Előszó

Emlékiratok mindig valótlanságok, mert öregemberek írják, és a későbbi tapasztalatokkal helyesbítik a megtörténteket. Számításból vagy szenilitásból.

Érettségieimet ugyanabban az iskolában végeztem. Az óbudai Árpád gimnáziumban, egy hagyományok nélküli külvárosi iskolában, amely a nagyenyedivel, a piaristákkal, a fasorival össze se hasonlítható. A jó nevű iskolákba is jártak hozzánk hasonló átlagos felfogóképességgel bíró diákok, ott se lett mindenki Kőrösi Csoma vagy Neumann János. Először 1918-ban a világháború végén, másodszor 1956-ban a forradalmi év tavaszán tettem le érettségi vizsgáimat. A hinduk reinkarnáció által újraszületnek, és akinek karmája nem volt kielégítő, Óbudára kényszerítette vissza az istenek ítélete.

Az első érettségim

1902-ben megszületett a Budapesti III. Kerületi Magyar Királyi Állami Főgimnázium, és így hívták 1926-ig, amikor a vallás- és közoktatásügyi minisztérium 11514/1920 v. sz. rendeletével megengedte, hogy az iskola címébe az Óbudán honalapító Árpád fejedelem nevét vehesse fel.

Kezdem a pedellusunkkal, Szentessy bácsival. A lépcsőház alján állította fel kis asztalát, amelyen a mákos és sós kalácsok sorakoztak, nála vásároltuk a tankönyveket is. Csak a pedellus volt bácsi.

Morvay Győző nem volt bácsi. Az igazgató urat hívták így. Mert a lakása az iskolában volt, mindannyian hallhattuk hisztérikus felesége szüntelen süvítését... A tudást nem érdeklő társaink Morvayt – nem igaztalanul, de egyoldalúan – zárkózottnak és barátságtalannak tartották. De aki óráit figyelemmel kísérte, az vén fejjel is emlékezhetett okos gondolataira. Felejthetetlen előadásait kizárólag az érettségiző évfolyamnak tartotta.

Iskolánk első és az elmúlt száz év legjobb igazgatója volt. Nagyszerű, modern pedagógus volt. Latin olvasókönyvét a Liber Sextit Magyarország legtöbb gimnáziumában használták. Amikor leérettségiztünk, szívesen utánoztuk Morvait: „A filozófia a tudományok tudománya, a tudományok koronája.”

Morvay Győző szüntelenül nógatott bennünket a sportolásra is, a Schmidt-kastélynál futballoztunk, és versenyt futottunk.
Dr. Morvay Győző majdnem egy negyed századot volt Óbuda első gimnáziumának első igazgatója (ebből nyolc évet az enyém). Történelmi városunk haldoklóban volt, sorsa már régen megpecsételődött, és 1902-ben Óbuda már csak az egyesült Budapest jelentéktelen külvárosának számított. Bezzeg Zsigmond magyar király és IX. Bonifác pápa idejében még egyetem is működött Óbudán.

A Morvay-érát uralkodóink (hogy csak a leghíresebbeket említsem), Ferenc József, Tisza István, Károlyi Mihály, Kun Béla és Horthy Miklós fémjelezték. (Gimnáziumunknak autonómiája volt, működésébe az urak beleszóltak, de mintha a tanári kar főleg hallássérültekből állt volna.)

1902-ben, a kezdet kezdetén, 34-en voltak az iskolában, 33 óbudai, egy vidéki. Két magyar nevű: Küzdő Géza és Széchy Dezső. Talán Tarján János is magyar név (bár nagyon örményesen hangzik). Akkor hárman. Nagybirtokos, nagykereskedő, munkás, értelmiségi, görög katolikus, unitárius és református szülő egy se volt. Hét német anyanyelvű, 24 katolikus, 7 zsidó, 2 evangélikus és 1 görögkeleti járt az iskolába történetünk kezdetén. Nyolc évvel később szóbeli érettségire 30 tanuló bocsátatott.

1927-ben az iskola alapításának 25 éves jubileumára engem is meghívtak, négyperces csendes felállással emlékeztünk a háborúban meghalt tanárokra és pajtásokra. Emlékkönyvet kellett volna készítenünk, mert akkor még valamelyest tartotta magát a szuverén Óbuda, amely gyárias és falusi jellege dacára lekezelte az úri Pestet és Budát. Egy fejezetnek a Trianon előtti nagykirándulásokról kellett volna szólni: Erdélybe, az Adriához és a Tátrába. A még élő tanárokról írhattunk volna egy kis diplomatikus fejezetet. De nem lett volna nehéz szépeket írni róluk:
Tanáraim közül megemlítem Kéky Lajost, a Petőfi Könyvtár szerkesztőjét és Vardai Bélát, Mikszáth első életrajzának íróját. A matematikát persze Riesz Frigyes tanította. Kerékgyártó Árpád, a legszelídebb lelkületű Mária-kongregációs, akinek a gomblyukában a fehér kereszt valóban az emberszeretet jelképe volt, Ágner Lajos tanárunk – a kínai és japán irodalom talán első jelentős fordítója – a Tanácsköztársaság idején a Kultuszminisztérium osztályfőnöke lett és emiatt a fehér terror idején nyugdíjazták, de aztán visszavették. 

