[2019. március]

---

1991. június
Itt kezdődött. A színházban a Vak Béla királyt tűzték műsorra. A szín­művészeti egyetem diákjai statisztáltak benne, így én is. Valószínű, hogy a Vak Béla király nem az első és nem is az utolsó ilyen alkalom, majd jön a következő produkció, amibe szintén kiosztanak.

június 2.
Az első próba. A rendező az asztalfőn ült, a színészek az asztal körül, a statisztéria a terem végében vagy a fal mellett foglalt helyet. Volt valaki a teremben, akit nem ismertem, és nem is illett oda. Magára húzta a tekintetemet. Zakót, nyakkendőt, élére vasalt nadrágot viselt, vastag, fekete keretes szemüveg az orrán. Karórája egyszerű, tökéletesen harmonizált öltözetével. Régi idők embere. Nyugodt elegancia áradt minden mozdulatából. Csendben ült, de hallgatása beszédes volt. Ő a darab szerzője, költő, író, filozófus.
Tömören, tőmondatokban beszélt. Megragadó öniróniával, személytelenül, közben minden mondatában benne volt. Nem úgy tűnt, mint akinek kedve telik a beszédben, sőt, inkább úgy, mint akinek ez pótcselekvés, kín. Elmondta, hogy a darabot nem színpadra írta. A hatalomgyakorlás morális deficitje, az erkölcs és hatalom összefüggései foglalkoztatták, és ezt egy drámában megírta, de nem azzal a szándékkal, hogy darabjának színpadi utóélete legyen. Nem, nincsenek ilyen ambíciói.
Elolvastuk a darabot. A tömény, szikár dialógusok a történelmi múltba vezetnek, de a konkrét történelmi esemény itt csak ürügy, mivel a cselekmény, megfosztva a történelmi körítéstől, igen sajátos világképről árulkodik. Nyomasztott a darabban kibontakozó, önmagát felemésztő zárt világ. Mélyre vitt a szövege, nehéz volt visszarázódni, hazafelé is ez járt a fejemben.
Először találkoztam a költővel, és utoljára.
2011. december 6.
A Hugenották bemutatója. Gérard-ot, a legidősebb fivért játszottam. Hit­elvi tabudráma, a reformációt követő ellenreformáció idejéből. Gérard-ban önmagát alkotta meg a szerző. Ez a szöveg jóval elmélkedőbb, gyötrődőbb volt, mint a másik, ezt a darabot inkább a filozófus írta, többrétegű intellektuális élmény. Gérard vívódik, az elkerülhetetlen erkölcsi bukásról szól, de ő, bár magára maradt, mégsem adja fel. Tudja, hogy hiába tengődik a rácsok mögött, szelleme szabad: „Hajlandó vagyok, uram, mindhalálig itt raboskodni, itt pusztulni el. / Hajlandó vagyok megrakni, s akár saját fejemre gyújtani a máglyát, / Csak gondolhassam ezt, vagy bármi mást. / Hát ez a helyzet, gondolom, megérti.”

2018. május 14.
– Halló?
– Szervusz, János.
– Szevasz, Gáspi.
– Van itt egy anyag, negyven vers, lenne kedved hozzá?
– Kinek a versei?
– Jövőre lenne 90 éves, ha élne, de nem azért felejtettük el, mert meghalt. Évforduló lesz, innen jött az ötlet is. Elek Tibi állította össze, a gyulai Várszínház igazgatója. Lenne egy előbemutató június végén, Gyulán, majd ősszel bemutatnánk itthon.
– …
– Igazából nekem ajánlották, de úgy érzem, hogy inkább neked való.
– Miért érzed így?
– Téged jobban foglalkoztatnak most ezek a dolgok.
– Nocsak!
– Komolyan! Átküldöm, gondolkozz, és dönts, hogy vállalod-e?
– Rendben, küldd.
– Tökéletes. Én is segíthetek, rendezhetem én, ha megfelel neked.
– Persze…
Negyven vers, az sok. Pár perc múlva meg is érkezik a szöveg. Nekem való lenne ez a műsor? Mégis miért? Talán csak szabadulni akart, átpasszolni az ügyet valaki másnak… mindegy, átolvasom, és kiderül. Azt viszont jó hallani, valaki figyel arra, hogy éppen hol tart a színész az életében, mi foglalkoztatja. Színházban ez ritkaság, színésznek nagyon fontos. A tökéletes szereposztások ilyenkor születnek.

