[Látó, 2009. október]

Saját magamról és a családomról szeretnék írni. Főleg az apámról. Apám számomra mindig a megrendíthetetlen igazságot képviselte. Egészen addig, amíg el nem kezdődött ez az őrület. Azóta nehezebb eligazodnom. Sokan kérdezik a barátaim közül, hogy akkor mi az igazság. Nem tudok, mit mondani, mert én sem tudom. De nem is akarom tudni, azt hiszem. Nem érdekel az igazság. Laura is megőrjít az állandó kérdéseivel. Mert ő ugyanis már tízévesen elhatározta, hogy forradalmár lesz, aki az igazságért fog küzdeni. Szerinte meg kellene tagadnom apámat. Azt mondja, hogy változtassam meg a nevem, vegyem fel anyám nevét, és adjak vissza mindent az apámnak, amit tőle kaptam. Erre megkérdezem tőle, hogy ezt mégis, hogy a fenébe gondolja, adjam vissza a gyerekkoromat? Erre ő, hogy tiszta hülye vagyok, a lakásra gondolt, meg különben is az időt nem lehet visszaadni. És a szeretetet, kérdezem tőle. Erre úgy néz rám, mint egy gyilkosra. Az ilyen alakok, mint az apád, magyarázza Laura, az igazság bajnoka, nem szeretnek senkit. Rubén ennél sokkal egyszerűbben látja az ügyet. Nagy szarság ez, haver, mondja, és hümmög. Ő legalább nem ítélkezik.
Sokat gondolkodtam, hogyan is kezdhetnék bele. Igazából magam sem értem ezt az egészet. Lehet, hogy apát kellene megkérni, hogy megfogalmazza. Bármily abszurd ez az egész, mégis csak ő az, aki a legjobban érti az eseményeket. Ez az egész 1976-ban kezdődött. Abban az évben, amikor megszülettem. Milyen könynyű behatárolni időben. Igazából szerintem ez nem is az én történetem. Én csak véletlenül belekeveredtem. Mint Pilátus a Megváltásba. Csak rosszkor voltunk, rossz helyen. Ennyi. Erre, úgy tűnik, mintha mi lennénk a főszereplők. De mi csak a történetet színezzük. Ha nem Pilátus, akkor más, ha nem én, akkor más, és akkor most én én lehetnék. Ha nem ott a börtönben születtem volna meg, akkor most nem kellene pontosan leírnom a történteket. Én semmit sem gyanítottam. Fogalmam sem volt róla, hogy börtönbe születtem. Nem emlékszem rá. Erről jut eszembe, hogy olvastam valahol, hogy sem a születésünkre, sem a halálunkra nem emlékszünk, ami módfelett szomorú, mert nem emlékszünk sem arra, hogy vagyunk, sem arra, hogy nem vagyunk. Számomra pedig ez most jól jönne, ha a megoldás az lenne, hogy nem vagyok, mert abban a percben felvehetném egy jól tájékozott narrátor kényelmes pozícióját.
Nem tudom, hogy anyám tudott-e a dologról. De hajlok arra, hogy nem. Azonban lehet, hogy csak idealizálni akarom. Nagyon rossz lenne, ha ő is tudott volna arról, hogy mit tett apa. Szóval én semmit sem sejtettem. 2003-ban, amikor letartóztatták apám barátját, sok mindent írtak az újságok. Anyám azt mondta, hogy nem kell azzal foglalkozni. Apám azért egy kicsit ideges volt, de próbálta tartani magát. Aztán 2004-ben már apámról is elkezdtek cikkezni. Csak a szíve miatt nem tartóztatták le rögtön. És akkor az a rémes nő pert indított ellene. Anyu teljesen kiborult, apa egy szót sem szólt. Szóval onnan kezdem a történetet, amikor elhatároztam, hogy nem fog érdekelni az igazság.
