Látó, 2010. augusztus-szeptember

Ebben az évadban igyekeztem eljutni távolabbi vidékekre is, nem csupán a Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy tengelyen maradni. Mindenképpen megérte, ugyanis Temesváron és Szatmárnémetiben is izgalmas dolgokkal találkoztam. Nem véletlen, hogy a temesvári Csiky Gergely Színház előadása, Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című darabja, Victor Ioan Frunză rendezésében a 2009-es év legjobb előadása díját kapta az UNITER-től, a romániai színházi szövetségtől. Balázs Attila nem csupán igazgatóként, adminisztratíve tud színházat csinálni, hanem színészként is (Guildenstern szerepében). Szatmárné­metiben egyetlen előadást sikerült megnéznem, Csehov Három nővérét, ám ennyiből is jól látszik, hogy a Kolozsvárról ide szerződött rendező-igazgató, Keresztes Attila milyen komolyan és eltökélten szeretne korszerű, élő, provokatív színházat csinálni.
Kolozsvárott újra rendezett Andrei Şerban, ezúttal Ingmar Bergman Suttogások és sikolyok című darabját vitte színre. Nem hagyományos színrevitel ez, ugyanis a darabbal egyetemben annak „filmrevitelét” is, azaz a forgatás előzményeit is beleszőtte az eredeti forgatókönyvbe. Szép és filozofikus műnek készült, ám úgy lehetne egészen pontosan és elfogulatlanul mondani, hogy a szép és filozofikus mű­höz az is hozzátartozik, ami óhatatlanul minden esetben rátelepszik kisebb-nagyobb mértékben az ábrázolásra: a divat, a sznobéria, a giccs, a mesterségbeli tudás melléktermékei elfedik az ábrázolni vágyott emberi lélek igazi mélységeit. Ha említettem a filozófiát, akkor Şerban rendezése tulajdonképpen arra a jelenségre reflektál, amely a fenomenológiát az analitikusság felől, illetve az analitikusokat a fenomenológusok felől támadja, és tolerálja is ugyanakkor. Talán nem véletlen, hogy Şerban operákat rendez. A Bergman-darab színrevitele a kortárs operaelőadások egyik legfontosabb problémájával hozakodik elő: a színpadraállítás mint „mondanivaló” gondolatával. Másképpen: a közelítés módja egyben a mondandó (üzenet) mikéntje is. (Lásd erre, ahogy David Alden Rajna kincse rendezésében különböző korszakok stílusai bukkannak fel, és szülik meg az értelmezésben kulcsfontosságú idő érzetét. Alden állítása szerint: ha elfogadjuk a rendezés oksági zártságának elvét, akkor tagadni kényszerülünk azt az alapvető meggyőződésünket, hogy a színpadon véletlenszerű események is kialakulhatnak, illetve hathatnak. Ergo, a rendezésnek foglalkoznia kell önmagával.) Lényegében ennek a jelenségnek másfajta vetülete a Visszaforgatás című, Visky András szövegkönyve alapján készült, Tompa Gábor rendezte kolozsvári előadás, amennyiben a színházi ipar működésére világít rá. Akik látták a Kertész Imre-mű korábbi adaptációját, a Hosszú pénteket, azok meglepődve és komoly fenntartásokkal jöttek ki az előadásról, ugyanis lényegében ugyanazt láthatták, csak másféle szöveggel (a szerzői jog elévülése miatt nem játszhatták tovább ugyanazt). Ha a megoldás kényszerítő indokát félretesszük, akkor érdekes koncepció bukkan a felszínre: a látvány megteremtésének művelete kerül a színpadon előtérbe, nem a produktum, hanem a produkció, a látvány helyett a látvány kiötlése, létrehozása, értelmezése, elfogadtatása. Miként ke­rülnek bele a produkció folyamata során a produktumba a különféle elemek: színész, jelmez, díszlet, szöveg, zsinórpadlás, közönség stb. Peter Greenaway egyik nagyszerű alkotásában csúcsosodik ki ugyanez a téma, amikor a legutóbbi Velencei Biennálén bemutatott filmjében szétszedi, elemeire bontja, már-már szétcincálja, majd újra összerakja Veronese Kánai menyegzőjét.
Kolozsvári hír az is, hogy létrejött egy új, nem kőszínházi társulat, Váróterem Projekt címmel, az Ecsetgyárban, az új kulturális központban játszanak. Berlin­ben annak idején hasonló kezdeményezésből született meg a Schaubühne világhíres társulata is.
Mint ahogy Marosvásárhelyen ismét a Yorick Stúdió előadása igazán említésre méltó színházi esemény. A marosvásárhelyi ún. Fekete Márciust feldolgozó „20/20” című „projekt” úgy jött létre, hogy meghívtak egy fiatal bukaresti rendezőt, Gianina Cărbunariut, aki hozott magával öt román színészt, csatlakozott hozzájuk öt vásárhelyi magyar színész, és alapos műhelymunkával, interjúkkal, dokumentálódás­sal stb. maguk írták meg a szövegkönyvet. Kiváló ötlet a román és a magyar család közti szinkrontolmácsolás, fergeteges tragikomédia, többet is elbírt volna, és tömörebbé tette volna az előadást. Remélhetőleg lesz mindennek folytatása.   
