egyik hajdani királyi kastélyban, akkoriban az Írószövetség alkotóházában. Késő ősszel vagy kora tavasszal hívtuk meg oda Domit, arra már nem emlékszem. Hó, sár, olykor napsütés, amikor Domi megérkezett két-három napra. A Cavaleri-ben, a Lovagok házában kis, emeletes villában vettünk ki neki a földszinten szép szobát. Tetszett neki. Szinajáról Marosvásárhelyre készült. Toprongyosan érkezett meg. Pár napos szakállal, koszos, rongyos ingben, kirojtosodott nadrágban, természetesen sapka nélkül, iszonyúan kopott, feltűrt gallérú télikabátban és az elmaradhatatlan vastag piros sállal, fél arcát eltakarva. Hallgatagon, mint rendesen. Amikor ebédelni mentünk, láttuk, hogy cipőjének a hátsó része a sarkáig fel van hasadva, rongyos harisnyája kilátszott a cipőből. Amiben úgy járt, mint valami kényelmes házi papucsban, amibe éppen csak hogy mellékesen „belebújt”. Elborzadtunk. De hát észlelésünket nem tehettük szóvá. Mit is mondhattunk volna? Itt baj van – mondtuk Jóskával egymásnak. Az öreg takarítónő, miután Domi szobáját rendbe tette, megkérdezett: „A szekrényben lévő rongyokat dobjam-e ki?” Domi alsóneműjéről beszélt. „Isten ments! Mossa ki gyorsan, és tegye vissza észrevétlenül.” Domi az ebédnél hozzá se nyúlt az ételhez. Nem evett semmit. Maria Banut, román költőnő üdvözölt bennünket, és amikor bemutattuk Domit, azt kérdezte, hogy Domi a mi fiunk-e? M. azt válaszolta: „Igen. Szilágyi Domokos, kiváló költő.” Ebéd után M. azt javasolta, hogy mennénk le a városba. Domi szívesen beleegyezett. Amint leértünk, M. egyenesen abba az egyetlen boltba ment, ahol ruhát, fehérneműt, cipőt árultak. M. megállt a kirakott cipők előtt, és megkérdezte Domit: „Melyik cipő tetszik, a barna vagy a fekete?” Nem volt nagy választék, a cipők is meglehetősen silány minőségűek voltak. Domi gyanútlanul azt válaszolta: „Az mindegy, hogy milyen színe van a cipőnek. Cipő az cipő.” „Hányas számot viselsz?” – kérdezte az Öreg, ahogy ő M.-et szólította. Domi, aki eddig oda se hederített, hogy hol vagyunk, de azt sem sejtette, hogy M. miben sántikál, hirtelen gyanút fogott, összevonta a szemöldökét, és nagyon halkan azt mondta: „Meglehet egy olyan 42-es…” M. levett a polcról egy barna félcipőt, és határozottan, de még szelíd hangon mondta: „Ezt próbáld fel…” Domi elvörösödött, felugrott a székről, és szó nélkül indult a kijárat felé. Erre M. rákiáltott: „Ha nem veszed fel azonnal ezt a cipőt, olyan frászt kenek le neked, hogy kiröpülsz a boltból…” Domi dühösen felráncigálta a lábára a cipőt. „Jó nekem!” – mondta. A rongyos cipőt becsúsztattuk a szék alá. Vettünk egy pár zoknit is, azt a zsebébe gyömöszöltem. Morcosan távoztunk a boltból. Hazafelé menet az erdőn keresztül, a kolostor felé vettük utunkat. Ezen az erdei úton volt egy kocsma. Bementünk. Rendeltünk egy-egy kávét és vodkát. Domi meglátta az ócska Wurlitzert. Felragyogott. Megnéztük a listát, hogy milyen zeneszámokat hallgathatunk. „Mit akarsz hallani?” – kérdezte Domi. „A Ramónát” – feleltem. Domi bedobott egy pénzegységet, aztán még kilencet, és bekapcsolta a zenegépet. Amint megszólalt, azt mondtam Dominak: „Táncoljunk!” „Lehet a Ramónára táncolni?” – kérdezte. „Miért ne lehetne? Próbáljuk meg!” – feleltem. Tudtam, Domi nem tud táncolni, semmiféle zenére. Mégis táncoltunk. A Ramónára.

