[Látó, 2006. április]  

Szürkévé komorodott őszvég facsarja szüntelen vizes rongyait a magasban. Híre sincs a nyárnak. Minden nedves, sáros. A nyirkosság lopva beszivárog a tömbházakba is. Végigjárja az emeleteket, betölti a szobákat. Az apró, színtelen esőcseppek egyhangúan és kitartóan kopognak. Nem lassulnak és nem gyorsulnak. Meg-megcsúsznak az ablaküvegen, szétfolynak, vízerekben egyesülnek, aztán nyomuk vesztődik. Csurranásukat elnyeli az újabb vízcseppek monoton dobolása. Olyanok ezek a tompa koppanások – véli az ablaknál álló férfi –, mint a tartalmatlan pillanatok: egymást követik, nem hoznak újat, mégis hozzátartoznak az élet bevett rendjéhez.

Kérdőjelet rajzolt a bepárásodott ablaküvegre, és átnézett rajta. Reményvesztetten bámulta a magasból a kivehetetlen utcát. Alant hályogos foltok, elmosódott házak sejlettek. Valahol egy orvosi rendelő épülete ázott. Megrázkódott: hallgassa el vagy vallja be, hogy délben ott járt? A bensőéig hatolt a besettenkedett nyirkosság. Köhögni kezdett, durván, szaggatottan, hosszú ősz hajtincsei fel-alá lebegtek. Végigsimított rajtuk, aztán hátrafordult, és a feleségére nézett.

Az asszony az ágyon feküdt, a nagy faliórával átellenben. Beleveszett a párnákba és a takaróba. Csupán a feje és az egyik karja látszott, s karikás szeme lehunyva. Az óra percegését hallgatta, azt, miként váltják egymást a ketyegések. Rég átjárta testét-lelkét a sok lélekölő tik-tak, akárcsak az esőcseppek folytonos kopogása.

– Öt óra – szólalt meg rekedten a férfi.

Az asszony felnyitotta a szemét, bágyadtan körülnézett. Tekintetét végigvonszolta a repedezett rámájú olajfestményen és a mellette sorakozó sok apró, bekeretezett színházi fényképen.

– Öt óra – mondta vontatottan.

Hallgattak. Az eső és a falióra hangja ismét felerősödött közöttük. Többé-kevésbé mindkettőt megszokták, akárcsak egymást, hiszen szinte egész életüket már átketyegték-kopogták együtt.

– Csorog – törte meg a csöndet később a férfi.
– Csorog – hagyta rá az asszony, és kába lassúsággal kikecmeregett a takaróból. Miközben az ágy szélét szorította, az ablak vízszőttesét bámulta. A sok megfoghatatlan fonal állandóan sodródott, mégis minduntalan ugyanazt a képet mutatta.

– Mennem kellene a gyógyszertárba, ma korábban zár – próbálkozott a férfi, és megtapogatta zsebében az orvosi receptet.
– Mi keresnivalód ott, ilyen esős időben? – kérdezte ásítva az asszony. – Talán meghűltél?

A férfi nem válaszolt, visszatartotta köhögését, mire felsőteste néhányszor megrándult. Az erőlködéstől még inkább összegörnyedt, a tüdeje nyilallt. Hogyan mondja el, miként szóljon róla? Csak az orvos kíméletlen: a medicina legfeljebb halasztást adhat…

– Játszunk? – kérdezte váratlanul az asszony, és kis madárarca megélénkült. Tekintete a könyvszekrényt kereste. – A múltkor is ezt tettük esős időben, hogy kitöltődjenek a percek.

A férfi csak megkésve fogta fel felesége szavainak értelmét.
– Hát persze, miért ne? – bólintott. – Máskor is játszottunk, jól kiadtunk magunkból mindent. A nyugdíjasoknak fontos a gyakorlás. – Elakadt, a levegőt kapkodta, az arca vöröslött. Megtörölte a száját, aztán arra gondolt, jó, ha szerepet alakítva vallhat önmagáról… Más bőrében könnyebb őszintének lenni.

Az asszony már állt, ennek ellenére alig tűnt nagyobbnak egy iskolás leánynál. Alacsony növéséért a rendezők nemegyszer lekezelték, ritkán jutott főszerephez. Most még kisebbnek látszott, mint hajdan, idő teltével az ember teste, akár a ruha a mosásban, apránként összemegy.

– Vedd le! – ágaskodott a könyvszekrény felé mutatva. – Hátha ma jó helyen nyílik ki. – Kissé megborzongott, fázósan végigsimított csupasz, redős karján, mintha jeges esőcseppeket törölt volna le róla.