május 15.
Töprengek. Nem hiszem, hogy igent kellene mondanom. Először lépnék fel versekkel egyedül, soha nem vágytam erre: ott állni egy személyben, önmagam jelentőségétől megittasultan. Különben is: pódiumműsor, ez borzasztó! – ez valami szocreál kulturkampf beütés, tipikus önmutogató, könnyfakasztó műfaj! A színház zsákutcája. Úgy érzem, a versmondás halott. Nem is lehet másként, a vers nem azért van, hogy mondjuk, óhatatlanul magába szippant a szavalás, az érzelgősség ördöge, és az ezen a szinten megragadott „igazság” bohóckodássá válik, előadóművészeti álidill. Szóval inkább nem.
Elolvasom a verseket, és meglepetés ér. Ütős összeállítás, kegyetlen versekkel. Izgalmas textus, tiszta, jól körülírt valóság. Lars Von Trier jutott eszembe, a dán filmrendező, aki filmjeiben úgy járatja velünk a Golgotát, hogy még levegőt sem enged venni. Hasonló élményem van itt is, szinte fáj, olyan pontos a diagnózis, ahogy a költő a világról beszél, és közben a stílusa magával ránt. A feszültség József Attilához fogható, nem tudok nem felfedezni hasonlóságot e sorok között: „Gyomrod érzékeny talaját / a sok gyökerecske át meg át / hímezi, finom fonalát / csomóba szőve, bontva bogját – / hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját / s lombos tüdőd szép cserjéi saját / dicsőségüket susogják!” (Óda) „A föld alatti, lágy indák között / Titokzatos fény hullott hajzatodra. // Csontujjaidon gyűrű villogott, / S egy tömzsi bürköt táplált ifjú melled. // Giliszták itták bomló izmaid, / És szád helyén csak mosolyod derengett.” (Féltelek)
A verseknek nem sok közük van a mindennapokhoz, a költő nem aprózza fel a létezést. Nem fontos, hogy mi történik a kicsinyes, kényszerű ve­sződségeink sűrűjében, mélyebbet merít. A létezés gyötrelme sejlik minden mondatában, én és világ, ez a kibékíthetetlen, örök feszültség. Az első kérdésem óhatatlanul a koncepciót fürkészi: lehet-e hitelesen szépirodalmi köntösbe bújtatott filozófiai diskurzust folyatni a színpadon? A néző elér­zékenyülős fajta, vajon érdekli-e az, ami nem is a lélekhez szól, és első hallásra csupán meddő elmélkedésnek tűnik? Nem tudom, de ez tőlem függ, és attól, hogyan prezentálom. A tündöklés a versé kell legyen, és én csak eszköze ennek, alkotás és befogadás közti átjáró. A versmondás az önkontroll csúcsra járatása, a kimondhatatlan kimondásáé: „Kimondtam, amit kellett, és emellett / kimondtam, amit elhallgatni kellett.” (Előhang)



