szerelem és szeretet két lélegzetben 

 
V. Gilbert Editnek, köszönettel 

1.

A szerelemről beszélni egy előadás keretében mindig bonyolult és voltaképpen arcátlan dolog. Hogyan lehet egy ennyire lüktető érzelmet, illetve ennek történeteit tipológiákba szorítani, szabályokat állapítani meg vele kapcsolatban, kategorizálni? Aki ilyesmire vetemedik, méltán sérülhet meg gúnyos mosolyoktól, értetlenkedő tekintetektől. Hogy E. M. Forsternek a regényről tett megállapítását idézzük: „… nem ismerek egyetlen olyan értelmes kijelentést sem, amely ezt a földsávot egészében tudná meghatározni.”

Másfelől mégiscsak az életünk az, amiről beszélünk ilyenkor, s bár az életről is szeretjük hangoztatni, hogy nem tudomány (Élet és Tudomány, mondja nem véletlenül egy folyóirat címe), mindazonáltal szeretnénk megérteni. A megértésnek pedig, akárhogy is határoznánk meg, fogalmakra és kartotékokra van szüksége.

Mielőtt belevágnék, hadd válaszoljak még két hallgatólagos kérdésre. Miért éppen én? – ez az egyik. A másik: hogyan? Az elsőre azt felelhetném: mindig is a szerelem érdekelt, pontosabban a szeretet. Eddigi munkásságom jó részét az ezzel való foglalkozás töltötte ki, tette szenvedélyessé és, remélem, érdekessé. A megrendülés pillanata, mely még inkább belévetett a témába, akkor jött el, amikor válaszolnom kellett egy folyóirat erotikus ankétjára, s írás közben rájöttem, magam ellen találom meg az igazságot.

„Igazán nagy szerelmes verseket az tud írni, akinek nem mindegy. (…) Sejtésem szerint például a Heltai Jenő dalai azért nem lettek és nem is lesznek soha olyan csodálatosak, mint az Ady- vagy a Pilinszky-versek, mert a kis Katóval kapcsolatban még senki nem érezte úgy, hogy: »Mi hírért, sikerért szalasszon, / Ösztönzőnk, igazi valónk, / Kiszakadt belőlünk, az asszony«.” Ezért a trubadúr-lírából, bármilyen varázslatos és elbűvölő lenne is, valami mégis hiányzik. (…) azt hiszem, éppen a halál hiányzik belőle. Pontosabban a halál lehetősége.” Márpedig én addig (2003 februárjáig) éppen a trubadúr-líra ritmusára fütyörészgettem verseimet. A kiemelésekből is látszik, mennyire zavarba hozott a felismerés. De ettől kezdve még jobban izgatott, hogy mi a szerelem, és miért olyan, amilyen; semmi más nem érdekelt, mint hogy minél közelebb kerüljek hozzá. Tudtam, sohasem birtokolhatom, ahogy egy testről sem tudunk mindent, akárhányszor tettük is a magunkévá. Az ujjbegyeim mégis vágytak rá, s én nem akartam ellenállni a vágynak. A második kérdésre nagyon egyszerű a válasz: úgy szeretnék beszélni a szerelemről, mint Jan Kott Shakespeare-ről vagy a görögökről. Kottot nem érdekli, hogy Shakespeare láthatta-e Goya félelmetes metszeteit, hogy Oresztész hallott-e a rulettről. Ő egyszerűen saját olvasói tapasztalatát „hozza játékba”, s e tapasztalat kérdései, élményei és tapasztalatai alakítják értelmezését.  „A nyugati líra nem annyira az érzéki gyönyört, a beteljesült szerelmet dicsőíti, mint a szerelmi szenvedélyt. A szenvedély pedig egyenlő a szenvedéssel. Ez a lényeg” – írja Denis de Rougemont.