Összekapaszkodva keringőztünk, csoszogtunk ide-oda. A többi ottlévő vendég is felállt, de aztán csalódottan visszaereszkedtek a helyükre, a lassú ütemre nem volt kedvük táncolni. A végén mi is visszaültünk a helyünkre. A következő zenedarab ugyancsak a Ramóna volt. Ismét felálltak a táncolni vágyó fiatalok, megint csak csalódtak. „Igyuk ki gyorsan az italunkat, és takarodjunk, ebből hirig lesz…” – mondta Jóska. Domi halkan, mosolyogva megszólalt: „Én tíz Ramónára fizettem be a Wirlitzerbe…” Egy pillanat alatt kihörpintettük a kávét, a vodkát, fizettünk és elpályáztunk. Már felértünk a kastély közelébe, amikor még mindig a Ramóna bús melódiáját hallottuk. Domi ezen a csínyen úgy kacagott, hogy az oldalát fogta. Persze, mi is. Soha azelőtt, de azután se láttam így nevetni. 

Másnap – miközben ő a nyitott ablaknál napozott – illő gombokat varrtam a télikabátjára a gyöngyház gombok helyett és a hiányzók helyére. A télikabátot megfoldoztam, kikeféltettem. Persze, észre se vette.

M. – akit nagyon nyugtalanítottak Domi „furcsaságai” – felhívta Marosvásárhelyen Csőgör Lajos doktort, hogy odaérkezik Szilágyi Domokos, kéri, nézesse meg Domit egy ideg- vagy elmegyógyásszal. – Ekkor nekünk már meglehetős tapasztalatunk volt a „furcsaságokat” illetően, minthogy Péter fiunk már megjárta a vásárhelyi kórházat betegként. Amiket Domin megfigyeltünk, már nem tudom részletesebben feleleveníteni. Tizenegy évvel később Domi és Péter együtt, egy szobában tartózkodtak a vásárhelyi elmegyógyintézetben. – Csőgör doktor megígérte Jóskának, gondját viseli Dominak Vásárhelyen, hogy jó kezekbe kerüljön. Másnap kikísértük az állomásra, vidám volt, derűs, jókedvű, sőt, beszédes. Felszállt a Vásárhelyre induló vonatra, integettünk utána… Napok múlva értesültünk Csőgörtől, hogy Domi nem érkezett meg. Íme, még egy jel… Egy idő múlva hallottuk, hogy Domi Váradon bukkant fel és valahol Biharban. Hol, kinél, meddig, mit csinált ott? Nem tudtuk meg soha. Ez a „kaland” is megerősítette Jóska balsejtelmét: Domival baj van. Szász János járt Szinaján – s minthogy ő jóban volt Domival –, M. megkérte, találjon ki valamit, hogy pszichiáter lássa, beszéljen vele. Elmondta Jancsinak, hogy miket tapasztalt. Nem tudom, hogy orvosi vizsgálatra sor került-e. De Domi leveleiből kiderül, hogy később, évek múlva járt pszichiáternél, és ezen roppant mód derült, mert – valahogy úgy tűnik –, ő vizsgálta, vizsgáztatta az orvost.

1966 táján Domi lektorizálta Jóska Aréna című verseskötetét. M. két költőnek a véleményében bízott, fenntartás nélkül: az öreg Endre Károlyéban és a Szilágyi Domokoséban. Ebben az időben gyakrabban járt hozzánk a kötet ürügyén, és – ha jól emlékszem – erre az időre esik, hogy elhagyta Gizit, amiről egy szót sem beszélt. Mi sem tőle tudtuk meg. Hervay Gizi sírva, zokogva panaszolta el, hogy Domi – Szisz, ahogy ő is hívta – elhagyta, de ő maga sem tudott erre magyarázatot találni. Gizi végtelenül szerette Domit – azt hiszem, végül ugyancsak betegen, haláláig. Csak őt szerette –, és valóban érthetetlen volt, hogy Domi miért hagyta el Gizit, és miért éppen Julcsához került, aki talán egyszerűen „birtokba vette”. Ennek következtében, egyik vasárnapon beállított hozzánk Majtényi Erik – Domi legintimebb jó barátja –, Szász János, Domi, Gizi és Julcsa, megbeszélni „tárgyilagos barátokkal”, hogy mi legyen a kisfiú sorsa. Kobak maradjon-e Gizinél vagy Julcsánál, azaz Dominál. Az estig tartó „tárgyalás” alatt se Gizi, se Domi ki se nyitotta a száját. Roppant kínos, durva, ocsmány, fájdalmas volt a mi számunkra is, ahogyan Julcsa „vitte a szót”, érvelt, kifejtette a megoldás „praktikus”, anyagilag mindenekelőtt számára előnyös részét. Minthogy Julcsának is volt egy kisleánya, érvelt, sokkal „jobban jönnek ki”, ha náluk marad Kobak, minthogy Domi tartásdíjat fizessen Gizinek. „Amúgy is van egy néni, aki gondját viselheti a gyerekeknek, főz, míg Gizinél…” Stb. Végül elfajult az egyoldalú „vita” – amiben, mint mondtam, sem Domi, sem Gizi, de mi sem vettünk részt. Jóska végül azt mondta: „Nem dönthetjük el mi, hogy kinél marad a gyerek. Ez a törvényszék dolga… De mégiscsak Gizi a fiúcska édesanyja…” Gizi sírva fakadt, Domi felállt és elment. A gyerek végül Gizinél maradt.