május 18.
Eszembe jut a próba, amikor a költő elmondta, még ’91-ben, hogy ő nem azért ír, hogy színpadra kerüljön a műve, egyszerűen csak ír, mert úgy érzi, hogy írnia kell, hogy élni tudjon. Vajon lehet-e nekem annyira fontos ez a műsor, mint az élet? Elkerülhetetlen, hogy az ember ne legyen máris patetikus, márpedig a pátosz a versmondás bacilusa, hullaszagú. 
És mégis, az élet. A költő nem téved az érzelmek útvesztőibe, elmélke­dő hangvétele fegyelmezettségről árulkodik. Pöröl Istennel, és más utat a megnyugváshoz nem talált, csak saját magán át. Minden lételméleti kínját önmaga, vagyis az ember megismerésének erőfeszítésébe fojtotta. Minden más absztrakt, értelmezhetetlen. Hogy lehet valaki ennyire kíméletlen? Semmi nincs rajtunk kívül, a semmibe hullunk, ennyi az élet? Lényem csupán egy öröklődő sejthalmaz, megkonstruált génállomány, a valahol kezdődő és valahol véget érő biológiai sík egyik állomása? A szövegek felszínével beérő olvasó könnyen stigmatizál: ez egy istentelen ateista! Közben érzem, hogy ennél sokkal többről van szó, itt szinte minden együtt van, ami fontos és méltó az életben. Az élet az itt és most erkölcsi imperatívusza.
Bámulatba ejt a szenvedélyes igazságkeresése, a vérfagyasztó pragmatizmus. Tombol a szenvedély, de egyúttal ki is oltja önmagát, és a szellemi kontroll megzabolázza a belső káoszt. A költő ontológiai tézise mentén a műsor konstrukciója is körvonalazódik: az ember lételméleti küzdelme csak egyirányú lehet. Önmagunk célja csak önmagunk lehetünk, nincs más irány, nincs más valóság. Illúziótlan perspektíva, számomra idegen.

május 20.
Újraolvasok mindent. Engem első olvasásra nem az érzelmi szál, hanem az értelmi érdekel, a szerkezet. Igyekszem logikailag összetenni, és ha nem sikerül, leteszem a szöveget anélkül, hogy végigolvasnám. Ha a logikai rostán túljut a mű, már a szöveg mélyebb rétegei érdekelnek. Így áll össze egy gazdagabb, többfélébb élmény. Ámulok: ezek a versek tele vannak katarzissal, a megrendülés és erkölcsi purgatórium folyamatos: „Erős vagyok, ha erő elviselni / a szenvedést, hát én erős vagyok. Mi minden ért, már én magam csodálom, / hogy szótlan állok, és nem ordítok. // Mindenki tudja, hangtalan viseltem, / mint hamvadok, a tűz miképpen emészt. / De sejtik-e, hány ének hűlt ki bennem, / míg elviseltem ezt a szenvedést.” (Mucius Scaevola)


május 22.
Újraolvasás után minden evidensebb: a költő okos ember volt, de szomorú és reménytelen. Kíméletlen, ahogy írt, de azt is tudta, hogy ha nem ír, attól még nem roppan össze az univerzum – csak az igazán nagyok jutnak el erre a felismerésre. Precíz volt, nem lehet a verseit úgy mondani, hogy közben improvizálok – azonnal kilóg a versláb. Megtörik a szerkezet, a szenvedély kialszik, a vers meghal. Nem lehet tévedni, itt nincs pardon. Vagy minden mondat célba ér, vagy üres kongás, unalmas fecsegés lesz. A köl­tő szómágiája varázslatos, nem fér bele semmi, ami kívül esik a belső vonzáson, amiben a kudarcot is sikerre hajszolja. Úgy beszél a kudarcról, mint ami a siker alapja. Úgy használja a szavakat, hogy azoknak nemcsak igazságuk, hanem valóságuk is megteremtődik.
Meg kell vágnom a szöveget, kiejteni mindet, ami fölöslegesnek tűnik. Nehéz folyamat, de elmondani csak azt kell, ami őszintén szólal meg, és betölti a teret, máshogy nem érdemes.

május 23.
A 40 versből 27 maradt. Megpróbáltam úgy sűríteni, hogy feszült, tömény élményben részesüljön a néző, nehéz lélekkel távozzon. A költőnek sem volt könnyű. Fontos, hogy minden, ami valójában a költőt a leginkább foglalkoztatta, hangsúlyt kapjon az összeállításban: eredetmítoszok, teremtés, 56-os események, szerelem, az ember, elmúlás (Isten).
A következő napok a szövegtanuláséi, egy hónapig tart. Tanulás közben helyükre kerülnek a hangsúlyok, kitárul a költő lelke. A mondatok tanulás közbeni folyamatos ismétlése, mint az imám, ki mantrázza az imát, közelebb visz a megismeréshez. Nemcsak megtanulni nehéz, elmondani sem lesz könnyű. A költő legtermékenyebb időszaka az elmúlt század közepére te­hető, javában tombolt a kommunizmus, és az akkori nyelvi-stilisztikai atti­tűd nem biztos, hogy ötven év után még érvényes. Más hangot kell megütni, mai életritmushoz alkalmazhatót ahhoz, ami a költő életének kegyetlen – és tehetetlen –, sötét időszakában fogant. Olyan szókimondó volt a totalitarista pokolban, hogy innen nézve csoda, hogy túlélte, hogy nem verte agyon a Szekuritáté. De ami akkor hatott, feltűnést keltett, nem biztos, hogy ugyanúgy fog ma is hatni. Színházi nyelven: más kulcsban kell beszélni, mint akkoriban. Szimplán, feltűnés nélkül, elegendő súlya van itt a szavaknak.