 
A legszívesebben Alszeghy Zsoltra emlékezem. Nyolc évet – elejétől végig – volt az osztályfőnökünk. Húszévesen mint segédtanár került a gimnáziumba. Sovány, nyurga, pattanásos arcú, amikor a keze alá kerültünk. Az ő gomblyukában is ott fehérlett a Mária-kongregáció nekem nem  szimpatikus – sőt ellenszenves – fehér keresztje. (A harcos Barkóczy Sándor, a klerikális kultúrállamtitkár szervezte, sőt kényszerítette a pedagógusokat ebbe a szigorú katolikus szervezetbe. A belépés oka lehetett vallásos meggyőződés is, de sokszor csak a megszállott államtitkár kegyének áhítása. A liberális, a zsidó és protestáns sajtó állandóan támadta a kongregációs pedagógusokat. A parlamentben is követelték a kongregáció betiltását.) De nem Barkóczy tanított minket, mi sohasem éreztük könyörtelen fanatizmusát. Különben is a toleráns Óbuda szelleme itatta át az Alma Matert. A gimnáziumban eltöltött nyolc év alatt senki sem hallott Alszeghy és Kerékgyártó ajkáról antiszemita kijelentéseket, nem tettek különbséget tanítványaik között felekezetük szerint, valósággal dédelgették a szorgalmas és tehetséges zsidó diákokat. A kis fehér kereszt az óbudai gimnáziumban tényleg keresztényt jelentett, mert Barkóczy-félék akkor még nem tanítottak nálunk.

A nem katolikus vagy zsidó diákokra úgy néztünk, mint borjú az új kapura. Milyen érzés lehet protestánsnak vagy görögkeletinek lenni? Hittantanáraink népszerűek voltak. A katolikus Tichyt a zsidók nagyon szerették, és az újlaki rabbi Edelstein óráira a keresztények is besettenkedtek, mert nevezetes volt szellemes adomázásáról. A népszerű müncheni vicclappnak, a Simplicissinusnak állandó levelezője volt, és a legenda szerint az órákon összegyűjtött adomákat oda küldte.

Nyolcvan év után is állítom, hogy Alszeghy nélkül semmi se lettem volna. Nem sorolhatom fel – bár egyik-másikra emlékezem –, hogy milyen könyveket ajánlott nekem. De nemcsak ajánlott, hanem a kezembe is nyomott.

Az osztálytársaim közül csak Varannai Aurélt említem, aki a Zichy utcában – a zsidó templom közvetlen közelében lakott. Apja nagy tekintély volt, királyi közjegyző Óbudán. Aurél nyelveket beszélt, bejárta az egész kontinenst, teniszezett, papája Tiszát nagyon tisztelte. A zsinagóga udvarán temették. Óbuda összes főméltósága ott állt a sírja körül. Apám kezét fogtam, semmit se látva, mert templomomat megszállták a keresztény urak.

Szinte naponta mentem el Varannaiék Zichy utcai háza előtt, de belülről sose láttam. Azt mondták, hogy könyvtáruk csodás volt. A matura után Auréllal többet nem találkoztam (az ő előkelő környezetébe én nem illettem), csak később tudtam meg, hogy milyen jó és okos ember lett. Bujkált a nyilasok elől, és évekig Rákosi börtöneiben ült. 

Hadd említsem még meg az utolsó nagykirándulásunkat 1914-ben, amelyet Tichy tisztelendő és az aranyos kedélyű számtantanárunk, Makoldy Viktor vezetett. Megjártuk a Székelyföldet, Marosvásárhelyt, Tusnádot, Borszéket és annyi más kedves helyet. Aztán június végén elindultunk Pestre, a bizonyítványosztásra és a Te Deumra. Aradon tudtuk meg a hírt, hogy a trónörököst meggyilkolták (felesége halála még Erdélybe nem érkezett el). Makoldy és Tichy felénk fordultak: Álljatok fel, és énekeljük el a Himnuszt! Ez volt az első reakció a Magyarországon gyűlölt Ferenc Ferdinánd halálára.

Annyi mindenről kellene még beszélnem a szarajevói merénylet árnyékában tartott bizonyítvány-kiosztás napja folytán. Az óbudai búcsút, a mézeskalácsos és mutatványos bódékat, a csörgőkígyót is láthattam. Tomasek híres cukrászdájában, a Lajos utcában fagylaltot vettem.

A tanárainkat és több idősebb diákot besoroztak. Már a háborúk és forradalmak előtt és főleg után gimnáziumunk diákjainak száma egyre nőtt, és 1930-ig iskolánk katolikus/zsidó karaktere megmaradt. Szüleink tisztviselők voltak, óbudai iparosok, de az óbudai proli gyerekek, de a gazdagok is az Árpád gimnáziumban rendhagyóknak számítottak.