Reggel. Fekszem az ágyon. Sztrájkolok. Ennek az a lényege, hogy jóleső érzéssel tölt el, míg mások az irodájukban görnyednek, addig én azon merengek, hogy egyáltalán felkeljek-e. Utálok korán kelni. Számomra ez egy tortúra, kínzás, szenvedés, gyötrelem. Több szinonimám nincs. Másrészt szörnyű lelkiismeret-furdalásom van, hogy heverészés helyett miért nem értelmes vagy értelmesnek vélt dolgokkal foglalkozom. Tortúra és lelkiismeret-furdalás, nem túl szívderítő párosítás. Ehhez még hozzájön, hogy valahogy, magam sem tudom, hogyan, de nem tudom, ki vagyok. Úgy rémlik, hogy ez más napokon nem szokott előfordulni, de most tényleg fogalmam sincs az identitásomról. Egy biztos, vakítóan süt a nap, alig látok valamit. Nem zavar. Szeretem. Sosem húzom be a függönyt. Tapogatva keresem meg a rádió gombját. Bekapcsolom. Álomba ringat a bemondó kellemes hangja, nem tudom, miről beszél, de egy biztos, jól lehet aludni rá. Buenos Airesben ma esni fog – mondja. Ez legalább biztos, gondolom. Csöng a telefon. A francba, ki lehet az?
– Maga az? – kérdezi a vonal túlsó végén egy férfihang. Igen, én vagyok, úgy tűnik, gondolom magamban.  
– Nem szeretjük a gyanús egyéneket – kommentálja a hang, mintha olvasna a gondolataimban, ezért írjon egy jelentést nekünk önmagáról, kettőkor legyen az asztalomon. Sürgős.
Ezen jót nevetek. Még hogy sürgős. Lehet, hogy gondjaim vannak a kilétemet illetően, de azt még én is tudom, hogy Argentínában a sürgős és az örökkévalóság szoros kapcsolatban állnak. A sürgős azt jelenti, hogy valamikor, vagy egy kicsit előbb, de ha nem, akkor sincs baj, mert akkor már úgyis mindegy. De ez a fazon mintha tényleg belelátna a fejembe.
– A sürgős nem az örökkévalóságot jelenti.
Felébredek. Tényleg a telefonkagylót szorongatom. Az ügyvéddel beszélek, csak közbe belealudtam. Jelentést kell írnom. Jó, mondom. Persze. Mint aki naponta ír jelentést. 
Leteszem. Ez jó, gondolom. Most akkor mi legyen? Minden meggyőződésem ellenére felkelek. Kitámolygok. Az asztalon az előszobában találok egy noteszt. Lapozgatom. Keresek valamit. Meg is van: Mama. Ez jó lesz. Ő biztos tud valamit. Felhívom. A telefon kicsöng. Felveszik. Egy női hang szól bele.
– Mama? – kérdem.
Nagy csend.
– Mama? – próbálkozom újra.
Hallom a lélegzését, de nem szólal meg.
– Szeretsz, mama? – kérdezem.
– Te jó ég, mit csináltál, kisfiam – szólal meg végre.
– Semmit, nyugodj meg – válaszolok –, csak felhívtalak, hogy mesélj rólam.
– Már megint elhagyott Laura? – csattant fel.
Tényleg Laura. Anyám nem nagyon szereti, és ezt sosem titkolta. Nehéz lesz elrángatni erről a témáról.
– A papa hogy van? – teszek egy kísérletet azért.
– Mégis, hogy lenne?! Ez a borzalmas bírósági tárgyalás teljesen tönkreteszi – hüppög a mama.
Ja, igaz, a papát perbe fogták, mert valami disznóságot csinált. Ezért most nagyon odavannak mindketten. Ez azonban sok mindent megmagyaráz. A papa valami titokzatos hivatalban dolgozott, amikor még gyerek voltam, amely az ország jólétét hivatott szolgálni. Hogyan, az rejtély. Ő sem nagyon szeret erről beszélni. Erre most valaki beperelte. Elég csúnya történet, de nekem nincs időm, apám sorsán elmélkedni, mikor jelentést kell írnom. Megviccelem őket. Íme:
„Fél tíz van. Péntek. A megfigyelt személy, azaz én, körbeforgatja a szemét. Ez a reggeli torna. Aztán korog a hasa. Ezért kimegy a konyhába. Vizet melegít, kávét készít magának. Rágyújt. Megszólal a telefon. A mamája az. Aggódva kérdezi, hogy minden rendben van-e. Én, azaz a megfigyelt személy, megnyugtatja, hogy semmi gond nincsen. Persze hiába, mert szerinte olyan furcsa voltam az előbb, amikor felhívtam. Megnyugtatom, hogy csak a reggeli kábultság, amikor összefolyik az álom és a valóság. Tudod, milyen, mondom neki. Persze, ő nem tudja. Honnan is tudhatná. Nincs semmi baj, tényleg, mondom neki. Telefonbeszélgetés vége. Kenyeret vágok. Több napos. Mire levágom, alig marad belőle valami, a többi morzsaként omlik szét a konyhaasztalon. Ez a nagy leomlás rám emlékeztet. A hűtő szinte teljesen üres. Egy penészes sajt és egy lejárt szavatosságú tej van benne. Így maradnak a morzsák és a megmaradt kenyérdarab. A szüleimre gondolok. Jobb lenne Laurára, de az apám ügye nem hagy nyugodni, pedig elhatároztam, még amikor elkezdődött, hogy nem törődöm vele. Lassan tíz óra. Kikapcsolom a rádiót, mert nem akarom a híreket hallani. Biztos az apámról beszélnek. Csengetnek az ajtónál. Nem nyitok ajtót. Nem akarok látni senkit. Megint csöng a telefon. Megint az anyám az. Nagyon ideges. Kérdezi, hogy hallottam-e a híreket? Nem érdekelnek a hírek, mondom. Bármit mondanak, az nem igaz, mondja. Aztán sír. Leteszem. Kihúzom a zsinórt a falból. Azért is Laurára gondolok. Bár azt hiszem, Laura sem érdekel. Inkább lezuhanyozom. Fél tizenegy. A megfigyelt személy leül és íni kezd.”