június 19.
Nehéz a verseket megtanulni. Egyenként néha pársoros, máskor többszakaszú nyomasztóan aktuális történelmi tablókba oltott emberi sorsok. Nem is sikerült mind, de nem baj, hiszen az elképzelés az, hogy a költő dolgozószobáját idézzük meg, mindennapjait az alkotás állapotában. Néha kezébe veszi verseit, és csak felolvassa önmagának. Aztán kinéz az ablakon, ami nincs, és folytatja, ezúttal kívülről. Az (önmagába) zárt létezés színpadi illúzióját kell megteremteni, a perspektívátlanul magára maradó alkotó legkínzóbb kellékét: a magányt. 
Jó ez a színpadkép. Fényben is körbezárjuk, a remény pislákoló fényburka, amin túl csak az árnyék van, a semmi: „A Semmi, mely erős, nemes, / Természetes és végleges, / És egyszerű, / És roppant észszerű, / Mindig egész, és mindig az, ami.” (Sajnálj meg engem)
Holnap a zenéé a főszerep. A fejemben van, hogy mikor, hogyan és mi szólaljon meg. Azt is tudom, hogy működni fog, éppen a versek miatt, mert minden komorság, sötét tónus ellenére a sorok közötti csendben harmónia van. Valószínű, hogy a költő zenét is írt, amikor megalkotta verseit. Vagy zenét hallott. 

június 20.
Az 56-os verseknél nyilvánvaló, hogy az Egmont nyitánynak kell megszólalnia, a teremtéstörténetben (Ardzsuna kérdez) valami Bach, és van pár vers, ahol konkrét utalás van a klasszikus zeneirodalom egy-két gyöngyszemére, de ez nem elég. Ezek a versek ma hangzanak el, így mai zene kell, formabontó, olyan lüktetéssel, ahogy ma élünk. Valami kortárs harmónia.  
Nehéz a zenével, de mint mindig, most is a versekből indulok ki. A versek, primer olvasatban, a földbe döngölnek, miközben szárnyalni akarnak, lendülni a végtelen felé. Úgy tűnik, hogy a pokol mélye a hangsúlyos, pedig nem, éppen a láthatatlan, de létező fény a domináns. Itt minden az égre mutat, a versek transzcendens aurája, ezért szárnyaló zene kell, csak a látszatokban hangsúlyos költői nihil mellé. A zene felülírja az örök kudarc­élményt, kínzó tehetetlenséget, és új irányt mutat: „Csakis tinektek adatott meg a tökéletes tisztaság. Csak tinektek, csak a zenének, az áradó-salaktalannak, a bűntudatlan-meztelennek, amelyhez árnya sem tapad annak, amit a vers kitárna, amit a szó jelentene.” (Tiszták vallatása)
A vers a valóság tükre, a zene a vágyainké. Ilyen zene kell, a mainstream-mel szembemenő underground hangzás, a mindig lebegő, feltörekvő, ám mélyreható harmónia. A költő életsúlyát feloldom a reménnyel. 
június 21.
Hamar eltelt az idő, alig pár nap választ el a gyulai bemutatótól. A színpadkép összeállt, minimál, íróasztal, szék, lámpa. A szerkesztőségben halomnyi kézirat, könyvek, újságok között ült, a mi színpadképünk ehhez képest puritán. Az asztalon versek, egy pohár víz, a költő képzeletbeli íróasztalát hivatott megteremteni. A jelmez egyszerű, elég sok fényképet láttam, szinte mindegyikben nyakkendőben és zakóban van, a szerkesztőség­ben ez volt a mindennapi, de számomra mégis ünnepélyesnek ható viselete. Néha magas nyakú pulóverben, akkoriban ez nagy divat volt.
Fejemben kész a műsor, az Előhanggal kezdek, A vesztesek marad a végére, és a melankóliát feloldandó, ráadásként a Parti füzes Epilógusával zárok. Közben közel másfél órán át tartó gyötrelem: ez a súlyos élet, önkeresés és önimádat, a költő kiapadhatatlan és mégis kudarcos szerelmi világa. Sokáig küszködtem azzal, hogy vajon nekem szerepet kell-e játszani, a szó klasszikus színházi értelmében vett játékkal? Nyilván nem, itt nincs szerep. Én – én maradok, de hangomat adom a gondolatokhoz, átjár a költő féktelen szenvedélye, szárnyaszegett virtuozitása.