A nálunk érettségizett Gelléri Andor Endre a pesti lapokban mesélt Óbuda szegénységéről, a Templom utcai Krúdy Gyula, a Kéhli fontos törzsvendége órákat kártyázott ott (mikor írt a kiscelli kastély titokzatos uráról?), a könyvtáros Halász Gábor este fáradtan érkezett haza a Selmeci utcába.

Második érettségim

1938-ban Pilisvörösváron, Pomázon, Baján, Marosvásárhelyen, Piliscsabán megszületett közel negyven sudár fiúgyermek, akik aztán 1952-ben az óbudai Árpád gimnáziumban egymásra leltek. Az egykorúság megkönnyítette az eszmecseréket, nem kellett definiálni mondjuk a gombfocit vagy a Manci-hidat. Persze, tele vagyunk férfi-egoista vonásokkal. A párhuzamos lányosztály tanulói eltűntek az ismeretlenségbe, mert felvették uraik elő-, és magyar szokásnál fogva kereresztnevét is. Nálunk – a fiúosztályban – csak egy zsidó pajtásunk változtatta meg a nevét. A sváb gyerekek már a háború előtt felvették a szebben hangzó szittya neveket.

Nekünk vezekelnünk se kell, mert nagyjából ártatlanok vagyunk, hiszen hétéves korban nem lehettünk nyilasok vagy keretlegények, és kisiskolásokat nem vettek fel ávósnak se a Rákosi-időkben. A Kádár-korszakban biztos csináltunk csúnya dolgokat, de mi csak a konszolidáció elején számítottunk valamelyest felnőtteknek. Akik 1956-ban elhagyták az országot, példamutatóan ártatlanok lettek.

Meggyónnivalójuk a nálunk tíz évvel idősebbeknek van.

Magyarország elitjéhez tartoztunk, még akkor is, ha rövid ideig börtönben ültünk, megérdemelt pozíciókból irigy versenytársak vagy fafejű pártemberek eltávolították. Vagy mi voltunk az irigy vetélytársak és a fafejű pártemberek. De nekünk könnyebb volt, mert ismertük a stilisztika és anyanyelvünk csínját-bínját, ami kiváltságot adott.

1956-ban érettségiztünk, amelyet egy forró derűlátó nyár és kora ősz követett, elkezdtük az egyetemet. Októberben a szovjet tankok kivonultak, majd novemberben megbánták és visszajöttek, hogy „néhány száz évet” itt maradjanak. Ehhez is alkalmazkodtunk, megszoktuk.

Az óbudai Árpád gimnáziumban érettségiztünk, mert más nem adódott. Szüleink a legjobb esetben a művelt keresztény középosztályhoz tartoztak, de az osztály legtöbb tanulója családjának első vagy második érettségizettje volt; óbudai polgárok és munkások, pilisi falvak parasztjai és budai osztályidegenek, akiket azokban az időkben engedtek haza a kitelelepítésről.

Közel negyvenen voltunk, most már legalább hét halott, néhány eltűnt az ismeretlenségbe, talán azért, mert a gimnáziumi évek vagy az osztálytársak életük jelentéktelen zárójele volt. A halottak/túlélők aránya a magyarországi átlaggal összehasonlítva „jobb”. Többnek kellene a sírban lennie, de kiváltságos és egészséges munkakörülményeink a kubikusoknál vagy bányászoknál hosszabb életet adott nekünk.

1956-ban hat külföldre távozott (később még egy). Az 1938-asoknak ebben is szerencséjük volt, mert érettségi bizonyítvánnyal a kezükben állhattak az osztrák, francia, svéd, kanadai hatóságok elé, míg például a szegény 1939-eseknek idegen nyelven és légkörben – talán sokéves késéssel – kellett leérettségizniük. A nyugatra került diákok nem hoztak szégyent az Árpád gimnázium IV. a osztályára, annak ellenére, hogy kivétel nélkül az osztály közepesen tehetséges diákjai közé tartoztak. Nyugdíjukig bécsi és hamburgi betegeket gyógyítottak, kanadai és indonéziai erdőben munkálkodtak, svéd könyvtárakban szorgoskodtak.

Nem is kár értük, hogy cserbenhagytak minket. Összehasonlíthatjuk a tapasztalatokért nyugaton vándorló céhlegényekkel, akik tudásfélével visszatérhettek hazájukba, hogy felmutathassák a mestermunkát azoknak, akiknek a tapsai nagyon kellettek. Talán csak az őshaza elismerése volt fontos.

A külföldre távozottak az osztály tizenöt százalékát teszik ki, ami nemzeti tekintetben másfél millió disszidensnek felel meg, pedig csak kétszázezren felüli embertömeg menekült a páncélkocsiktól. Miért ment ki hat ember, és miért maradt otthon harmincegynéhány? Pedig csak kettőnek volt szabad elhagynia az országot, ha az osztály az országos statisztikához idomult volna. De fiatalok voltunk, legényemberek, tettre kész kalandorok.