Azt hiszem, számunkra mindig is ez marad a szerelem: valami, aminek, ha igazi, köze kell legyen a halálhoz. Minden más lehet jó, okos, kielégítő, még szép is – szerelem a szó szoros értelmében csak a halál szomszédságában létezik. A halál, azaz a határtalanság szomszédságában, ahová hirtelen kerülünk, s ahonnan megpillantjuk addigi életünk ürességét, hamisságát, nemlétét. „Amíg Rómeó a csinos Rózába szerelmes, egy kicsit érzékeny, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor Júliát megismeri, elkezd félrebeszélni. (…) Amíg Hamlet apjának szellemével nem találkozik, egy kicsit búskomor, de pontosan úgy viselkedik és úgy beszél, mint a többi. Abban a percben, amikor apját meglátja, elkezd félrebeszélni. És micsoda meglepetés! Ugyanabban a percben kiderül, hogy nem ő, hanem a többi beszél félre, s ő az, aki helyesen beszél. A többi a maga nyelvét gyanútlanul tovább használja, Rómeó és Hamlet badarságait rosszallóan hallgatja. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól tudjuk, hogy Rómeó és Hamlet beszél helyesen, és a többi beszél félre és mellé. (…) Mialatt a többi a félre- és mellébeszélést gyanútlanul tovább folytatja, Rómeó és Hamlet elkezd pontosan a helyzethez mért szavakat használni. Micsoda helyzethez? Ostoba kérdés. Hát ahhoz a helyzethez, ami van. A többiek az egészből egy hangot sem értenek. Micsoda dologból? Ostoba kérdés. Hát abból a dologból, ami történik. A többiek azt hiszik, hogy itt a létezésnek veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozásáról van szó. De bennünket, akik a drámát pártatlan helyről látjuk, ez már nem tud megtéveszteni. Egészen jól látjuk, hogy semmiféle felfokozás nem történt. A többiek Rómeóhoz és Hamlethez képest a nemlétezésben vannak. És abban a percben, amikor Rómeó Júliát megismeri, vagy amikor Hamlet apja szellemével találkozik, vagyis amikor a világ kizökken, a nemlétezőkből hirtelen létezők lesznek.

S amikor létezők lesznek, elkezdenek beszélni, és pontosan a helyzethez mért szavakat használni úgy, mint akik a dolgot pontosan értik. Semmiféle veszedelmes, sőt kártékony, sőt tilos felfokozás nem történt. Nincs szó félrebeszélésről. Nincs szó arról, hogy minél bolondabbak lesznek, annál bolondabbakat beszélnek. Ezt csak a többi hiszi. Mi, akik a drámát pártatlan helyről nézzük, tudjuk, hogy a többiek egyszerűen nem számítanak, a drámában egyedül Rómeó és Hamlet a létező.” Hamvas pontosan fogalmaz. És figyeljük meg, hogy csak Róza „csinos”. Júliára nincsen szó, mert rá nem kell és nem lehet jelzőket találni. Illetve lehet, hiszen Rómeó is talál, de azután, hogy meglátta és megszerette ugyanabban a pillanatban.  Ez a szerelem: az a szerelem, amit transzcendensnek nevezhetnénk. Az a szerelem, amelyik nem ismer alkut, megfontolást, tárgyalást és kiegyezést fele-fele alapon. Ez a két fiatal ember (tulajdonképpen gyerekek még!) ösztönösen tudja, és beteljesíti ezt a kivételes történetet. Meg sem fordul a fejükben, hogy lehetne más választásuk, mint a másik. Határtalanul szerelmesek. E miatt a határtalanság miatt áll ellen a darab a modernizáló kísérleteknek. Kolozsvárott Keresztes Attila rendezett egy Romeo és Júliát, amelyben Montague és Capulet bőrszivart szívtak vívás közben, s Tybalt tele szájjal röhögött Mercutio poénjain. Nagyon szellemes, csak éppen a feszültség vész el. Az a feszültség, amely lehetővé teszi a két fiatal végzetes szerelmét. Amikor a szerelem kegyetlenné válik, ugyanez a határtalanság üt vissza azokra, akik életben maradtak.

Ady vagy Pilinszky versei nem azért kegyetlenek, mert a sápítozó szomszédasszonynak vagy a szemforgató magyartanárnak íródtak, hanem azért, mert nem tudnak szabadulni a határt teremtő határtalanságtól. Ő nekem az egész világ – egész világom ő nekem. Ó, hogy pusztulna már el! Legalább annyira gyűlölöm most, mint magamat. „Én félek, nem tudom, mi lesz, / ha álmom újra fölvet? / Kivánlak, mégis kapkodón / hányom föléd a földet. / A számban érzem mocskait / egy leskelő pokolnak: / mit rejt előlem, istenem, / mit őriz még a holnap?” Úgy kívánlak, annyira bebörtönzöl, agyongyötörsz a nekem-valóságoddal.

Ezért vonja felelősségre Heathcliff a halált, amiért elragadta Cathyt, s magát Cathyt, amiért meg merészelt halni. És ugyanezért öli meg Rogozsin Nasztaszja Filippovnát. Mindkettő azt mondja: nekem való vagy, senki másnak. Miért haltál meg, hiszen nekem teremtettél. Nekem teremtettél, halj hát meg, ne lehess többé a másé. Ugyanitt, A félkegyelmű kapcsán kell elmondani, hogy bármilyen profánul hangozzék is, van a szerelemnek egy tisztasági és önzetlenségi határa. Sem Nasztaszja Filippovna, sem Aglaja Ivanovna nem tud Miskin mellett maradni, s noha okaik különbözők, döntésük érthető. A szerelem nem tud mit kezdeni azzal a szeretettel, amely „az egész világra” irányul.