A Julcsával való házasság kezdetén Domi valóban ápoltabb, kiegyensúlyozottabb volt. Hetente – kedden délután 6-kor – találkoztak a bukaresti magyar írók az Athené Palace kávéház bárjában. Domi ezeken a találkozásokon rendszeresen megjelent. A beszélgetésekben alig vett részt. Olykor egy-egy szellemes, gúnyos megjegyzést tett. A kávéházból rendszerint az Írók Házába mentünk vacsorázni. Domi velünk jött, vacsorát rendelt magának, de nem nyúlt az ételhez. Délelőttönként változatlanul be-becsöngetett hozzánk, köszönés helyett dünynyögött valamit, amikor ajtót nyitottam neki. Néha az íróasztalomra tett egy kézzel írott verset. „Olvasd el…” – mondta, aztán leült Jóskával szemben a fotelbe, és hallgatott. Én kínnal-bajjal tudtam csak olvasni az írását, s minthogy nem értek a költészethez, véleményt sem tudtam volna mondani, de erre ő nem is tartott igényt, nem várt – senkitől, de legkevésbé tőlem – elismerést vagy dicséretet. Azt meg se hallgatta volna. Egy alkalommal, amikor Domi nálunk volt, a szobában tartózkodtam. Órákon át egy hangot sem hallottam odaátról. Amikor Domi menni készült, megkérdeztem: „Az összegyűjtött hallgatásaidat rendeztétek sajtó alá?” Domi halványan elmosolyodott. „Ez jó!” Nagy elismerés volt ez részéről.

Egészen másféle Szilágyi Domokost is ismertem: gyakran találkoztunk az Írószövetségnél, azaz az Alapnál, ahová mindketten rendszeresen jártunk – péntek délelőttönként, kéthetenként – kölcsönért. Majtényi Erik jóvoltából, aki az Alap vezetőségének tagja volt, és minden lehetőt elkövetett, hogy M. és Domi kölcsönökben részesülhessenek. A pénztár előtti sorbanálláskor beszélgettünk Domival, amíg sorra kerültünk. Aki hamarabb érkezett oda, „tartotta a másik sorát”. Szegények voltunk, ők is, és mi is. Domi roppant méltánytalannak tartotta, hogy olykor éppen csak annyi pénzünk volt, hogy trolibusszal elmehettünk a kölcsönért, de ha történetesen valamilyen oknál fogva elmaradt a kifizetés, nem volt pénzünk trolibusszal hazautazni. Talán e szomorú tény következtében jutottunk arra az elhatározásra, hogy „autót veszünk, részletre”. Azaz, minden kifizetésből egy-egy alkatrészt vásárolunk az autóhoz. „És amikor már együtt van a kerék, kormány, motor meg a többi, akkor én összeszerelem…” – mondta Domi. Erről hosszan el tudtunk beszélgetni.