A forradalom után ketten ültünk börtönben, ami nemzeti viszonylatban nagyon nagy szám, de az osztálytársak többsége a forradalomban passzív volt, vagy legalábbis nem kötötték tevékenységüket a krónikás orrára. 

Szorgalmas, foglalkozását jól tudó emberek vagyunk. Senki sem lett akadémikus (de egy dékánnal és egy válogatott öttusázóval dicsekedhetünk). Kossuth-díjas, nemzetközileg elismert személyiség nincs köztünk, nem említenek minket enciklopédiákban, unokáink nem formálnak majd rólunk lovas szobrot, mindannyian eltűnünk az ismeretlenségbe, hacsak ezt az elmélkedést nem fogják újra publikálni 2027-ben, az Árpád gimnázium fennállásának 125. évére készített emlékkönyvben. „Középszerűségünk” a tanúbizonyság, hogy az Árpád gimnázium 1956-ban érettségizett IV. a-s diákjai az 1938-ban születettek reprezentatív képviselői.

Kilencen érettségiztek tiszta kitűnőre, ami rendkívüli az iskola történetében. Ez rontja korhű középszerűségünket, ami ehhez az esszéhez szükséges lett volna. Hogy normálissá tegyük az osztályt, hozzáteszem, hogy mind a kilenc nem érdemelte meg ezt a bizonyítványt. E sorok írója, aki a nehéz fejűek közé tartozott, csak egy tanár jóakaratából nem bukott meg. Két tiszta kitűnő diákot hasonló csalással segített át ez a tanár a nehézségeken. Az iskola 75 éves jubileumára készült emlékkönyvben a háborús idők angoltanára, dr. Pfisterer Miklós megindító esszéjének a Sose buktattam... címet adta. Nem tudom, hogy a szervezett csalások, a tanári jóakaratok szülőhazánkra mennyire jellemző jelenségek (remélem, azok), de mi, igaztalanul átmentettek is valamelyest megálltuk a helyünket az életben. Talán az emberi tanárok tettek minket ragaszkodó véndiákká.

Orvosok, állatorvosok, jogászok  lettünk. Különösen az orvosok száma ijesztően magas. Pragmatikusak voltunk, alkalmazkodtunk a testi fájdalmaktól irtózó nép beképzelt bizalmához. Az emberek sokáig akarnak élni, legalábbis rettegik a nyilallást, ezért orvosi státusunk magas. Szüleink parancsára alkotó művészek nem lehettünk. A művészethez közel egy, a börtönből kiszabadult pajtásunk került, aki az Operában munkálkodott, sőt vénkorára operaházi évtizedeiről egy rendkívüli könyvet írt. Az osztály egyik építésze, akinek emberiessége, csendessége teszi kedvenc osztálytársammá, talán mert olyan szerettem volna lenni. Ő az egyetlen, aki Tarkovszkij Rubljovjáról mesélt, meg reformkorunkról. Csalt nekem a biológiavizsgán, és kényszerített, hogy bemutatkozzam a szentendrei ferences atyáknak. Akarom hinni, hogy minden osztályban Soprontól Marosvásárhelyig, Zalaegerszegtől Érsekújvárig  volt egy ilyen csendes 1938-ban született remete.
Egy könyvtáros lett Svédországban, egy meg kottákat és lemezeket árul a Petőfi Sándor utcában.

Kommunista világ volt, tehát a Teremtővel való viszonyunk nem volt beszédtéma, de az öröklött vallások befolyásolták kultúránkat. Néhány kivétellel pápisták voltunk. Misére jártunk, ministráltunk. Néhányan falusi görögkeletiek voltunk, és egyikünk, apja kezét fogva ment a Dévai Bíró Mátyás téri evangélikus templomba. A reformátusokra a magyarórákon kóstoltunk bele, de mint biológiai személyek ismeretlenek, mint a moszlimok vagy a buddhisták.

Az osztályban volt egy zsidó is. Tulajdonképpen szóra sem érdemes. Olyan álmodozó, lógok a szeren típus, félt mindenféle stréberségtől, kerülte a konfliktusokat, alkalmazkodott. Róla tulajdonképpen nincs mit mondanom, de mint szociális jelenség és statisztikai jogalany, mégis említésre méltó. Ez az egy zsidó a társaság három százalékát tette ki.

Az Árpád gimnázium históriája tulajdonképpen zsidó, mert a zsidó tanítványok százalékszáma a Monarchia utolsó évtizedében és a Trianon után 26 és 35 százalék között mozgott. Később 1926 és 1938 között 10 és 20 százalék között. 1939-től 1942-ig 9,6 százalékról 5,6 százalékra csökkent. Pfisterer Miklós, angoltanárunk 1944-ben a tanári szoba ablakánál figyelte a kollégák arcát, „mikor odalent barbár dübörgéssel rohantak a német harckocsik – a hazaféltő magyarok arca hófehér, a hazaárulóké kivörösödött a baromi örömtől. És a tankok folytatása: érettségi írásbelin felügyelni, mikor a dolgozatok és a kétségbeesett piszkozatok fölé – sárga-csillagos diákok hajtották fejüket!”