– Tessék – emelt le a polcról egy vaskos kötetet a férje, és alig hallhatóan megjegyezte: Ma a vége felé nyitom fel…

– Először én – dűlt előre türelmetlenül az asszony, de helyben maradt, csak a térde roggyant meg. Óvatosan átvette a súlyos könyvet, magához szorította, felsóhajtott. Puha volt a könyvborító, sima. Rég zsírossá fogdosták, a felirata azonban még jól látszott: „Értelmező kéziszótár A-tól Z-ig".

Egy és ugyanazt a könyvet méregették, mégis mindketten mást-mást vártak tőle.

– Ma az elején kezdem, valahol a B-nél…
– Ne reménykedj! – figyelmeztette a férfi, s reszelt a hangja. Köhögve folytatta: A remény távoli álom, s fokozódik a kiábrándulásod, ha nem az történik, amit vársz. Eddig sosem sikerült. Igyekezz, telnek a percek, s hat óra előtt be kell fejeznünk.
– De ma sikerül, érzem!

Behunyta a szemét, fonnyadt arcát a szoba mennyezete felé emelte, és közben mutatóujját vigyázva belenyomta a csukott könyvbe. Óvatosan csúsztatta, ügyelve, hogy ne sértse fel körmével a papírt, míg végül is találomra megállapodott egy helyen. Várakozott kissé, aztán fejét visszahajtva, lélegzet-viszszafojtva engedte magához a szoba esőtől átszűrt, egyre gyöngülő fényét.

– Érzem, hogy sikerült – suttogta, de mégsem nézett a fölnyitott könyvbe; úgy tett, mint a szerencsejátékos, aki nem pillant azonnal a feltépett borítékolt sorsjegybe. Hadd higgye pár pillanatig, valóban nyert!

A férfi a felesége mozdulatait, reszketeg alakját figyelte, szánalmat és lelkiismeret-furdalást érzett. Negyvenegynéhány őszt együtt töltöttek az esőben, s nem mindig tartotta föléje az esernyőt, leginkább ő maga húzódott meg alatta, pedig szerette. Szerette? Hát persze, csakhogy az eső hovatovább közéjük rontott. Nézte az asszony aszott arcát, a kis madárszemekből gyermekes öröm sugárzott. Csak a gyermekek nem adják föl a reményt, mindig bizakodnak, még akkor is, amikor sírnak.

– Szakadatlan sejtettem, hogy egyszer majd bejön, sikerülni fog! S ma végre rátaláltam, megfogtam – újságolta diadalmasan az asszony. A körme egészen elfehéredett, oly erővel nyomta az ujját a „Boldogság" szóra, mintha az élete függne tőle. – Ma nagyon boldog akarok lenni!

– Lássam! – kétkedett a férfi, és miközben ráhajolt a könyvre, újra megnyilallt a háta. Az asszony nem engedte ki kezéből a szótárt, erre ő vaksin betűzni kezdett: „Boldog, Boldogít, Boldogság"… – Tényleg – furcsállta –, nem hittem, hiszen esős idő van. – Várt kissé, még egyszer a könyv fölé hajolt, aztán érthetetlenül motyogni kezdett. Az esőcseppek kopogása elnyomta rekedtes mormolását. A vízcseppek oly kitartóan zörgettek az ablakon, mint a rossz hírt hozó ember.

– Add már ide a könyvet, én is próbálkoznék!
Az asszony még egyszer belemerült, tekintetét a betűkön melengette. Azok táncoltak, éljeneztek. Fergeteges tapsolást hallott, az erős reflektorfényben Strindberg Júlia kisasszonyát látta, közelében állt, aztán Ibsen Nóráját, aki előtt ezüsttálcát tartott, majd Shakespeare Makrancos hölgyét követte pár lépésnyit a világrengető deszkákon, García Lorca hősnői mögött térdelt, s lelkesen statisztált. A taps, bár őt a fényszórók elkerülték, neki is zúgott…

– Kérem már!
Odanyújtotta. A férfi utánakapott, s úgy tett, mintha elejtené. A könyv lapjai elárvultan peregtek. Közben a bütykös férfiujjak sietve közéjük tolakodtak. Hát nem tudnak ügyelni? – villant meg a két madárszem. – Mintha készakarva forgatnák, rángatnák a finom papírlapokat. Keresnek valamit, vagy csak sután kapkodnak? Végre összecsukódott a nagy könyv, s az asszony megnyugodva lélegzett föl.

