[2008. augusztus-szeptember: SzínházLátó]

Erdély magyar lakossága nagyjából akkora, mint Budapesté, vagyis Erdélyt elképzelhetjük egy nagy kiterjedésű Budapestként is. E kiterjedt Budapest sokkal nyugodtabb, figyelmesebb, állhatatosabb, frissebb – az Erdély kiterjedésű Budapest jobban hasonlít egy világvároshoz, mint szűkebb önmagához. Ezen túl az itteni magyar színház vérkeringése kétkörű, össze van kötve mind a román színházi élettel, mind pedig a magyarországival, vendégrendezések, vendégszereplések révén (az sem mellékes, hogy Erdélyben négyszer annyi román is él, mint magyar). A magyarországi figyelem valószínűleg sokkal halványabb volna, ha az erdélyi színház mögött nem volna érezhető a nagyhírű román színjátszás, elsősorban kiváló rendezői révén.

A kolozsvári a legnagyobb erdélyi magyar színház, európai színházakat tömörítő szervezet friss tagja, ami vélhetőleg az egész erdélyi színjátszást bekapcsolja majd az európai vérkeringésbe is. Kolozsvár olyan előadásokat képes színpadra vinni, mint a Ványa bácsi, a Gianni Schicchi vagy a Kertész Imre-műből készült Hosszú péntek, megvan hozzá minden lehetősége. Persze, a hírnév és az azzal járó kötelezettségek veszélyeket is rejtenek („külső" szempontok stb.), mindazonáltal a kolozsvári színház már hosszú évek óta felfelé ívelő szakaszban van.

A sepsiszentgyörgyi színházat Erdély második legfontosabb színházának tartják,és bátor kezdeményezőkészségével, a kísérletezésre alkalmas, illetve abból kialakult műhelyjellegével továbbra is az élen maradhat. A kis társulat összeszokottságot jelent, habitusában és szemléletében egységes gárdát. Ottjártamkor „fesztiváldarab"szerepelt műsoron, az Yvonne, burgundi hercegnő, ami azt is jelzi, hogy a cél: kitörni a periferikus környezetből, a laboratóriumi zártságból, eljutni nagyobb fesztiválokra. Tavasszal Varsóban, nemrég egy hamburgi társulatnál láttam ugyanezt a darabot, a szentgyörgyieké a kettő között áll, közelebb a varsóihoz, amely „formabontó" és „korszerű" volt egy időben, emiatt kissé felszínes és mesterkélt.

Marosvásárhely mindenképpen Erdély középpontja, legalábbis földrajzilag. A város igencsak kiürült a nyolcvanas évek végére, sokan áttelepültek, volt olyan év, amikor szinte az egész társulat átszerződött Magyarországra, de a színház mégis megvan, működik, és maradt kísérletező kedv, vannak kezdeményezések, létrejöttek új színházak is. Három nap alatt három különböző színházban voltam, három különböző előadást láttam. És ezekből a kezdeményezésekből, a színházi esték megszaporodó számából, a sokféleségből kinőhet egy sokra hivatott, magas színvonalú színház.

A marosvásárhelyi magyar színház a román társulattal közös háztartást vezet, ami a beszámolókból értesülve, inkább csak kolonc neki. Ráadásul az elhúzódó épület-felújítási munkálatok miatt a színház kénytelen volt korlátozni működését. Itt láttam a Macskajátékot, amelynek ifjú rendezője a hagyományos színpadra állításokhoz képest egészen máshová tette a hangsúlyokat, másfelé tolódtak el a drámavonalai, tragikusabbá téve az emberit; a groteszket beolvasztotta a tragikusba, egyértelmű emberi viszonyokkal sűrítette a dramaturgiát. Szinte díszlet nélkül játszottak, azaz minimális jelzéssel. Amikor nincs díszlet, annak örülök, mert látható lesz, hogy emberek vannak a színpadon, nem „csak" színészek. A szokásosnál fiatalabbak a szereplők (inkább ötvenesek, mint hetvenesek, ahogy a szöveghez hűen a darabot színpadra szokták vinni), és ebből adódóan más erővel támad fel a késői szerelem: itt még lehet szó valódi, húsba vágó vágyról, féltékenységről, és ezért a konfliktus sem a lefektetett drámai erővonalak mentén alakul ki, hanem attól kicsit távolabb, leginkább a háttérben; a drámát a szereplőgárda visszafogott, eszköztelen játékkal is képes érzékeltetni, sőt, az élet kiürülésének dermedtsége, a kiürülésében önmagára pillantó élet tragikuma ettől igazán mellbevágó.