CSOÓRI SÁNDOR
Gottlieb Miklós első és utolsó irodalmi sikere

(Gottlieb Miklós művét korabeli formájában és helyesírással közöljük. - a szerk.)

A zsidót Gottlieb Miklósnak hívták. Rajtam kívül mindenki szerette. Nevét az érettségi előtt néhány hónappal szégyellni kezdte, és felvett egy a hátteréhez nem illő pszeudonimát.

Tudtuk, hogy művészi ambíciói voltak. Verseket írt magában, de leggyakrabban közösen. Sőt, egy színdarab írásában is segédkezett. De egy kivétellel minden „műve” eltűnt. Eldobta? Elégette? A Csontos ellopta?

Gottliebot már-már elfelejtettem, vagy megtagadtam, de nemrégen megkért, hogy van-e kedvem négyszemközt találkozni vele. Kicsit furcsállottam is, hogy éppen hozzám volt mondanivalója, aki tudni sem akart róla. 
– Emlékszel rám?
Nem akartam hazudni, és igennel válaszoltam.
– Arra is emlékszel, amikor 1955-ben az igazgató úr – akarom mondani, elvtárs leküldött valakit, hogy az osztály is hallja, hogy én nyertem meg a gimnázium irodalmi versenyét, és visszaadta a kockás papíron írógépen írt dolgozatomat. (Óbudai pincénkben megtaláltam az esszét. Sikerem jelentőségét nem csak az csökkenti, hogy nem lettem ténylegesen első, mert az első díjat nem osztották ki, de azt sem tudom, ki lett a harmadik, vagy a „futottak még”: Azt is el tudom képzelni, hogy én voltam a verseny egyetlen résztvevője. Nem tudom, kik ültek a bíráló bizottságban, csak abban vagyok biztos, hogy Eörsi István nem. Akkor már ő nem tanított az Árpádban.

A dolgozat utolsó két-három sora sajnos elveszett, de becsületszavamra mondom, nem tüntettem el szándékosan, mintha valami szégyellnivaló állt volna ott. Hazudhattam volna két sort, de vállalom az esetleges gonoszkodásokat. Tudod, (Gulyás) Miklós, te egy befolyásos ember vagy, tudom, hogy nem szerettél, és hidd el, hogy nehezemre esett épp téged megkérni, hogy szerezz a Látónál nekem protekciót. A szerkesztők különben is jobban szeretnek téged, mint megérdemelnéd.
– Mi a fenének akarod a dolgozatod publikálni?
– Emlékszel a latin órákra, amikor a Gombár a vásári kikiáltókat utánozta? Jöjjenek be a sátorba, mert itt láthatók Julius Ceasar koponyái harminc, negyven és ötvenéves korában. Legyen ez a bevezetés. Érti, aki érti.
– Te mindent megkaptál az életben, én meg ismeretlenségben fogok meghalni, és én úgy szeretném nevemet kinyomtatva látni. Írta: Gottlieb Miklós.

– De itt nem csak hiúságról van szó, hanem arról is, hogy a mafla Gottlieb Miklóst szinte eltagadja az álneves jogutód, mint ahogy ezer és ezer kortársam elhallgatja, hogy például besúgó volt. Dolgozatomat 17 éves koromban írtam, a 25 éves Csoóri Sándorról szólt. Ki tudja, talán én voltam az első, aki írt róla. Mért ne közölhetne a Látó egy korhű dolgozatot, amelyet nem is olyan régen szégyelltem volna publikálni, ma már szinte kötelességemnek érzem, hogy kiadásáért harcoljak is. Gottlieb a teljességhez szükséges. Próbáld meg lefizetni a szerkesztő urakat. Mondd el nekik, hogy nem vagyok a kedvenced, de van valami közünk egymáshoz. mondd el nekik, hogy dolgozatom idején Láng Zsolt és KAF még meg sem született, és Vida szülei még nem is tudtak egymásról.