Arra van szüksége, hogy őt szeresd egyedül, és soha nem fogja elhinni, hogy őt is szereted, ha mást is szeretsz. A szerelem nem viseli el az is szót. Ha nincs transzcendens szerelem, a világ arra vágyakozik, hogy legyen. Az udvarló szerelem azért tobzódik a szavakban, mert megfordult a sorrend: a Romeo és Júliában előbb a „meglátni és megszeretni” volt, s csak azután a nyelv, itt viszont a nyelv segítségével kell megteremteni a „meglátni és megszeretni” hangulatát. Don Juan alakjának varázsa éppen ebben áll: akárkivel képes elhitetni, hogy nem tud elmozdulni mellőle. De ebben áll III. Richárd félelmetes formátuma is: a férje kiterített holttestét kísérő Lady Annát bevonja a mítoszba, elhiteti vele, hogy érte ölt. „Ne várj, én öltem meg Henrik királyt, / De erre csak szépséged ingerelt. / No szúrj, kezemtől halt meg az ifju Edwárd, / De mi vitt rá? / – Milyen különös, milyen furcsa és micsoda véletlen, kedves A te mennyei arcod.” Kétségtelenül olcsóbb ez, mint Romeo és Júlia szerelme (vagy inkább össze sem lehet hasonlítani azzal), de tévedhetetlenül működik, és még a rítust is megidézi. Az udvarlás játszmájában mindkét fél tudja, miről beszél a másik, holott a másik szavai megtévesztők is lehetnének. Azért mondják végig, amit végig kell mondaniuk, mert a megesés előtt ezekre a szavakra, erre a párbeszédre van szükségük. Mint Burns Falusi randevújában („Van itt valaki? Ki kopog? / Én vagyok, mondta Findlay.” Stb.): a lány is tudja, miért jött Findlay, Findlay is tudja, hogy a lány tudja – mégis végigjátsszák, mert enélkül vulgárisnak éreznék a történetet, és mert közben éhségük-szomjuk is fokozódik. A néma leventének, ennek a könnyű vígjátéknak a markáns értelmezéséhez talán éppenúgy juthatna el valaki, ha rájönne, mennyire ellentmond a „könnyűségnek” a darab alapkonfliktusa: egy néma udvarló, ki hallott már ilyent, mitől lenne ez könnyű!

Ám a szerelem a némasággal együtt jön el, Beppo sziporkázó monológja ellenére. És vígjátéki eszközökkel ugyan (összejátszással és átöltözéssel), de a halál is megjelenik, és Setét Lajos egyáltalán nem leplezi le magát, amíg Zilia meg nem szenvedett ostoba gőgjéért. Az udvarlás léha és olcsó, de őrzi még a szerelem szentségét. Az viszont, amit a mai kor szerelemnek nevez, nem őriz semmit. A széles vállú, borostás hangú FÉRFI televíziós játékban választja ki „a nagy őt”, akárhány jelentkező közül. A valóságshow-kban két szereplő egymásnak esik, a szerelemről fuvolázik, s másnap egyik sem emlékszik semmire. A reklámok kilencven százaléka valamiféle rosszul értelmezett érzékiségre épül: mindent megmutatnak, és semmi sem érdekes, de enélkül már sem kávét, sem hajszárítót, sem szárnyas betétet, sem napolajat nem lehet vásárolni. A szépség, ha még egyáltalán létezik, pillanatokon belül megszokottá, sztereotíppá, közhelyessé válik: Leonardo di Caprio nem olyan macsósan szép, mint Kevin Costner, de egy klikk a távirányítón, s már ő is egy „szépség sor” elején áll és számtalan „úgy szép” követi. Semmi sem szent, minden sokszorosítható, ki- és felcserélhető és megszerezhető. Aki a plasztikai sebészhez fordult, az még „ő”? Ha igen a válasz, mivel bizonyítjuk? Ha nem ő, akkor ugyan kicsoda? 