Különben a legmókásabb az volt, hogy ha az ember Domit elnézte, nehezen tudta volna elképzelni, hogy akár egy vízcsapot el tudna zárni, nemhogy „összeszerelni” bármit. De a játék mulattatta. Hónapokon át tervezgettük az autót péntek délben. Amíg egy alkalommal – ekkor nem kölcsön, hanem „valóságos” honorárium-kifizetés volt –, Domi nagyobb összeget kapott. Azt mondta: „Az autóalkatrészek vásárlása égetővé vált… Komolyan neki kell álljunk a dolognak…” Hazaindultunk az Írószövetségtől, a trolibusz-megállónál Domi elbúcsúzott. Megkérdeztem: „Nem mész haza? Julcsa – gondolom – nagyon vár már a pénzzel.” Azt válaszolta, van még valami dolga, mindjárt hazamegy ő is. Se aznap, se másnap, se harmadnap nem érkezett haza. Eltűnt. Julcsa kereste nálunk és mindenfelé, ahol Domi meg szokott fordulni. De Dominak nyoma veszett. Talán egy hét múlva, lerongyolódva, szakállasan, egy lej nélkül érkezett haza, arcán sebekkel. Gondolom, erős csontritkulásban is szenvedett, mert folyton eltört hol a lába, hol a karja. De az is megtörtént, hogy részegen egy ablakba esett, és összevágta az arcát. Ez alkalommal érte ilyen baleset. Ezután huzamosabb ideig nem láttuk. Julcsától értesültünk, hogy Domi honoráriumot vett fel, és azzal újból eltűnt. Nem tudja, hol keresse. De valamilyen nyomra jutva, elment Kolozsvárra felkutatni Domit. Valóban ott találta, egy cukrászdában, Majtényivel. Julcsa ízléstelen, zajos botrányt csapott ott a cukrászdában, nyilvánosan homoszexualitással vádolva Domit.

Ezután Domi hetekre eltűnt. 1968-ban a bukaresti írók beszüntették a keddi kávéházi találkozásokat. Jóska az Írószövetség vezetőségébe került, Szász János titkárként működött ugyanott. Ekkor döbbentek rá, hogy Szilágyi Domokos – ekkor már ismert és elismert, kiváló költőként tartották számon – nem tagja az Írószövetségnek. A tagság – annak idején – olyan előnyökkel járt, amelyekből Dominak is része lehetett volna, de mi több és fontosabb: ingyenes orvosi ellátás, poliklinika, kórház – esetleg –, betegnyugdíj, (amit aztán meg is kapott), utazás, útlevél, esetleges külföldi meghívás, segély, nyaralás alkotóházban stb. Hogy Domi „kérje” az írószövetségi tagságát, arról szó sem lehetett. Ezt kereken visszautasította. Ekkor Szász megírta a kérést – Domi tudta nélkül –, Jóska aláírta Szilágyi Domokos nevét, és Jóska Eugen Jebeleanut kérte meg, hogy „ajánlja” felvételre. M. is ajánlást írt, és így vették fel 1969-ben Domit. Erről ő csak később szerzett tudomást, amikor a tagsághoz szükséges könyvecskébe fényképet kért tőle az Írószövetség irodája. Vállat vont, amikor megtudta, hogy megkapta a tagságot, és csak ennyit mondott: „Mire jó ez?” Ez idő tájt telefonált egy délután: jöjjünk azonnal el hozzá, fontos és sürgős dolgot akar Jóskával megbeszélni. „Jóska nincs itthon – válaszoltam –, nem tudom, mikor jön haza, és nem lesz-e nagyon fáradt”… De okvetlen jönnünk kell, nagyon fontos dologról van szó. Neki nem volt otthon telefonja, visszahív egy óra múlva az utcáról a válaszért. Amint Jóska megérkezett, közöltem vele, mit telefonált Domi, Jóska azt mondta, ha Domi hív, biztosan fontos, sürgős dolga van vele. Siessünk. Domi visszahívott, közölte a címét, illetve a Julcsa lakásáét. Mi még nem jártunk náluk. Domi türelmetlen volt: jöjjünk gyorsan, vár a trolibusz-megállónál.