június 22.
Próba a kisteremben. Nehéz ezeket a verseket mondani, megviselnek, ízekre tépnek. Az emberi magány végtelen folyosóján járok. Óvatosan kell adagolni az emóciót, finoman bánni a drámával, vergődik a testbörtönbe zárt lélek. Majd beékeljük a zenét, zenei aláfestés, de itt semmi sem rende­lődik alá vagy fölé semminek. Költő, színész, vers, zene, minden egy helyen. Sőt, a világítás, a fény! A fényburok, amin kívül csak a fagyos galaxis, de belül az önmagába roskadó, mégis örömteli otthonállapot.
A következő napok a szorongással teli felfokozott várakozás napjai, a bemutató előtti hajrá. Mikor minden a helyére kerül, és a versek saját szavaimmá válnak. Találkozás a költővel.

június 23.
A vers leveti gubáját. Egyre pőrébb, kitárulkozóbb, valóságos sztriptíz. Egyre mélyebben belátni a költő világába, ahol csak az érvényes, amiről tudunk, és csak arról beszélhetünk, amit megéltünk. Amit hiszünk, az magánügy, arról nem folyik vita, abban nincs érvelés. Micsoda tapintat ez, és közben milyen lehangoló korkép: sok apró valóság börtönében élünk.


június 25.
Végre főpróba. Túl sokat voltam egyedül, egy térbe zárva a költővel. A próba végére rendesen kimerülök, úgy érzem, minden pillanattal kiürül a világ, minden elmondott vers elviselhetetlen teherként nehezedik rám. Fáj ez a világ, ahol bezárva élek.

június 26.
Utazás Gyulára. Előadás este héttől. Előtte kapom a hírt, hogy a költő lánya is jelen lesz. Csordogálnak az érdeklődők. Lassan megtelik a terem, kezdeni kell. Szorongok, feszült vagyok.
Vége. Hosszan tartó, intenzív taps. Én meghatódtam, és úgy tűnik, a nézők is. Az emberek arcán sem öröm, sem bánat, ha azt mondanám, semmi sincs, örülne a költő. Minden olyan természetes. Ez a ma este nem egy zajos siker, inkább minden egyensúlyba került, a költő sem szerette volna a zajos ünneplést, én sem. Pont az történt, amire vágytam, ami megtörténhetett. Áldott pillanatok ezek. 
A végén kaptam egy csokor virágot, nem is írnám le, ha nem volna valamiért fontos. Szinte azonnal átvillant a fejemen, hogy ez a csokor a költő lányát illeti meg. Odaléptem hozzá a nézőtéren, és átnyújtottam. Kisírt szemekkel vette át.
Most véget ért egy folyamat, de messze még a vége. Szabadságra megyek, addig elengedem a műsort, a szellem önvédelme csendért kiált.