Ezt a több, mint ötven éve írt dolgozatom legkisebb megváltoztatását csalásnak – az olvasók becsapásának – tartanám, ezért szerkesztőimnek megtiltom a legkisebb helyesírási hibák javítását is. Pontosabban, csak az ékezetek javítását engedem meg, mert az akkori hibákat leginkább írógépem tökéletlensége okozta. Továbbá megengedem, hogy a programot és az utánát csak egy m-mel illetve egy n-nel írja a Látó és nem kettővel, mint én ötvenhárom éve. Csoóri-esszém kuriózum, legalábbis nekem. Hány 16 éves gimnazista írt egy húsz egynéhány éves költő első kötetéről dolgozatot? Petőfi Sándor ebben a korban már híres költő volt, de abban se vagyok biztos, hogy egy pápai vagy pesti diák írt volna róla. Miklós bocsájtsd meg, hogy dolgozatom világképe a magyar, a háborút átélt és a kommunista időkben nevelkedett Gottlieb Miklósé, és nem a nagyképű svéd, a nyugati világban élő könyvtáros és család- és nagyapa Gulyás Miklósé.
Gottliebot átöleltem, és átéreztem: Megbocsájtok, de ne kívánd, hogy szeresselek is. Megpróbállak segíteni, de nem vagyok biztos, hogy a Látó igényes szerkesztői nem tartják-e Óbudát és az öntelt Gottliebot provinciális témának.

Gottlieb folytatta:
– Csoóri Sándornak mondtam egyszer, hogy én fedeztem fel. De ahelyett, hogy mélyen meghajolva megköszönte volna tettem és Bajza Józseffel hasonlított volna össze, egyetlen szóval kommentálta: MAGADNAK.
– Eörsi nem volt a tanárunk, csak az irodalmi szakkörben volt vele kapcsolatunk. Abban az időben a régmúlt idők angol és amerikai költészete volt a mániája. Főleg Shelleyre emlékezem, az Óda a nyugati szélhezre. (Szabó Lőrincet megkérdezték, hogy melyik a legszebb magyar vers, amire azt válaszolta, hogy az Óda a nyugati szélhez Tóth Árpád fordításában. Ez az anekdota sokak által ismert, de sokan Babits Mihályt vélik válaszadónak.)

Mi köze van ennek Eörsihez? Korábban biztos voltam, ma már nem bízok annyira magamban, hogy a fent említett anekdotát Eörsi nem csak ismerte, de dacból Tóth Árpád (Szabó Lőrinc vagy Babits Mihály) bosszantására a verset újra lefordította. Mint Arany János Hamletjét is.
Ültünk és beszélgettünk az angol poézisról. Azokban az időkben, amikor Szentgotthárdhoz közelebb volt Szeged, mint Graz, amikor régmúlt idők poézisa nem érdekelt engem. Valami más után vágytam, de nem tudtam mi után.
Egy délután három fiatal költőt mutatott Eörsi István be nekünk.
Kezdem azzal, akit először és utoljára láttam, irodalmi lexikonokban rá sehol sem lelek. Magas, cigányképű (vagy a földmunkától barnára égett arcú). Nem emlékszem, miről beszélt és miről szóltak a versei. Simon volt a vezetékneve. Ha még él, jelentkezzen nálam, hogy mi lett vele, és mért nem lett költő? Ha az lett, miért nem mutatta magát a lexikonokban?
Kalász Márton volt a másik. Az ő életét kissé követtem. Ha neve  itt Stockholmban felbukkant, jobban megnéztem, mert fiatalságomra emlékeztetett, ugyanis valami kimondhatatlanról is beszélt nekünk: svábságáról. Azok olyan idők voltak, amikor minden kimondhatatlan szó kinyilvánítása forradalmi volt. Abban az időben ugyanis még nehéz volt svábnak is lenni. Kimondott valami olyat, amit Gottlieb Miklós magáról nem mert. Persze idősebb nálam, talán  kevésbé gátlásos. De, mert szavait nem felejtettem el, sőt talán hálával is emlékezem rájuk, részt vett a nevelésemben kicsit.

A harmadik költő Csoóri Sándor volt. Eörsi tanárunk barátja. Kis kötetét, A felszállott a madár címűt két példányban is megvettem, az egyiket apám adta nagynénémnek 1955. június ötödikén a fent említett irodalmi verseny idején.
A plebejus és jakobinus fogalmazás, a falu, nem volt beszédtéma Óbudán és még kevésbé a földműves rokonokkal már nem bíró Gottliebéknél. (A drága zsír és hogy volt-e éppen disznóhús a Közértben, ábrázolta a Gottlieb családnak a magyar mezőgazdaság akkori helyzetét.) Csoóri nem angol irodalomról beszélt, hanem falujának parlagon hagyott földjeiről. Biztos jobban örültem a kimondott szavaknak, mint szomorított a paraszt nehéz sorsa. A zsellérek unokái se miattam emésztődtek. Csoóri Sándor népiessé tett engem, és a magam módján az is maradtam. Örültem minden egyes kimondott szabad szónak, mert akkor még csak a rabságot untam, de a szabadsággal nem tudtam volna mit kezdeni.