Tizenegy felé lemegyek a sarki bárba. Rubén már ott van. Úgy néz rám, mint egy holdkórosra. 
– Te tudtad? – kérdezi.
– Nem akarok beszélni róla – rázom le.
Másnap a bíróságra kell mennem. Apám, anyám és az ügyvéd várnak a folyosón. Az ügyvéd hosszasan magyaráz. Lelkes. Nem nagyon van más választása, annyira elbaltázta ezt az ügyet az apám, hogy itt már csak a lelkesedés segíthet. Ahogy kiveszem szavaiból, tényleg semmi jóra nem számíthat az öreg. Egy nő perelte be, aki azt állítja, hogy ő az én anyám. A mama sír. Az apám, illetve az illető, aki az elmúlt három évtizedben úgy viselkedett, mintha az volna, egyenes derékkal ül. Nyugodtnak látszik. Bármit csinált, nem haragszom rá. Nem érdekel, hogy mit csinált a diktatúra idejében. Nem akarok más lenni, mint ami vagyok.
Hamarosan betöltöm a harmincat. Túl késő már ahhoz, hogy más legyek. Mindig szerettem az apámat, és ezen sem kívánok változtatni. Nem érdekelnek a vádak, nem érdekelnek az emberek. Az ügyvéd kérdezi, hogy megírtam-e, amire megkért. Odaadom neki. Elolvassa. Aztán rám néz. Tudom, hogy nem könnyű, mondja, de kedves Jorge, ezzel senkinek sem segít.
Laurával és Rubénnel találkozom délután a törzshelyünkön. Laura szerint oltári nagy barom vagyok, ha ezek után még szóba állok az öreggel. Nem haragszom rá, mert Laura mindig is hajlamos volt radikálisan szemlélni az életet. Mondom neki, hogy akármit is tett, akkor is ő nevelt fel. Erre Laura, hogy ma már nem divat ilyen nézeteket vallani, főleg nem olyan személyekkel szemben, akik gyilkosok. Lehet, hogy gyilkos, válaszolom neki, de akkor is az apám, nekem már csak ez jutott. Megpróbálom elmesélni, hogy jelentést kell írnom arról, hogy milyen volt az apám, hogy viselkedett velünk, voltak-e gyanús dolgok, egyszóval, hogy gyanakodtunk-e valaha, hogy milyen borzalmas titka van az öregnek. Rubén erre csak azt mondja, hogy nagy szarság ez az egész.