szeptember
Szabadság utáni skizofrén állapot: érzem, hogy a lényemmé váltak a versek, közben kilöktem volna magamból, legalább a nyári napokra. Nem lehetett, a lélek alagútjáig hatoltak. A feszültség az, amit nehéz elviselni. Mindennek a súlya, a felkészületlen lélekre zúduló önmarcangolás aránytalan dózisa. A költő bensője egy vizionárius és egy racionalista örökös küz­dőterévé vált, ami átszivárgott a versekbe. Ez a kettősség, az önmagukat kioltó, látszólagos oppozícióban lévő, mégis egymás mellett megférő stációk összhatása pokoli feszültséget teremtenek, így már nem is az érvelés a dön­tő, a vita, hanem a keresés, a létezés értelmének bonyolult, megválaszolhatatlan kérdései. Micsoda gazdag érzelmi arzenál, ami közben tartaléktalanul felemészti önmagát. Szemfényvesztés a vers, ha már elhangzik, meg is szűnik szempillantás alatt. 


szeptember 25.
Egy hét múlva marosvásárhelyi bemutató, őszre időzítve, mindig valaminek a változó időszakára. A természet hanyatlása, az idő hűvösebbre vált, kimúlnak a forró éjszakák. Néhány próbára lesz szükség, tulajdonképpen a felidézés vagy újrateremtés állapota. Az idő tisztára mossa a verset, a színész beleérik.
A felidézés szövegpróbát jelent. Napi kétszer el kell mondani a verseket, Enikő, a súgó ebben nagy segítségemre van. Hogy napi kétszer, az tetsző­leges. Nekem ennyire van szükségem. Elmondom kétszer, és bosszantó, hogy még botladoznak a gondolatok, nem elég folyékony a fejemben a szöveg. Hogy nem egyik gondolat szüli a másikat, hanem a logikai építkezés lendít előre, bár ilyen hosszú kihagyás után ez sem meglepő. A súgó megnyugtat: nem lesz baj, hiszen mindent tudsz.

szeptember 27.
A mai szövegösszemondó után belaktuk a teret, ahogy lelkemet a versek. Helyükre kerültek a tárgyak az asztalon, beállítottuk a fényeket, finomhangoltuk a zenét.
Őszinteség. Csak ez jár a fejemben pár nappal a bemutató előtt. Nem is a siker a fontos, hanem az őszinteség. A találkozásé, amitől minden illúzió porba hull, és minimálisra zsugorodik a színház. A siker elmúlik, ez a természete, de egy őszinte találkozás egy életen át elkísér. Az őszinteség semmihez sem alkalmazkodik, önmaga útját járja. Nem engedi meg, hogy a versmondás szavalássá torzuljon, hogy a hangsúlyok nyelvtanilag hajszálpontosak, és hogy minden „tökéletes” legyen. Nem vagyok ugyanis gép, a tiszta érzelmek feldúlják a lelket, öntudatlanná tehetik, csapongóvá. A versmondás a pillanat állapota, az éppen most rútsága, a leggyötrelmesebb vállalás. Halálközeli állapot, a költő is belehalt. „Én úgy utáltam, emberek, / ezt a rühös és rongy világot, / hogy mihelyt befogadni látszott, / inkább kiköptem lelkemet.” (A düh szonettjei)

október 1.
Én, ebben az állapotomban, már semmit sem tudok hozzátenni ehhez a műsorhoz. Amilyen mértékű lehet a megismerés, megismertem, amennyire befogadható, befogadtam. Nézzük egymást: közelebb sem akarok menni, de távolodni sem. A költő sem mozdul. És mégis, van itt egy közös út, amit az Örökkévaló ránk mért – érzem, mily törékeny szimbiózis ez, kés­élen táncol minden. Megrémülök, hogy mégis milyen biztonságot kapok ettől a bizonytalanságtól.

október 3.
Bemutató. Számban vacog a vers. Fagyos, kiszáradt a kisterem levegő­je. A nézőtéren csend, moccanásnyi idő sincs a versek között. Feszültség, amire vágytam, mintha a bőrömet nyúznák. Aztán vége lesz. Az előadás a legparányibb része az igazi találkozásnak. Minden, ami számít, utána valósul meg. Amikor mindenki fedezékbe vonul, önmagába. És hallgatásával beszél igazán.
Székely János hallgatását magával vitte a halálba. Minden más itt maradt. Úgy bánt el velünk, mint önmagával.