Sajnos megint úgy jártam, mint tavaly, ezúttal a múltkor megdicsért Akadémiai Műhely lazsált: az idei évadban nem rukkolt elő a Csúnyához hasonló színvonalú előadással, pedig egy színház életében a folyamatosságnak óriási a szerepe, hiszen a színházi építkezésben egyetlen év kiesés tönkre tudja tenni évek munkáját.
A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Molière Mizantrópjával (fordította Petri György) igazi kvalitásait mutatta meg. Bocsárdi László rendezése sugárzó, sallangmentes színház, amely nem keres pótlékokat, nem játszik idegen technikák hatásaival, a színház lényegét mutatja be.
A német színház jó két évtizede jár ezen az úton. A beszéd agyagszerűen formálódik, és elsősorban nem a cselekmény hozza létre az intenzív drámai erőteret, hanem a szöveg és a látványtervezett színpadi tér. Michael Thalheimer idei Brecht-rendezésében csupasz a színpad, a színészek ellenben iszonyatosan erős, szikrázó elektromossággal feltöltött teret teremtenek, szövegükkel, mozgásukkal vagy többnyire mozdulatlanságukkal. A szentgyörgyi Mizantrópban a lejtős színpad elementárisan szül „helyzetet”. Másképp lehet ezen a színpadon érvelni is, attól függően, ki hova áll. Az emberi viszonyokról mindennél többet tud mondani a ferde sík perspektívája. A tanulság bennünk fogalmazódik meg, nem pedig egy moralizáló vagy pszichologizáló előadásban, ugyanis ez a rendezés következetesen kerüli az ideológikusságot, a túlmagyarázott, szájbarágott tanulságot. Ahogy a széken ülő Alceste előredől, megmerevedik, és elmondja monológját, az maga a kétségbeesés tiszta látványa. Vergődik a lelke, mert akit szeret, nem az övé, azaz nem az ő elzárható tulajdona. Céliméne viszont nem tudja azt mondani neki, hogy mindenestül a tied vagyok, nincs rá szava, mert a szó, a birtokában lévő szó, tökéletlen volna annak kifejezésére, hogy miként az övé. Az embergyűlölő alapvető paradoxona, hogy az embergyűlöletéhez emberszeretetre van szüksége, ellenben az emberszeretet ön­szeretet is, ami viszont meggátolja a teljes önfeladást, enélkül viszont nem lehetséges szeretnie valaki mást stb., szinte beleőrül a paradoxonokba. Ám a legnagyobb paradoxont Céliméne mutatja be és oldja fel puszta lényével, ő az a nő, aki egyszerre képes mindkét szeretetet magában hordozni, ő az a teljes ember, az a lecsupaszodott, szenvedő ember, aki kibírja az őrlődést, a fájdalmakat (Kicsid Gizella és Pálffy Tibor kettőse). A reneszánsz színházban is kevés volt a díszlet, a szöveg képes volt helyszínt díszletezni. Nem csupán Shakespeare-nél, hanem Molière-nél is. Elég volt egy-egy kard, pálca, szék, és minden megteremtődött. Itt is elég egy pálca vattacukor, és megszületik a kellék, amivel a szereplők láthatóvá teszik viszonyaikat (egymáshoz és a világhoz). Új reneszánsz, mondják a német színházakban, amiben benne van a hagyományhoz való visszatérés, és a változtatás szándéka is.
Apropó, kellékek, itt kellene általánosan is beszélni a színpadképről. A látvány­tervezésről. A végiglátogatott színházak közül Sepsiszentgyörgyön a legegyenletesebb, a legkigondoltabb színpadi látvánnyal találkoztam, Barta József jóvoltából a darabbal szervesen összeillő díszleteket láttam. Kolozsváron némi hatásvadászatot éreztem, valamiféle barokkos túlbeszéltséget. A Három nővér végén az ég felé bicikliző tabló olyan építmény, amely konstrukciós vázával elnehezíti az egész előadást. A sepsiek Mizantrópja sokkal finomabb, áttételesebb, amennyiben formai eszköz (a perspektíva) hordozza a „gondolatot”, nem pedig egy jelentéssel teletöltött kép (bár az utolsó jelenetben a kivetítőn megjelenő vízesés felettébb felesleges). Érdekes hatása van egyébként a Mizantrópnak visszamenőleg is: a korábban jónak tartott előadás, a Tamási-műből készült Csoda számomra kissé zavarossá, művészileg letisztulatlanná változott.
Összegezve az idei évadot: úgy érzem, Erdélyben van egy kiváló, példamutató előadás, a Mizantróp, és van emellett pezsgés, kezdeményezés, önfeláldozásra és önfelmutatásra kész színházi élet is. Színházi értelemben mindenképpen tovább épül az Erdélyt Európával összekötő sztráda.