„Mindig ugyanaz a nóta: angyalokkal szeretnénk társalogni – és ismerősökkel kell vacsoráznunk egy vendéglőben…” „Az egyetlen dolog, amire itt a földön törekedtem, az volt, hogy élet és halál iránt egyaránt közömbös legyek. Nem sikerült.”
Most, amikor sokadjára másolom ki Cioran gondolatait a Füzetekből (még ha a másolás cum grano salis értendő is: néhányszor kézzel, gyakrabban aggyal történt), arra gondolok: egy esszé legyen radikális. Vagy, mert a Füzeteket nehéz lenne esszének nevezni (tényleg, meg kellene kérdezni a fordítót, Réz Pált), az, aki esszét ír, legyen radikális, kérlelhetetlen és könyörtelen. A gondolat világossága villámként csapjon a világra vagy inkább a világba, és ne kímélje azt sem, akitől a gondolat származik. Személyesség, méghozzá végsőkig vitt személyesség nélkül az esszé mit sem ér.
Tudom, sokan most Montaigne-nyel hozakodnának elő, aki, mint tudjuk, könnyed volt. És ezzel is egyetértek: az esszé legyen könnyed. Máris idézem tehát a könnyed Montaigne-nek Az olvasóhoz írt figyelmeztetését: „Ez itt egy jó szándékú könyv, olvasó. Már elöljáróban figyelmeztet rá, hogy csupán családi és belső célt tűztem ki benne magam elé. Nem volt gondom rá semmiképpen, hogy téged szolgáljalak, sem hogy a magam dicsőségét öregbítsem. (…) Azt akarom, hogy keresettség és mesterkéltség nélkül való, egyszerű, természetes és köznapi viseletemben lássanak: hiszen önmagamat ábrázolom. (…) Egyszóval, olvasó, könyvemnek tárgya egyedül én vagyok: mi okod sincs, hogy ily léha s ily haszontalan témára pazarold ráérő idődet. Isten áldjon hát!”
A könnyedség nem zárja ki a gondolat vagy a hozzáállás radikalitását. Sőt, aki „csak úgy” ír, önmagának és önmagáról, léhán és csevegősen, az többnyire éppen e kalandozás révén jut el olyan helyekre, olyan zugokba, ahová mások nehezebben. Ha valamilyen megszabott, előre kitűzött céllal írunk, szinte szégyellünk ma­gunkról beszélni, énünkkel eltakarni mindazt a jelentőséget, amit a téma fontossága rejt. Ha célunk nem más, mint a „puszta írás”, merészebbek és őszintébbek vagyunk valamiképpen – ebben áll a léhaság ereje. Levetkőzünk minden gátlást, a forma minden nyűgét, mint Lear a viharban, amikor már igazán nincs miben reménykednie. Egy esszé ne reménykedjen – ez legyen az éltető reménye.
Úgy kezdődött, hogy arra gondoltam, Montaigne-számot kellene szerkeszteni. De nem azért, mert írások sorával akarjuk megtisztelni – nem egy írásos jubileumot szerettem volna megrendezni, hanem az önfeltárás dokumentumait lapozgatni.
Az önfeltárásnak persze határtalanok a lehetőségei. Szilágyi Júlia szellemes könyvet írt Lehet-e esszét tanítani? címmel, amelyben Montaigne-től Camus-ig, Borgestől Gabriel Liiceanuig utazik ebben a műfajtalan műfajban, s közben egyre több derül ki róla magáról. Hogy franciás a műveltsége; hogy kortársa és barátja volt Bretter Györgynek és Székely Jánosnak; hogy Virginia Woolffal olvassa Márait és fordítva. Aki ír, nem rejtőzhet el.