– Ideje a játéknak – szólt a férfi, s arra gondolt, tartozik ezzel a bocsánatos csalással a feleségének… Utána úgyis mindegy! A jelet, a lap betűrt sarkát tapogatta, majd vastag mutatóujjával hirtelen beledöfött a könyvbe. Rögtön rátalált a keresett helyre, ujját várakozóan rajtahagyta, mint egykor a színházi fényszórók kapcsolóján.

– Nos? – kérdezte kíváncsian az asszony. – Mire leltél? Te is boldog leszel velem együtt?
– Két boldog nehezen fér el egy csárdában, ezt igazán tudhatnád.
– És akkor?…
A férfi vaksin olvasni kezdett: vé, vé, vé… Kínlódott, míg kinyögte:
– Vég! Mindennek vége, ezt kell eljátszanom, saját magam befejezését…

Az ablakon a monoton kopogás vad zörgetésbe váltott, mindketten arrafelé néztek. A borsószem nagyságú kemény esőcseppek már-már pattogtak, vastag vízerek sodródtak, folytak. A szél közéjük süvített, s mint elázott hegedű, melynek húrja pattan, sikoltott  az ablak.

– Nem értem – akadozott az asszony hangja –, örvendhetnél, hiszen ez a legnagyobb szerep, amit egy színész elérhet életében. Márpedig te is színész vagy, nemcsak világosítómester. Az elmúlás hangja a drámai monológ csúcsa. Egyetlen hatalmas sóhaj! Eddig csupán hétköznapi semmiségeket vittünk színre: örömöt, bosszúságot, kétkedést, hiszékenységet mímeltünk. Az igazi, mély érzések valahogy elmaradtak. Játszottam neked itthon hű feleséget, csalfa szeretőt, számítógépes tudós asszonyt s bárgyú menyecskét. Te közben pénzes postás voltál, vén kujon, bigott hithű, háborgó irodafőnök, aztán ripacsként szürke férjet alakítottál, aki csak az újságját forgatja… Ügyesen játszottunk?

Szótlanul egymásra pillantottak.

– Elhihetően? – toldotta meg a kérdést az asszony. – De most miként jelenítsem meg a boldogságot, amikor te a halálodra készülsz? Mindig utamba vágtál.

– Terhes szerep – felelte alig érthetően a férfi, s fojtottan hozzátette: az enyém azonban lélekaprítóan súlyos. Készültem rá… – Megtapogatta zsebében az orvosi receptet és a hozzá tűzött beutalópapírt. Bár tudta, nem lelheti fel, ujjával mégis a diagnózis mellé firkált kérdőjelet kereste, hátha megtorpan előtte a végzet?
A falióra lomhán ütött egyet. Nyugdíjbavonulásuk alkalmával kapták a kollégáktól.

– Fél hat – rezzent meg a kis madárarc, s vékony ujjak a pongyola gombjait forgatták –, maradt még harminc percünk. – Az asszony kissé szemébe húzta festett haját, negédesen mosolygott, s kezét hívogatóan nyújtotta. A férje kitért előle.
– Késő, mindig csak a reflektorfényt hajszoltad, sziporkázni akartál a világnak, itthon viszont színtelenné váltál. Olyanná, mint az eső az ablakon, amely mindegyre hasztalan ömlik.
– S a napfény? Talán hiányzott?
– Hova lett már? Napjaink legtöbbször alkonnyal kezdődtek, csak az óra mutatott hajnalt, néha az sem. Késett, sietett, összevissza járt. Valld be, azért nem dobtuk a szemétbe, hogy a hiányát ne kelljen észrevennünk.
– Elég! – kiáltotta az asszony, és kihúzta magát. – Én ma boldog akarok lenni, ez a szerepem, nemde?

A férfi tekintete megenyhült, melle hullámzott. A kis törékeny termet magához szeretné ölelni a boldogságot, azt viszont feledi, az örömöt nem lehet házhoz rendelni. Végzetes tévedés, mindketten részesek benne! Akkor kellett volna félbehagyni az egészet, amikor először vették észre, hogy nem megy… Helyette megjátszották, hogy szeretik egymást. Ám, ha valóban szerették?

Az ablak felé fordultak. Az eső már oly erősen csapkodta az üveget, hogy a víz hullámszerűen áramlott rajta. Középen azonban mintha egy vízcsík nem is le, hanem fölfelé tarajosodott volna.

Káprázat?

Elámultak.

– Drágám – mondta szelíden az asszony –, ilyent még nem láttam. – Kis madárszemével sűrűn pislogni kezdett. A férje felé nyúlt, hogy megsimogassa, de az riadtan hátrált.