Otthagyom őket. Alig lépek ki az utcára, Pepe, a tulaj, utánam szalad. Megkér, hogy ne járjak oda többet, meg hogy ne vegyem zokon, de a környéken sokaknak eltűnt valamelyik családtagja a diktatúra idején, és kicsit érzékenyek az emberek, nem szívesen pihennek olyanok társaságában, akiknek ilyen zavaros az identitása. Természetesen, amint kiderül, hogy Elba Raab Adams az anyám, mindenki keblére fog ölelni. Viszont, ha előfordulna, hogy mégiscsak az apám fia vagyok, ő barátilag azt javasolja, hogy inkább költözzek el a környékről. Nagyon szépen megköszönöm neki a baráti figyelmeztetést. Elsétálok a parkig. Egy öregember ül az egyik padon végtelenül szomorúan. Egy fehér kiskutya áll mellette, a kölykök összes kajlaságával. Az utolsó társ az életben, gondolom. Irigyelni kezdem az öreget. Milyen jó neki. Neki már nincs apja, akiről kiderülhetnének mindenfélék, és nincsen állítólagos anyja sem, aki követeli… Na igen. Nem tudom, mit követel ez a nő. Elba Raab Adams. Ízlelgetem a nevet. Milyen név ez? Nem tudom, mit akar. Mert, ahogy Laura mondta, az időt nem lehet visszaadni. Én már felnőttem. Ha ki is derül, hogy ő az anyám, mi változna? Nem értem az embereket. Az újságok persze leírják az igazságot, mert ők mindig tudják, hogy mi az. Néhányat én is elolvastam, pedig anyám megkért rá, hogy ne tegyem. Anyám mindennap felhív, és megkérdezi, hogy imádkozom-e? Főleg most, hogy a papával ez a cirkusz van. Legalább a Miatyánkot mondd el, fiam, kéri. Nem merek nemet mondani neki, és hazudni sem akarok, ezért megpróbálom minden este elmondani a Miatyánkot, mert Istent és egy anyát egyszerre becsapni nem lehet. Az túl sok lenne. Külön-külön még menne, de így együtt, már sok. Ezért kitalálom, hogy elmegyek a templomba. Mégiscsak az a legmegfelelőbb hely, hogy fohászkodjam. Jó lenne Juan atyával, anyám gyóntatójával beszélni, de néhány hónapja őt is letartóztatták. Azzal vádolták, hogy embereket kínzott és vert. Aztán néhány hét múlva elengedték, mert kiderült, hogy mégsem ő volt, hanem egy másik Juan, de az valószínűleg már évtizedek óta Uruguayban van. Juan atya ezen annyira elszomorodott, hogy elhatározta, visszautazik Spanyolországba. Ott sem normálisak az emberek, magyarázta az anyámnak, de legalább az ottani káoszban jobban kiismerem magam. Anyám sírt, mert születésem óta járt hozzá, és jobban megbízott benne, mint a saját anyjában. A születésem szót jobb híján használom. Mert mint utóbb kiderült, nem azon a napon születtem, mint amit mindig is ünnepeltünk. Szóval Juan atya elment, anyám meg egyedül maradt a kétségeivel. Én meg templomba mentem. Letérdeltem Szent Antal szobra elé. Mindig is szimpatikus volt nekem ez a szent, sokkal jobban, mint a többi. Amikor gyerek voltam, anyám a templom minden egyes szobráról elmesélte, hogy kicsoda. Szent Antalról csak ennyit mondott: ő a szegények védelmezője. Ezért tetszett meg. Ez az egyszerűség, ahogy anyám beszélt róla. Nem tartozott hozzá hosszú, bonyolult, beláthatatlan történet. Szent Antal csak ennyi volt: a szegények oltalmazója. Szóval ott térdeltem előtte, és próbáltam gyerekkori emlékeimet feleleveníteni. Ahogy anyámmal sétáltunk itt a szobrok között, ahogy Juan atya odajött hozzám, megsimogatta a fejem. Lehet, hogy mindez nem volt igaz? Mert ha Juan atya tudta volna az igazságot, lehet, hogy nem simogatta volna a fejem. Vagy, ha anyám tudta volna, hogy apám miképpen szerzett meg engem, akkor ő sem vitt volna el a templomba. Nem tudom, hogy az ellopott gyerekeknek van-e védőszentje. Lehet, hogy ezek a kedves szentek nem is gondolnak arra, hogy vannak, akik gyerekeket lopnak? Pedig vannak. Erre én vagyok az élő bizonyíték. Alapjában véve, ez ennek a történetnek a kulcsa: a bizonyíték. Hiszen mindenki a bizonyítékot keresi. Elba Raab Adams bizonyítni akarja, hogy én vagyok az a gyerek, akit világra hozott a Vesubióban, egy titkos táborban, ahol fogva tartották. Az apám azt akarja bizonyítani, hogy ez nem igaz. A bíróság az igazságra keres bizonyítékot. Én, a bizonyíték, a templomban imádkozni akarok. De nem jut eszembe a Miatyánk. Az agyam teljesen megbénul. Minden egyes sor eszembe jut, de az egész mégsem áll össze a fejemben. Rövidzárlatom van. Ilyen lehet, amikor a színész némán áll a színpadon, és egy szó sem jut eszébe abból a szerepből, amit legalább ezerszer játszott már. Tudja, hogy mit kellene mondani, de a szavak és a mondatok nem alkotnak egységes szöveget. Feladom. Nem erőlködöm. Arra kérem Szent Antalt, hogy bocsásson meg, de rohannom kell.