„Valamikor az 1880-as években egy Yersin nevű francia orvos, miközben a pestis áldozatául esett indokínaiak holttestét boncolta, felfedezett egy mikroszkopikus, kerek fejű, kurta farkú apró lényt, a pestis mikrobáját. Véleményem szerint ez az apró, végtelenül apró lény, ha a vírus fejlődésének valamilyen szakaszában megjelenik is, korántsem magyarázza meg a pestisjárványt. Jobban örülnék, ha or­vosunk azt árulta volna el, hogyan lehetséges, hogy valamennyi nagy pestisjárvány, vírus ide, vírus oda, öt hónapig tart, utána veszít erejéből, s hogyan lehetséges, hogy egy bizonyos török követ, aki 1720 vége felé Languedocban járt, vonalat húzott Nizzától Avignonon és Toulouse-on át Bordeaux-ig, kijelentve, hogy ennél északabbra nem terjed a pestis. Mint kiderült, nem tévedett.” De már az egykori pestisjárványok kapcsán csak nem beszélünk magunkról?! Mi az, hogy?! Kizárólag magunkról beszélünk. Mert Artaud-nak arra jó a pestis, hogy saját színházesztétikáját kifejtse, és arról beszéljen, a színház olyan, mint a pestis: „olyan válság, amely vagy halállal, vagy gyógyulással végződik.”
Azt szeretném tehát, hogy a szerzők magukról beszéljenek, lazán, sőt, léhán vagy irgalmatlanul, sőt, brutálisan. A fentiekből talán kiderül, hozzám az önfeltárás melyik formája áll közelebb, de az is nyilvánvaló, hogy a vallomás milyenségét nem kell és nem szabad megszabni. Ha Artaud a pestis és a színház kapcsolata révén beszél önmagáról, akkor bármilyen sebzetten nyitottnak látsszék is, mégis közvetítők által – színházról és pestisről lévén szó, testi közvetítők, láz, testnedvek, mirigyek, szagok által! – jut el saját lelke örvénylő mélyére. S ez a közvetítés természetesen emlékek, élmények, tapasztalatok, olvasmányok elemző és érzéki felidézésén keresztül történik. Amikor másról beszélünk, önmagunkról beszélünk, mert senki másról nem beszélhetünk és nem tudunk beszélni, mint önmagunkról.
De talán kár is annyit beszélnem. Aki írni kezd, az meglepetten vagy döbbenten veszi észre, hova is került. Nem mondhatja el senkinek – mondja el hát mindenkinek.

Utóirat

Amikor elkezdtem ezt a számot szerkeszteni, a fenti felhívást vagy szellemi étvágygerjesztőt küldtem el néhány embernek, olyanoknak, akikről úgy gondoltam, tudnak és szeretnek esszét írni. Ahogy kezdtek érkezni a szövegek, meglepetésem és örömöm úgy lett egyre nagyobb. Azt tapasztaltam, hogy változatos anyag gyűlt össze: volt, aki a tanulmány felé mozdult el (Csutak Zoltán, Tánczos Vilmos), volt, aki a publicisztika vagy éppen a pamflet irányába (Dan Dediu, illetve Sebestyén Mihály); akadt, aki másokról beszélve vallott magáról (Láng Zsolt), és akadt olyan is, aki szinte közvetlenül (Karátson Endre, Vida Gábor).
De vallottak magukról a fordítók is, hiszen mi másról árulkodik egy ilyen gesztus, ha nem arról, hogy mit gondol erről a gyönyörű műfajról Csutak Gabriella vagy Székely Melinda?
Mint mindig, most is talán a történetek a legérdekesebbek, hiszen annyi minden történt, amit nem lehet, nem is kell elmesélni. Hálistennek nem derült ki, milyen az esszé. Azt hiszem, ez az egyik olyan műfaj, amelynek az a legfőbb vonzóereje, hogy nem lehet meghatározni. Ha meggondoljuk, alapítójából, a francia gondolkodóból magyarul kettő is van: az egyik a Nyugat fordítói hagyományán felnőtt fordítóké (Antal László, Réz Ádám stb.), a másik az, amelyet Bajcsa András 1971-es változata segítségével Csordás Gábor teremtett meg 2001 és 2003 között, amikor Montaigne esszéinek új átültetését jelentették meg a pécsi Jelenkor Kiadó­nál. A két magyar Montaigne gyökeresen, a szabadság nagyvonalúságát élvezve különbözik egymástól – akárcsak azok az esszék, amelyeket ez a lapszám terít az Olvasó elé.