Mielőtt a dolgozat másolásába belevágnék, el kell mondanom, hogy sose hittem volna, hogy több mint egy fél évszázad elteltével Óbudától messze-messze, az akkor még ismeretlen Marosvásárhelyen sokszorosítják az Árpád gimnázium III. a osztályos tanulójának dolgozatát. Ha pedig dolgozatom minőségét a szerkesztő urak gyatrának találnák mégis, kérném, hogy publikálják ezt mint korkép, és adják kitüntetésként osztálytársamnak, Gulyás Miklósnak tizenöt éves együttműködésük és hetvenéves születésnapja tiszteletére. Honoráriumra se tartok igényt, és ő se tartson. Könyörgésem a Látó protekciójáért ártatlanítja a felelős urakat, mert kizárólag rajtam fog derülni az olvasó. Bevezetésképpen bocsánatot kérek, hogy a lukas cipőre építem az esszém, és nem az esszémre a kilyukadt cipőt. 

Tavaly iskolánkat meglátogatta egy fiatal íróküldöttség. Az iróküldöttség egyik tagja volt, akinek verseskötetéről akarom leírni észrevételeimet, elmondani véleményemet. Az író Csoóri Sándor. A kötet címe: Felröppen a madár. Nem az a kötet volt, amelynek megjelenése visszhangot keltett, olyan kevés példány jelent meg, hogy szinte a könyvtárak, az íróhoz közelállók mind elkapkodták.
Mit érzett József Attila a Szépség koldusa. Mit érzett Ady a „Versek” kiadása után? Mit gondoltak a szegedi olvasók a Szépség koldusa, mit a debreceni olvasók a Versek után?
Biztosan csak annyit: szép, szép. De azt, hogy ebből az íróból Ady lesz, hogy ebből az íróból József Attila lesz, senkisem. Csoóri versein is, akinek a kezébe jut, csak az a véleménye: szép, szép. Mi lesz belőle az a jövő kérdése. Nem jósolok, hisz nem is tudok.
 lehet, hogy holnap búcsut int már
 lelkemnek dallam. téma rim.
 (Csepüljetek csak)
 
Talán az ö sorsa is azoké, akiknek (kézzel beírva: nevét) nem jegyezte fel az irodalomtörténelem...
Talán az övé Adyé, József Attiláé.
Csoóri 1953-ban a kormányprogram elhangzása után tünt fel bátor hangú verseivel, szép életképeivel. Ezek a versek a Csillag-ban jelentek meg „12 vers” címen. Nagy port vertek fel irodalmi körökben. A nagy feltünés oka az volt, hogy Ő már a kormányprogram elött félévvel, a kormányprogram célkitüzéseit hirdeti.
 Nem új lobogók, nem új szavak, eszmék
 kellenek, hanem ujabb számvetés,
 mely latratéve nemzeti erőnket
 helyesen ujra mindent számba vész.
 Nem uj úton, csak újabb tervvel... (Röpirat)
Ezek a versek azonban a közönség felé csak a program után találtak utat. Ő az élet keserűségét élesebben látja, mert szanatoriumban töltött hosszu hónapok el zárták előle a néppel való találkozást, csak a sajtó utján értesült a külvilágban történtekről. Ezért döbbentette meg úgy, falujával és a dolgozó paraszttal való találkozása, szanatóriumból visszatérvén.
Megérkezik falujába, eléterül a rég látott táj, a zámolyi föld, a zöldelő határ. Váratlan látvány azonban, az előbbi szép képet elrontja.
 Megdermedtem: a domb ravatalán
 elterülve ott éktelenkedett
 egy óriási parlag,
 ... s mellette még egy.
 ... Ki volt e földek gyilkosa?
 Miféle kéz, szabály vagy rendelet?
 Ki hagyta igy a parlagot?

