[Látó, 2012. június]

I.
Helyettem szentképek beszélnek arcomra égetett glóriákkal,
és papírba gyűrik örökre bomlásnak indult mosolyom.
Valaki lecsókolhatná ablakaimról a rácsot,
míg szoborrá tűrve állnak lábaim kölcsönvett őrhelyemen.
Míg rímbe nem rakódnak a parton lenyúlásra váró ruháim.

II.
Képzetek között kikötve kúrni kín;
fulladni, mikor húznak magukra pungát* beporzott ösztönök
vagy feszülni, ahogy lassan átreped
a test papírhatára
a fejüket vesztett,
lefejezett margariták között.

III.
Néha meztelenre vetkőztetném a szavakat,
és kitárnám, hogy mindenki lássa –
polifon pikulák, brácsák
szervezik renddé a rendíthetetlenséget
a forma kényszerzubbonyába.

Mind megadott sémára
emelem szemeimet a hegyre,
míg ki nem akadnak

IV.
allegrätchenek és poethanatosok között
az önmagán teret nyitó tetem
harisnyát varr a vers-
be át szerethető vázam határait.

* ronda és igénytelen román kölcsönszó; jelentése: zacskó