A rohanásért való rohanás miatt ráadásul már udvarolni sem lehet, hiszen az udvarláshoz idő kell, az viszont nincs. Bajor Andor az 1950-es évek elején így karikírozta a kommunizmusba belehülyülteket: „Milyen szépek most a gesztenyefák – mondta Sanyi. – Igen – válaszolta Rozinka –, de nem szabad elfelejtkezni arról, hogy még sok a tennivaló, mert rengeteg a régi maradvány, amelyeket ki kell küszöbölni.” Ma már valami olyasmit válaszolna: „nem szabad elfelejtkezni arról, hogy húsz perc múlva be kell mennem a biztosítómhoz, a fodrászhoz is elígérkeztem, vár a kozmetikus, ki kell fizetnem a számlákat, és addig ennem is kéne valamit.” Egyre kevesebben vannak, akik időt tudnak szakítani maguknak abból, amit a maguk idejének hisznek; még kevesebben, akik tartalmasan tudják eltölteni a kiszakított időt. „Egy csók ma nem tart oly sokáig, / Oktogontól Krisztináig” – énekelte Zentay Anna egykor az Éjjel az omnibusz tetején című slágert. Nem: ma nem omnibuszok zötyögnek, a villamosoknak nincs tetejük, a közbiztonságról pedig kár beszélni. A Krisztina közelebb került, Krisztinát pedig fogjuk és visszük.  Aki még mindig udvarol, az olybá tűnik, mintha a Beszterce ostromából lépett volna ki. Egy elavult, idealista fószer. A fentiek nyilván adóznak az aranykor iránti nosztalgiának. Mégsem hiszem, hogy jelentősen tévedtem volna. A média megszünteti az egyediséget, a rohanás a ráérősséget. Egy ideig a mítosz a miénk volt; azután közünk lehetett hozzá; most már közünk sem lehet, vagy csak a kivételes pillanatokban. 

Az irodalom pedig mit is tehetne? Elénk tárja mindhárom korszakot. Az első kettőről többször szóltam már, most a harmadikról egy keveset. A kopasz énekesnő híres jelenetében egy nő és egy férfi beszélget: „– Én a nyolcas uram, én is a nyolcas vagon hatos fülkéjében ültem... / – Akkor bizonyára ott találkoztunk!” A vonatban, a szállodában és a szobában is együtt voltak, de Smith-éknél jönnek rá, hogy tulajdonképpen együtt élnek.  Az irodalom velünk maradt.  

2.

„Hála átélt szenvedéseimnek és tébolyomnak, szebben és gazdagabban éltem, mint ti…” – olvashatjuk Danilo Kiš Fövenyórájában, s ez az idézet egyrészt Rougemont-ra utal vissza, másrészt segít különbséget tennünk szeretet és szerelem között. A szeretet biztonságra törekszik, parazsa hosszan, akár egy életen át melegít, ragaszkodik a körülményekhez, és problémátlanul boldog.A szerelem az a pillanat, amikor a parázs lángra kap, az alkut az egyik fél váratlanul megszegi, már nem alkalmazkodik sem a körülményekhez, sem a szerződéshez. Ez nem azt jelenti, hogy a szerelem feltétlenül a szeretet alanyától különböző személyre irányul, sőt: a legnagyobb szerelmes versek éppen azt a helyzetet írják le, amikor a szeretet valamiképpen megsérül, s a fájdalom észrevéteti velünk, hogy voltaképpen szerelmesek vagyunk.

Olyan jól berendezkedtünk az életre, azt hittük, örökre velünk marad, s lám: elhagyott bennünket, ellökött magától, mi meg magunkra maradtunk. Vagy ellenkezőleg: mi hagytuk el őt, de minden önáltatásunk ellenére mégis szerettük, a szakítás nem megy könnyen, így aztán el kell pusztítanunk őt magunkban, ki kell pusztítanunk őt magunkból. Mint már említettem, a szerelem az az érzés, amely nem osztozik senkivel. Ebből a pusztító indulatból származik az Elbocsátó, szép üzenet, a Ne félj, a Miféle földalatti harc – miközben mindegyikből kiderül az is, hogy az indulatnak nincs igaza (de ugyan melyik indulat igazságos?!): minden pusztító vágyunk ellenére (illetve éppen azért) elmondhatatlanul szeretjük azt, akit elátkozunk. Létezik-e őszintébben hazug, hazugabban őszinte kiáltás, mint a Pilinszkyé: „Nem érdekelsz, nem is szerettelek.” Ponttal persze, mint az igazi kegyetlenségek. „… zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány” – írja Tóth Krisztina a Szilveszterben.

A világ legprózaibb tárgyai, de akkor kerülnek elő, amikor a szerelem megsebződik. Addig annyira természetes, hogy vannak, észre sem vesszük őket, nem is gondolkodunk rajtuk. A szerelem azonban nem természetes, legalábbis nem abban a megnyugtató értelemben, amely a szeretet sajátja; a szerelem egy probléma, amely más problémákat vet fel, és gyakorlatilag mindent problematikussá tesz a környezetében. 

