[2019. március]
SZÁVAI GÉZA: HARMINCDEKÁS PISTIKE SZÍNHÁZI RUHÁJA
. TÖRTÉNETEK. PONT KIADÓ, BUDAPEST, 2017.A kötetben olvasható tíz történet lényegében mindegyike töredék. Ha a Szávai életművet nézzük, bármelyik alapja lehetne egy-egy Szávai-regénynek, hosszabb elbeszélésnek. Van közöttük egészen rövid, pár soros (A Humán árhipelág című fejezet darabjai) és kikerekített, hosszabb elbeszélés (amilyen a címadó írás), van korábban, a hetvenes években született (a balladás hangvételű Kőműves Kelemen emelkedik ki), és van egészen friss, mai hangulatú (Az eltűnt csecsemők), mint ahogy műfajilag is sokszínűek a kötet darabjai, a forgatókönyvtől (Tojások) a dokumentarista, riportszerű elbeszélésig (Mozgólépcsők) lehetne töredékességüket kikerekíteni.
A töredékesség főképp a Jelenlét című fejezet írásaiban jelenik meg tételesen is, a korábbi szövegek csupán a kötet szerkezetében kapják meg a korábban csak lappangóan meglévő torzó állapotukat. A hiányt. A ki nem mondott igényt, hogy olyasmiről szóljanak, ami eddig kimaradt az „irodalomból”. Az eltűnt csecsemőkről, a meg nem születettekről, a hiányról. De nem népesedéspolitikai szempontok szerint. Nem fellengzős közhelyek szintjén. „A kontár istenektől származó kontár-isteni szikrával megáldott írók rémisztő történeteit olvasva is megdermeszt az az embertelenül egyoldalú, állati önzésről árulkodó tudatvilág. Az emberiség istenecskéinek és írócskáinak agyacskájában a gond nem csap át az adott test partjain túlra, mely testnek két alapvető funkciója az önfenntartás és a fajfenntartás. (…) Az emberiség irodalma az önfenntartás (mélységes önzést árasztó) irodalma.”
Merész írói program kilépni ebből az önzésből, és megírni a tágasság univerzumát. Megírni az emberiséget, amint kiválik önnön bűvköréből. Többféleképpen is az: vajon nem veszne el minden fogódzó, miáltal az író belerokkanna a mondatok ürességébe? Illetve lehet-e tudósítani onnan, abból a világból, ahol a szavak egészen másképp hangzanak el, mert jelentésükben tulajdonképpen ismeretlenek.
Szávai a töredékességben meglévő lehetőségekkel él. Az itt elbeszélt történetei törött üvegcserepek: élesek, csillogók, felszínükön a világ tükröződik. Vakok, pontosabban a vakság burkában leledzenek, ahogy a csecsemők vagy ahogy a nagy eposzszerző, Homérosz. A harmincdekás Pistike vagy a születés fátumát beteljesítő Kőműves Kelemen vagy a mítosz lüktető vérével az életet bemocskoló Pilátus vagy a reménytelenségébe belefásult Öregasszony, aki a vaksága révén látja meg a láthatatlant. Visszatalálni a csecsemő-lét iszonyatos tágasságába, ezt kísérelik meg a kötet írásai. Azért iszonyatos, mert folytonos küzdelem, emberfeletti küzdelem. És túl van a testen. Fájdalma a keletkezés fájdalma. Színtiszta filozófia, miközben át van itatva a néma kiáltás kínjaival. „Van-e ennél hatalmasabb, mindenkit érintő történelmi történet?” – teszi fel a kérdést az Invokáció című „töredék”. És igenlő válasza egyben az írói szándék megvallása is: „előbb-utóbb, folyamatosan összehordjuk ezt az eposzt, minden kellékével, megkeressük, felkutatjuk évezredes töredékeit. / És hozzáírjuk a magunkét.”
Ha a Szávai-életművet nézzük, még inkább érzékelhető ez az írói szándék. A Szávai-műveket kiadó Szávai-kiadó, a Pont jóvoltából minden évben rendszeresen érkeznek az újabb és új köntösben és kontextusban megjelenő régebbi könyvek, sziporkázó sokszínűségben. Valóban, az úton szétszórt üvegszilánkok egyértelmű metaforája lehet ennek az életműnek. Talán abban is, hogy olykor kiválasztva és felemelve egy-egy szilánkot, kinevezzük a legpompásabb darabnak. Mint ahogy ebben a kötetben a Mozgólépcsőkkel tesszük. Arról szól, hogy Szávai Géza és Szávai Eszter „megmenekül”. És hogy mitől és hogyan, ezt mondja el a történet. Illetve azt, de ez már inkább csak következtetés, hogy a történet maga lesz a történetben szereplők megmentője. Ehhez azonban sejtenünk, tudnunk, pontosabban tudomásul kell vennünk, mi történik velünk.
