Áldás volt egykor nyáron az eső,
úgy pattogott a cseppje, mint a labda,
a poros járda megújult alatta,
ujjongva nyelte a csatornacső,

és felüdült a természet s a lélek,
széttárt szirmokkal itta a virág,
vigadtak benne purdék és csirák,
friss színt öltött a test, az arc, az élet.

Most bibliai rémség lett belőle,
mintha az ég zuhogna le a földre,
tengerré vált folyók iszonyu árja

zúdul vadul városra és mezőre,
embert és házat, mindent elsöpörve –
s valahol titkon épül már a Bárka.