Déenes vizsgálatra megyek. Elba Raab Adams már átesett ezen. Most már én következem. Apám ügyvédje vár a kapuban. Mint mindig, most is lelkes és izgatott. Figyelmeztet, hogy nagyon kell ügyelni, nehogy csaljanak ezek. Ha véletlenül őt nem engednék be, a nővér minden egyes mozdulatát árgus szemekkel kövessem. Marhaságnak tartom az egészet, tehát azt mondom, hogy rendben. Valóban nem engedik be. A nővér szánakozó arccal veszi le a vért. Egyből eltalálja a vénám. Együtt nézzük, ahogy megtelik a kémcső. Az én unokatestvérem is eltűnt, mondja. Nem tudunk róla semmit, teszi hozzá. Elba megérdemli, hogy kiderüljön az igazság, nagyon sokat szenvedett. Én hallgatok. Az ügyvéd izgatottan vár kinn. Na, mi volt, szegezi nekem a kérdést. Elba Raab Adams sokat szenvedett, mondom neki. Elképedve néz rám. De gyorsan észbe kap. Egy szavukat se higgye el, mondja. A maga apja ártatlan, be fogom bizonyítani. Jó, mondom neki. Mert igazából nem érdekel, amit mond. Találkozni akarok Elbával, mondom neki, de a szüleim ne tudjanak róla. Ennek semmi értelme, mondja borús arccal az ügyvéd. Tudom, pont ezért akarom.
Laurával találkozom a Plaza de Mayón. Már messziről látom, hogy Che Guevará-s póló van rajta. Csak hogy engem bosszantson. Olvastad a mai újságokat, köszönt. Nem, és nem is fogom, és nem is vagyok kíváncsi rájuk, válaszolom. Azzal semmit sem oldasz meg, ha a fejedet a homokba dugod, replikázik Laura. Kíváncsi vagyok, ha mindez veled történne, akkor is ilyen harcos lennél, vágok vissza. Laura elhallgat. Nagy szó. Mert neki mindenre van egy jó válasza. Elmondom neki, hogy nem mehetek többet Pepe kávézójába, mert persona non grata lettem a per miatt. Elmesélem a vérvételt, de arról hallgatok, hogy találkozni akarok Elba Raab Adamsszel. Laura most az egyszer tűnik úgy, mintha megértené, hogy mennyire szar helyzetben is vagyok. Ez nem ideológiai kérdés, mondom neki, hanem rólam van szó, csak erről bezzeg nem írnak az újságok. Laura sajnálkozva néz rám. Ezért otthagyom, mert elegem van a sajnálkozásból.
Este hív az ügyvéd, hogy beszélt Elbával. Holnap találkozhatok vele. Megkérem még egyszer, hogy ne szóljon a szüleimnek. Az ügyvéd megígéri, hogy hallgatni fog, de elmondja, hogy ezzel a találkozással csak magamnak teszek rosszat. Éjszaka nem tudok aludni. Gondolkodom.