Messze laktak, tán félórába is telt, amíg odaértünk. Domi ott állt a megállónál. Imbolygott. Alig állt a lábán. Részeg volt. Szólni sem tudott. Felmentünk a nyolcadik emeletre, be a lakásba. Domi egy fotelbe huppant, és nyomban elaludt. Félrebillent fejjel aludt, a szája szélén habos nyál csurgott az állára, ruhájára. Julcsa – elborzadásunkra – meglehetősen egykedvűen azt mondta: „Biztosan megint lenyelt egy marék aszpirint, vagy altatót, vagy mifenét… aztán lehúzott a sarki kocsmában két-három féldecit… Így szokott.” Domi pár perc múlva lefordult a székről. Eszméletlen volt. Jóska és Julcsa bevitték a szobájába. Ágyra fektették. A baj ezalatt történhetett, amíg ránk várt a megállónál, mert amikor telefonon beszéltem vele, még színjózan volt. Így hát soha nem tudtuk meg, mi volt a „sürgős, fontos” beszélnivalója az „öreggel”. M.-t valóságos rémület fogta el. Mi történik, ha ilyen állapotba kerül, amikor egyedül van? A nyolcadik emeleten! Kiugrik! Vagy kidobhatja a Julcsa kislányát! Julcsa nem tudta, fel se fogta, hogy valójában Dominak mi a baja. Nem értett ő semmit ebből az emberből, sem a betegségét nem fogta fel, sem az emberi – művészi – értékét annak, amit írt. Hogy milyen veszély fenyegeti Domit és mindanynyiunkat, nem tudta.

Ekkor voltunk először és utoljára náluk. Ezután – 1970-ben – Domi elment Kolozsvárra. De elválni nem tudott Julcsától. Julcsa nem akart válni. Alighanem számításból. Hiszen nem szerette, nem értette Domit, aki mégiscsak híres író, és, ha épp nem szórja el a pénzt, pénzt is hoz a házhoz. Domi Kolozsvárról olykor írt M.-nek levelet. Negyedévenként, amikor a betegnyugdíja ügyében felülvizsgálásra jött Bukarestbe, felkeresett. 1973-ban M. súlyosan megbetegedett. Elterjedt a hír, hogy halálán van. (Így is volt.) Akkor telefonált Domi Kolozsvárról: „Anna, nyugi, nyugi! Az Öreg nem hagy el minket, ne félj, nem megy el… Ez nem az ő stílusa!” Csak az, aki Domit jól ismerte, értheti, hogy ez Domi részéről a gyengédségnek, a szeretetnek a legmesszebbmenő megnyilvánulása volt. M. felgyógyulása után Domi meglátogatta az „Öreget”.

Máriával volt, „élettársával” – az öngyilkos Nagy Kálmán özvegye –, akivel haláláig együtt élt, és akit nem vehetett feleségül, merthogy Julcsa nem akart elválni. Ekkor – utolsó találkozásunkkor – Domi kissé meghízott, ápolt, mondhatnám „elegáns” volt, beszédes, és kiegyensúlyozottnak látszott. A lába gipszben, bottal járt. Bokatörés. Derűs és nagyon kedves volt. Látszott Domin, hogy most van, aki gondját viseli. Emlékszem, távozásunkkor hogyan bicegett le a lépcsőn a botjára és Máriára támaszkodva. Ekkor láttuk utoljára. (Az itt közölteknek persze nincs irodalomtörténeti jelentése, de ha esetleg valahol valaki felhasználna belőlük valamit, csak a nevem nélkül.)  

Pojána, 1986. XII. 11.  

1 A szerző a Kántor Lajos által szerkesztett A költő életei című Szilágyi Domokos-emlékkönyvre utal, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1986 őszén. Úgy tűnik, hogy voltaképpen ez a Szilágyinak szentelt kortársi antológia késztette Méliusz Annát saját „emlékképeinek” a lejegyzésére, amint írja: „házi feladatként, házi használatra”. A kész szöveget természetesen még átnézhette Méliusz József is: néhány jelentéktelen javítást eszközölt rajta, csak kötőszavak és igekötők szintjén, illetőleg két jegyzetet fűzött az anyaghoz. Az emlékezést Méliusz Anna nem közlésre szánta, a benne foglaltak idézését is csak névtelenül vállalta volna… Mégis úgy hisszük, hogy így, utólag, megkésetten sem kegyeletsértő, sőt, bizonyos értelemben gesztusértékűnek is tekinthető, ha most a közlésére vállalkozunk… A Méliusz-házaspár sem él már… Szilágyi Domokos, a költő pedig az idén júliusban volna hetvenéves. (Méliusz Anna kézirata különben Szász János hagyatékából került elő. Köszönet érte Majtényi Ágnesnek és Majtényi Ildikónak, akik nem hagyták elkallódni ezt az érdekes irodalmi dokumentumot sem. KAF)

2 Alapították 1823-ban bukaresti magyarok. Megszüntették 1987-ben. m. (Méliusz József megj.)