Hamvas segítségével a nyelv radikális változását hangsúlyoztam, ezúttal az időét kell hangsúlyoznom. A szeretet állapot, a szerelem helyzet. A szerelem is tarthat sokáig, problematikussága és tébolya miatt mégis minden másodpercben újnak, gyönyörűnek, szokatlannak, váratlannak, meglepőnek tűnik. Olyan valami, amihez viszonyulnunk kell valamiképpen, mert viszonyulásra késztet. A szerelem a folyton megújuló, minduntalan felmerülő, „ott levő” érzelem. Talán ez is oka lehet annak, hogy mint a boldogság, a szeretet sem tartozik a művészet legismertebb ihletői közé. A szerelem az, amikor rácsodálkozunk az időre. „Napokra elfeledtelek, / döbbentem rá egy este.” Ha nem lehet mást tenni, mint megdöbbenni, hátrahőkölni, azt kérdezni magunktól, mi vagyunk-e még mindig (nem, persze hogy nem): az a szerelem. „Mennyi időd van? Mennyi van nekem? / Még ugyanolyan őszinte a szájad, / üdvözlő csókját nem csak mímeli. / Valamiképpen vágyhattam utánad. / Szakadékony, hártyapapírszerű / valódiságok közt ketyeg a nap. / Szeretlek. Egyszer azt mondtad: szeretlek. / A hó elolvadt, téged eltemettek, / ez megmarad.” Ha az emberben, mint Várady Szabolcs versének beszélőjében, kétségek támadnak, miközben bizonyosságok szeretnének lenni és talán vannak is: az a szerelem. Amikor az idő, bármi sok volt, kevésnek tűnik.

A szeretet, „ha szent is, alku” – az egész megrázó Semmiért egészen ezen épül fel. Nem azért kevés, mert nincs, hanem azért, mert nem minden, nem teljesen, nem határtalanul.  A szerelem per definitionem téboly. Belül, ahonnan feltör és elborít, éppúgy, mint kívül, ahol megítélik. „Mindene megvolt és mégis…”, „Hogy szerette a férje, istenem!” – hányszor hallunk ilyen és ehhez hasonló felkiáltásokat. Egytől egyig olyanoktól származnak, akik soha nem voltak szerelmesek, vagy sikerrel elfelejtették azt a pillanatot. Azt mondják, kevés volt neki a másik (és a másik is így érzi: nem érezheti másképp), holott nem erről van szó, „csak” arról a másról, amire vágyott, s amit minden szeretetével együtt sem tudott neki megadni. A szerelem mindig többnek tűnik, valaminek, amit eddig elmulasztottunk, amit most azonnal pótolnunk kell, olyan másnak és különösnek, ami eddig nem tapasztalt módon gazdagítja személyiségünket. „Harmincháromból húszan maradtunk, tizenöt év után szép ez is” – indul az Egy nap élet, boldogan, mint az érettségi találkozó, s ahogy folytatódik, úgy gyűjti magába minden epizóddal a szomorúságot, hogy a harmadik szakaszban feledhetetlenül kicsapjon az indulat: „Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára meghalok, / s nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki egy napot…” Nyers boldogság, vad reménytelenség. Mert a finom boldogság, a szelíd reménytelenség a szeretet körébe tartozik, és úgy látszik, sok ember életében eljön a pillanat, amikor egyik sem elég. Egyáltalán: nem elég. Ez a szerelem. Talán úgy is lehet fogalmazni: a szeretet, a szerelem megőrzött, mindenen túl húzódó, furcsán gyötrő emléke. Mikor minden befejeződik, Peder visszaviszi Sabrina Carnevali teniszigazolványát ugyanarra az utcasarokra, ahol megtalálta. „Nem nagyon hiszem, hogy valaki még egyszer felveszi, de ha igen, remélem, hogy más lesz a szerencséje.” Még búg a szerelem, de mindazon történetek miatt, amelyekről Egyed Péter regénye, a Madonnák, porban szól, már megszelídítve, a lélek mélyéről. A szeretet helyén.

• Egy kedves barátomnak köszönhetően (lásd az ajánlást) ez év őszén tíz napot Pécsett tölthettem, ahol Egyed Péter társaságában előadásokat tartottunk a bölcsészkaron. Jómagam a szerelemről beszéltem, s mert úgy tűnt, a diákokat is érdekli meg tanár kollégáimat is vitára ingerli, gondoltam, leírom, amit ott elmondtam. Ennek az önmagammal szemben támasztott igénynek az eredménye ez az írás.