– Ne közeledj! Fertőző a betegségem, ma délben tudtam meg az orvostól, hogy végzetessé válhat. – Tenyerét elhárítóan maga elé emelte. Mélyet sóhajtott, mint aki letette terhét. – Végre elmondtam, kiadtam magamból a titkot, függöny le, a taps elmaradhat. – Újra egy kis szünetet tartott, majd botladozva folytatta: – Folyvást megszokásból engedtük magunk alá a lángot, s nem szívünket, kezünket melengettük azzal. Rövidesen ennek is vége!

– Állj! – nevetett az asszony, apró műfogai megvillantak. – Ez már émelygős, jobb alakítást kérek, ha így folytatod, kifütyül a közönséged. – Önmagára mutatott, aztán továbbot intett.

– A lelkemből beszélek, a valóságot nyújtom – folytatta keseredetten a férje, és a faliórára nézett. – Még tizenöt percem van, s vallomásomnak vége.
– Vén szamár, esetleg: tizenöt percünk, örökké csak magadra gondolsz. Törődj kissé velem is, hiszen most végre-valahára rátaláltam a boldogságra, röpülni tudnék…
A férjéhez lépett, átölelte. Alig ért a válláig. Az félrefordította fejét, tekintetével az ablaküvegen fölfutó vízcsíkot kereste.
– Légy nyugodt – dünnyögte –, nem lehelek rád, a kórt magamban tartom.

Összefogózkodva közeledtek az ablakhoz, lépésről lépésre, lassan, mint két kiöregedett táncos. Nem engedték el egymás karját.
– Mintha ritkulnának a koppanások – lihegte a férfi –, ha eláll az eső, nekivetem magam az ablaknak… Hallga, a vízcseppek már nem is verik, csak tapogatják az üveget, hozzásimulnak, simogatják. Nem bánattal teltek, hanem örömkönnyek…
Az asszony bólintott, bágyadt fény szűrődött arcára.

– Én olyan boldog vagyok, hogy karomban tarthatlak, akár ifjúkoromban. Amikor megismertelek, kék kockás inget viseltél, a fiataloknál az volt akkor a módi. Hat óráig még maradt pár percünk, jöjj, pótoljunk be valamit abból, amit kihagytunk. Csókolj meg! Kiveszem a vázából a virágcsokrot, játsszuk el, hogy nekem hoztad.

– A boldogság csak érzés – nyögte a férfi, és köhögni kezdett. – Lelkiállapot, viszonylagosság. Ma van, holnap elillan, aztán valahol ismét előbukkan. A lét ajándéka vagy a szív terméke? Ki tudja? Már kikéstem a válaszadásból. Betegségem feneketlen métely, hagyj! Nyiss ablakot, lassulnak immár az esőcseppek. Levegőt kérek!…

A szél bevágott a szobába, a férfi meggörnyedt.
– „… mikor a testből nagy utakra leng el, / s önnön álmának jósa lesz a lélek…"
– Dante, Purgatórium, kilencedik ének – mondta emelt fővel az asszony, de a falióra visszarántotta a jelenbe. Szavai átszellemültségüket vesztették, kis madárarcán kiütöttek a gyűrődések. Tétován körülnézett, egy helyben topogott, mint aki nem leli útját. Aztán ráérősen visszagombolta pongyoláját, és lomhán befeküdt az ágyba. A takarót magára húzta. – Hat óra, vége a játéknak! – szólt ki a párnák közül bágyadtan. – Holnap majd újra felütjük a szótárt, s öttől hatig ismét játszunk.

A férfi az ablakra dűlt, és a kétemeletnyi magasból mereven nézte az eső utáni utcát, a sok szürkeséget, a fénytelen víztócsákat. Hűvös őszi szél futkározását érezte az arcán. – Csukd már be! – hallotta messziről a felesége erőtlen hangját –, ne hajolj ki, az ablak kárt tehet benned. – Engedelmesen fölegyenesedett. – Nem okozok bajt itt – mondta fásultan –, az életbevágó dolgok sohasem a díszletek között történnek, hanem valahol mögöttük. – Már éppen behajtotta az ablaktáblát, amikor egy szürkésfehér galamb szállt le előtte a párkányra. Ázott volt, mégis fáradhatatlanul ugrált, csőrével ide-oda koccantott. Meg-megcsúszott a nedves bádogperemen, egyszer majdnem lehuppant, de mindegyre visszaegyensúlyozta magát, nem hagyta felbukni.

Mozdulatlanul szemlélte a galambot, hosszasan figyelte annak minden rezdülését, aztán hirtelen előrántotta zsebéből az orvosi papírokat, szeme elé emelte, és a diagnózis mellé írt kérdőjelet kereste – hátha?…