[Látó, 2009. július]
Tóth Mária: A társalkodónő. Mentor kiadó, Marosvásárhely, 2007.
Ezt egy kétsoros acélszürke öltönyt viselő, fess angyal mondja egy bukaresti panellakásban tengődő idős hölgynek. Első hallásra konkrét ígéretnek tűnik, mintha arra kapott volna időt, hogy fizikailag és lelkileg felkészüljön harminc évvel azelőtti nagy szerelmével való találkozásra, de sejthető, hogy nem csupán ennyiről van szó.
A kötetben szereplő novellák mindegyikében jelen van egy magányban kiéleződött tekintet, amely autonómiáját minden körülmények között megőrizve megalapítja saját idejét. Mindezt hol a szocialista, hol pedig a forradalom utáni társadalom egyaránt kilátástalan idején belül teszi. Míg a szocialista diktatúra ideológiai síkon fosztotta meg az embereket szabadságuktól, addig a „kapitalizmusban” a nagyon is konkrét szegénység bír hasonlóan súlyos személyiségromboló erővel. A kötet novelláiban mindez jelen van, mégsem a társadalomkritika az elsődleges cél, hanem az emberi kapcsolatok aprólékos vizsgálata: többnyire nem a nagy drámai események kerülnek előtérbe, hanem az emberek hétköznapi jelenléte egymással szemben (vagy éppen ennek a jelenlétnek a hiánya). Az a benyomásunk, hogy talán nem is az a legborzasztóbb, hogy az egyes emberek a diktatórikus gépezet alkatrészeiként „kölcsönösen kínozták egymást”, hanem hogy a suttogás, a gyanakvás, a szégyenkezés, egzisztenciális meghatározottságként épült bele egy egész nemzedék hétköznapjaiba, kialakult az „egyen-személyiség”, amely óhatatlanul tovább működik a külső körülmények megváltozásától függetlenül.
Rozál asszonynak úgy lesz Lizika a legjobb barátnője, hogy egy napon bejelenteti: jelentéseket kell írnia róla, és ehhez a segítségét kéri (A társalkodónő). Amikor özvegy Baktainé született Kuthi Máriát felhívja hajdani szerelme Amerikából, mindenekelőtt arra gondol, hogy talán megmenekülhet az éhezéstől: „… résen volt, pontosan úgy, mint a beteg és öreg állatok, akik az élet minden apró neszezésére érzékenyen reagálnak.” (Donna Moriko) De e mögött a mindenre kíméletlenül rávilágító tekintet mögött folyamatosan jelen van az emberi gyengeségekkel szemben érzett részvét és a megbocsátás szándéka, amit, amint ezt a szinte példázatszerű Jó születést! című novella tanúsítja, egyáltalán nem könnyű végigvinni. Karacsné Tinódi Zsófia már családanya, de még mindig élesen magában hordozza gyermekkori sérelmeit, olyannyira, hogy fizikai undort érez öreg, lassanként infantilissé váló apjával szemben. Az a bizonyos tekintet, amely ezt a szöveget uralja, annyira közel hozza az emberi esendőséget, hogy még az elöregedett bőr ráncai közötti elhalt hámsejteket is látni engedi, hűvösen és tárgyilagosan, ugyanakkor megmutatja, hogy önnevelés és hit által még innen is van út a megbocsátás felé. Ezt a distanciát, a másoknak teret engedő figyelmet igyekeznek fenntartani a novellák szereplői, miközben ők maguk végtelenül magányosak.
A vallásos hit mellett a decens polgári világ képzetéhez kötődő „úrinő mítosz” is segít fenntartani ezt a tekintetet. Az úrinő mindig tiszta, fizikailag és lelkileg egyaránt, sosem engedi el magát, őszinte, de csak a jó ízlés határain belül, és feltétlenül rátarti, ha az elveiről van szó. Érdekes módon, ez a mítosz él, igaz ugyan, hogy főként a teához kiöltöző hölgyekben, az úri virágkertészek lányaiban, a babonás ortodox szomszéd nénikben, az orákulumként fungáló zongoratanárnőkben, na és természetesen a társalkodónőkben, annak ellenére, hogy csak a polgári világ romjairól lehet személyes tapasztalatuk, a nyugati jóléti társadalom polgári világa pedig fényévnyi távolságra van.
(Ez utóbbi olyan helyként jelenik meg, ahol az emberek megengedhetik maguknak, hogy távolról, távcsővel figyeljék a madarakat, ahelyett, hogy kalitkába zárnák őket!)
Ez a tizenkilencedik századi szalonok hangulatát idéző, szép pasztellszínű mintákból szőtt ábrándkép jelenik meg a könyv borítóján is, ami talán egy kissé félrevezető, ugyanis a kötet címadó szövegében szereplő társalkodónő valójában a több millió létminimum alatt élő nyugdíjas egyike, aki a sok állásban lévő nagymamához hasonlóan, egy elhanyagolt anya fizetett barátnője.
A kötetben nem a pasztellszínek dominálnak, hanem az éles, pontos vonások, amelyek elénk rajzolják a legvégletesebb magányban élő öregek, özvegyek, idegenek világát. Olykor felvillan ugyan az utolsó szerelmek reménye, de végül mindig lemondásba simul.
Az új idő alapítása nem más, mint elérkezés az érdek nélküli, megbocsátó belátás állapotába. Ez nem csupán önámítástól megtisztított emlékezést jelent, hanem az aktuális élményeket kíméletlen tárgyilagossággal és merész humorral megvilágító önreflexiót is. Valami jón és rosszon túli „higgadt derűlátás” lengi be ezt az újraalapított időt, amely a személyiség folyamatosan kiharcolt autonómiájából táplálkozik, amit akár az „igazi úrinők” rátartiságának is nevezhetnénk.