 A kérdésre még nem jött felelet...
 (Mikor a falum határába értem)
Zámolyban a parasztság helyzete még két biráló vers megirására ihleti. Az egyik versben költöi célkitüzéséről ir, mely célkitüzés sajnos egyedül álló akkori költészetünkben. Célja az, hogy reálisan irja le a paraszt helyzetét. A vers refrénje, mely egyben a vers cime is, kihangsúlyozza a költemény mondanivalóját: „Ki irta versbe, szóba le? ... Hogy nehéz a harc, hogy a jövőért néha szánktól kell elvonni a falatot, hogy tán még vért is kér a jövő. A m ásik biráló vers a „Röpirat” talán a legjobban fejezi ki elégedetlenségét, ugyanakkor a párthoz való hűségét is. Azt az igaz tételt bizonyitja itt, hogy a nép a jövőben csak akkor tud hinni, ha az élet biztatja, ha kenyér van az asztalán. Mindhárom vers nagy állomás Csoóri pályáján. Elsősorban azért, mert bátor, szókimondó, azután azért, mert képei sokkal gazdagabbak, hasonlatai érettebbek, mint előző versei. Milyen kiváló hasonlat azt, ahogy a jövőt fejezi ki képszerűen: „Örökre szóló piramis.” Vagy milyen szép természeti képpel kezdi „Mikor a falum határába értem”-et.
Hogyan ért el a költő ezeknek a verseknek a megírásához? Már diákkori verseiben találkozunk szép képekkel a már ezeket is jellemzi az optimizmus. Ezekben azonban még a feltünésre hajhászik. Pl. „Lukas cipő”-ben a cipőre építi fel versét és nem a versre a cipőt. Ebben a versben még megtalálhatók az 1951-es verseket jellemző frázisok.
 De a jobb sorsa kulcsa kezünkben
 Jövőnk zárján már nyitni tanul.
Találunk már olyan verset, mely kedvességével, derüjével megszerzi az olvasó rokonszenvét. 12 soros versike, mely arról szól, hogy a patakban játszadozó gyerekek a hídon búzát szállító szekerek elé fogott lovakon pántlikát vesznek észre. Sikerül a költőnek ezt a derüs képet úgy leírni, hogy az olvasó maga előtt látja.
A költőnek két alapvető tulajdonságáról irok néhány sort. Az egyik: a költő példaképe: Petőfi, s nála Petőfi nagyfokú ismerete stilusára és verselési formájára nagy hatást gyakorolt. A „Mulat a nemtörödömfalvi elnök” című verséből ragadok ki most egy versszakot
Kinek nem tetszik, hogy iszom?
Álljon előmbe, bárki az!
Tudomistenem megtanulja,
kit vesz szájára a pimasz...
Hozzatok bort az ántiját
Az elnök én vagyok.
Ez a versszak nagyon emlékeztet a „Magyar nemes” egyik versszakára. Maga a refrén annak utánzata. Nézzünk meg egy pár sort tájleíró költeményéből s ez is példaképének nagy hatását bizonyítja.
Lassan szürkülni kezd. 
A csoport juhnyája
Hazafelé indul
Nagy árnyékbotjával ott ballag az alkony
Pásztorként utána.
Ezeket a sorokat olvasva joggal mondhatnók, hogy ő is a Petőfi utánzók népes táborába tartozik, azok közé akiket Karinthy oly szellemesen állít pellengérre, „Volt valami Sándor – Nem lehetett bírni, – Nem olvastam sz’ nem is tudok olvasni csak írni.”
Tagadhatatlan, nem tudja és amint ő mondja, nem is akarja levetkőzni Petőfi modorát. Ugyanakkor az egyéni hangja döntőbb. S ez az egyéni hang előbbre törése Petőfi modorral szemben ezalatt a négy évi munkásságában is jól látható.
Csoórit sem kerülte el a fiatal írók betegsége: zseninek képzeli magát. Ebből kifolyólag ugyanolyan hangon beszél kritikusairól, mint Petőfi. Ez alapvetően hibás felfogás. hiszen Petőfi kritikusai a reakciós „üvegházi” költészet védői, és a „pórias” költészet támadói. De Csoóri bírálói a nagy egészben ugyanazon az elven vannak, amin maga a költő, csak a részletkérdésben lehet nézeteltérés.
Ha verseit csoportosítjuk a következő csoportba a betegségéről, és a kórházban töltött napokról szóló verseit soroljuk. Ezek a versek szomorú hangulatúak, de nem pesszimisták. Hacsak felületesen végiggondolunk az irodalomtörténelem (sic!), a legszívhezszólóbb versek azok, amelyeket vagy beteg költő, vagy költő betegsége alatt írt. Pl. Csokonai „Tüdőgyulladásomról” „Betegségben sinylődöm” című versének szépsége abban rejlik, hogy saját rabságát a természet széles távlataival hasonlítja össze.
Az életem nem más,
mint csupa sóvárgás –
mindegyik napom börtön...
... Havasok szegélye
sziklák meredélye
illik ifjúságomhoz.
A vers méltán borús hangulatú, a végén azonban felcsillan a remény. Másik versében a kórház udvarában hallott zongoraszót mesterien tudja saját problémájával összhangba hozni.A halálsejtelmet a zongorahangja nagy munkakedvvé változtatja.
és egyszeribe bolond kedved támad
valami csodás dalra megtanítani
billentyűit egy lelkes zongorának. (Zongoraszó)
Ha tartalomjegyzéket tekintjük, érdekes dolgot figyelhetünk meg. Verseinek jelentős része címéül nevet vagy nevet helyettesítő megjelölést használ. Pl. A beteg állványozó, Pali bácsi stb. Nem véletlen ez a gyakoriság. A költő kiválóan tud jellemezni. Alakjai elsősorban parasztok és ezeket régi emlékeiből idézi és mai, élő szereplői is inkább az idősebb generációhoz tartoznak többségben. Pali bácsi című versét a népi hang jellemzi, tartalma egyszerű. Pali bácsit, aki mindig vidám volt, háborús balesete kedvetlenné tette. A rövid sorok, rövid mondatok, a tiszta rímek, a lüktető ritmus teszik népiessé.
Szanatóriumban írt verse kedvességével emelkedik ki a kötetből. Az örökké vidám felszolgáló lányról szól ez a mindössze 12 sor. Ő szolgálja fel mindenap az ennivalót s teszi derüssé a betegeket. Poénja az ami nagy hatást kelt az olvasóban.
Két hete már hogy t&aac