Az ügyvéd, kérésemre, a város másik végében lévő kávézóba szervezte meg a találkozót. Reménykedtem, hogy ott nem fog megismerni senki. Elba Raab Adams már ott volt. Fiatalabb volt, mint anyám, legalább tíz évvel. Mario, köszönt nekem. Jorgénak hívnak, mondtam. De megbántam. Elba majdnem elsírta magát. Hülye voltam. Erősen koncentráltam, hogy ne mondjak baromságokat. Elba a kezemet szorongatta. Aztán magáról beszélt. Négy hónapos terhes volt, amikor otthonról elrabolták. Éjjel törtek be a házba. Kirángatták az ágyból, betuszkolták egy autóba. A Vesubióba vitték. Tudták, hogy gyereket vár, de az nem számított. Mario Fabbri miatt vitték be. Ő volt az apád, mondta. Zavarban voltam. Aztán a családjáról mesélt. Elmondta, hogy a Raabok Kelet-Európából jöttek, az Adamsek meg angolok voltak. Hosszasan mesélt apjáról, a bátyjáról, hogy mit szeretett csinálni gyerekkorában. Aztán engem kezdett el kérdezgetni. Mindenről. Milyen gyerekbetegségeim voltak, milyen tanuló voltam az iskolában, mi volt a kedvenc játékom. A szüleimről nem érdeklődött. Az apámra csak egyszer tett utalást. A tábornokként emlegette, akit többször látott a táborban. Igyekeztem tárgyilagosan válaszolni a kérdéseire, nem akartam megbántani azzal, hogy szeretem a szüleimet, főleg a tábornokot. Ártatlan dolgokról meséltem: mit csináltunk a mamával, mit főztünk együtt, merre szerettünk sétálni. Beszéltem neki Szent Antalról is, hogy milyen kedvesen mosolyog le az emberekre, és hogy ez mennyire tetszett gyerekként. A Raabok zsidók, mondta Elba. Bocs, de erre nem emlékeztem, vágtam rá. Elba szomorúan nézett rám. Ne legyen lelkiismeret-furdalásod azért, mert szereted anyádat, mondta Elba. Nincs lelkiismeret-furdalásom, válaszoltam neki. Megadta a számát meg a címét. Én nem adtam meg az enyémet. Úgy éreztem, nem vagyok felkészülve arra, hogy felhívjon.
Utána elmentem a mamát meglátogatni. Éppen a kertben voltak a papával. Elmeséltem nekik, hogy találkoztam Elba Raab Adamsszel. A papa szó nélkül bement a házba. A mama sírt. Te tudtad ezt, kérdeztem tőle. De nem válaszolt, csak sírt. Próbáltam vigasztalni, mondtam neki, hogy imádkozom minden nap, ahogy kérte. Jó lenne, ha itt lenne Juan atya, hüppögte a mama. Aztán kérdezgetni kezdett Elbáról. Mindent tudni akart. Milyen ruhát viselt, hogy beszélt, hogy nézett ki. Kitalálta, hogy ő is akar vele találkozni. Kértem, hogy ne tegye. De láttam rajta, hogy elszánt. Otthagytam.
Kitaláltam, hogy Rubénhez megyek, mert úgy tűnt, hogy ő a leghiggadtabb ebben a történetben. Rubén egy rémes helyen lakik. A környéket tangótáncosok lepik el, akik turistákra vadásznak. Alig lehet tőlük mozdulni. Az út közepén zenekarok ülnek, iszonyú hangzavar, egyszóval nem tudom, hogy képes Rubén itt élni. Rubén kissé álmosan fogad. Valami buliban volt előző este. Elmondok neki mindent: Elbát, Laurát, anyát. Figyelmesen hallgat. Megkérem, hogy segítsen nekem összefoglalni a dolgot, mert úgy érzem, nem tudom, hogy ki vagyok. Szerintem nem kell felfújni a dolgokat, mondja Rubén. Rendben, válaszolom neki, csak azt nem látom, hogyan lehet nem felfújni a dolgokat. Erre hallgat. Láttam Laurát a tegnapi buliban, mondja, valami Marióval, teszi hozzá. Az jó, mert pont ma derült ki, hogy Mario vagyok, szólok közbe. Na látod, te bonyolítod itt a dolgokat, okoskodik a legjobb barátom, egyszerű, el kell döntened, hogy mi szeretnél lenni, Mario Fabbri Raab, vagy maradsz Jorge, mint eddig.
Otthonról felhívom Elbát. Kérem, hogy ne találkozzon a mamával. Kiderül, hogy már késő, másnapra már megbeszélték. Kérem, hogy álljon el a pertől. Azt mondja, nem teheti, meg tartozik ennyivel Mariónak. Melyiknek, kérdem. Erre nem mond semmit. Majd egyszer megértesz, suttogja, és leteszi a kagylót.
A papa a bíróságon semmit sem tagad. Azt mondja, a hazájáért tette, és ma is megtenné ugyanazt. Ezen mindenki mélységesen felháborodik, és azonnal a fejét követeli. Iszonyú nagy botrány lesz. Az újságok csak erről írnak, mindenki erről beszél, a tárgyalást fel kell függeszteni. De ez már egy másik történet.
Az én történetem ott ér véget, amikor kiderül, hogy valóban Elba gyereke vagyok, és nem egy asszony hagyott ott a kórházban, ahogy azt a papa a mamának akkoriban állította. Rubén szerint optimistán kell hozzáállni a dolgokhoz: két mamám van. Másoknak legjobb esetben is csak egy van. Szerinte született mázlista vagyok.