A városban nagy hagyományú színművészeti akadémia működik, állandó az utánpótlás, a mozgalmasság, a tenniakarás. Az akadémia keretén belül létrejött egy színházi műhely, amely fiatal rendezőknek ad lehetőséget, akik elismert színészeket hívhatnak meg játszani az akadémisták mellé. Ibsen Nórája mértékletesen formabontó, kísérletező előadás. Elidegenítették a helyzetet azzal, hogy egy kamera előtt játszották el, illetve le a darabot, és ez fontos következményekkel jár, ebben van az értelmezés kulcsa is. A meghúzott szöveg leegyszerűsítette a drámát, kicsit literátusivá, erősen paradigmatikussá emelte a konfliktust, kihúzott kisebb méregfogakat, ugyanakkor pontosan a drámaszerkezetre vonatkozó átalakítások miatt, be lehetett nézni a szerkezet mögé. Nóra ebben az előadásban a dráma mögötti drámát mutatta meg, azt, amelyet nem lehet előadni, mert az előadás: „szereplés", ám épp a szerepek mögötti indulat törhetett a felszínre, és kitörve elsodorta a szerepeket. Utána természetesen visszazökken minden, győz a sztereotípia, a kellék, a megtanult világ.

A Yorick színház a vásárhelyi téglavár egyik bástyájában működik. Tasnádi Paravarietéjét tették igazi varietévé, és olyan önfeledten, sodróan, öntörvényűen adták elő, mintha nekik íródott volna. Egyfelől a varieté hagyományát használták, az attraktív zenei kíséret is része volt ennek, a klownkalapban üldögélő három zenész a karzaton kiváló hangulatot teremtett, azonkívül a színház ősi jellege, a misztérium is végig jelen volt: bevonni, elbűvölni, elvarázsolni a nézőt. Kamaszok határtalan színháza, amely a karmazsinvörös függönyt függönnyé teszi, vagyis ami mögötte van: játék – játék ugyan, ellenben a játékosok közti viszonyokban megmutatkozik a valóság, a játék kínja, amivel a szereplő át akar hatolni a játék közvetettségén. Emberi viszonyok alakultak ki, nem csupán a szerep és a néző, hanem a színész hús-vér alakja és a néző között is. És ismétlem, nemcsak azzal, hogy a színész beül a nézők közé, hanem azzal is, ahogy a szerepformálás kliséit kliséként tárja elénk. A kiváló monológok sorában is elképesztően hatott a lábát áztató életunt úré, a körmondatokat átsütő komolysága, az álprecizitás groteszkségétfeltáró igyekvése: igazi színészi munka. Kiemelhetem még a csábító, romlott, szerelmes stb. „nőimitátort", akinek tehetsége minden gesztusában megmutatkozott. Ez a kis társulatok előnye, a tehetség száz alakban kipróbálhatja magát, működni tud, kiteljesedhet, és aztán majd jön, amiben már több, mint tehetség, és megmutatvalamit a világból, amit onnan kezdve másképp már nem lehet látni, amikor a tehetség már adomány, és nem működés. A sokféleségből, az intenzív és koncentrált játék folyamatosságából kialakuló színházi nyelv logikája, az életet körülvevő színház és a színházban benne lüktető élet – ezt mutatta fel a Yorick társulata, amivel élményszámba menő produkciót hozott létre. Ha egy mondatot kellene mondanom e három előadás közös vonásairól, akkor azt mondanám, hogy a divatos világszínházi jegyeket nem erőltetve (bár a színház „filmesítésének" divatja mind a Nórában, mind a Macskajátékban megvolt), az alkotók mélyebbre nyúlva, a drámai nyersanyaggal dolgoztak, kicsattanó játékkedvvel.