Esteban Zazpi de Vascos
(1746?–1821?)
Spanyol–portugál, egészen pontosan ibér dalköltő. Zsoldos, kincskereső, forradalmár, csempész, geográfus, szélhámos, több mint szabadszájúnak nevezhető röplapíró, örök békétlen, mindenkivel tengelytakasztó, összevesző ponyvahős, akinek még pontos születési helye és ideje sem ismert. Az 1746-os dátum is csak egyik írásának a keltezése alapján valószínűsíthető, amelyből azt tudjuk meg, hogy betöltötte az ötvenet, és VI. Ferdinánd uralkodása alatt látta meg a napvilágot. Bár verseinek keltezése alapján sem lehetünk semmiben sem biztosak. Baszk származású volt, hisz a neve ezt eléggé egyértelművé teszi: a Zazpi de Vascos vezetéknév (amely lehet felvett írói álnév is) annyit jelent, mint Hét-Hetedik Baszk (a zazpi baszkul hetet jelent, s a spanyolok a baszkokat vascosnak nevezik). Egyaránt írt spanyolul, gallego-portugálul, az Ibér-félsziget valamennyi nyelvjárását ismerte, de indián kecsuául is tudott. Baszk nyelven írott szövege eddig még nem került elő, de verseiben többször hivatkozik szülőföldjére, származására. Gondolhatunk arra, hogy már zsenge gyermekkorában kiszakadt a baszk környezetből, az is lehetséges, hogy árva volt, talán valamelyik szerzetesrend lelencházában nőtt fel. Tanulmányairól sincs biztos adat, de néhány keltezés, lábjegyzet alapján arra következtethetünk, hogy megfordult a córdobai, salamancai univerzitások környékén. Hosszabb időt töltött Toledóban mint katona, ahonnan többször megszökött, Portugáliában bujkált, biztosan elfogták, mert vagy rabként vagy büntetőszázadi katonaként, Bourbon-házi III. Károly uralkodása idején kerül ki az Újvilágba. Szolgált az Új-Granadai és a La Plata-i Alkirályságok hadseregeiben, nem sokat. Biztos onnan is megszökik, még talán fővesztésre is ítélik. Nem tudunk biztosan semmit, csak annyit, hogy ott van a történések sűrűjében, serény részese a latin-amerikai függetlenségi harcoknak. Az 1780-as évek már az utolsó inka király leszármazottja, José Gabriel Tupac Amaru felkelő seregei környékén találják, de ott van Miranda tábornok, majd Bolivar csapataiban is, részt vesz az El Libertador 1813-as caracasi bevonulásán, a cartagenai vesztes csatában meg is sebesül. Hányódott a potosi ezüstbányák környékén, csempészett aranyat, gyarmatárut, embert, irtott erdőt, hittérítők nyomán eljut a legeldugottabb indián falvakba. 1820–21 táján az Amazonas őserdeiben nyoma vész.
Bizonyos, hogy nem róla lehet megmintázni a rettenhetetlen hős szobrát, hisz ha hinni lehet a róla feljegyzett legendáknak, pletykáknak, még útonállásra is adta a fejét, nem volt idegen a kártyabarlangok, bordélyházak világában sem, talán néhány árulásnak is lehetett részese. Katonának sem volt a legkiválóbb, hisz ha szerét ejthette, mindig megszökött, nemcsak a kaszárnyákból, hanem a harcok sűrűjéből is. Úgy hisszük, hogy a túlélést kereste mindenáron. Hányódásai során eljutott Dél-Amerika szinte minden tájára. Megfordult La Pazban, Limában, Cuzcóban, Mocondóban, Bogotában, Qxyhuatwandzán, Trujillóban, Caracasban, Belémben, de az Antillákon, Mexikóban is hagyott nyomokat. Szédelgéseinek helyszínei számtalanok, életét verseinek, írásainak keltezése alapján (már amelyiket keltezett), amolyan puzzle-szerűen lehet összerakni, de rengeteg a fehér folt. Nincs összegyűjtött mű, feldolgozott életút.
Csak egy bizonyosság van: szövegeinek állandó múzsája egy córdobai illetőségű hölgy (vagy hölgyek), a titokzatos szenyóra, donna D. (Dolores, Deborah, Diana?), akit hol Amaryllaként, hol Fekete Liliomként emleget. Egyik Santiago de Compostelában keltezett dalában Szent Ferenc lányának nevezi, ami azt sejteti, hogy a hölgynek köze volt a klarisszákhoz, dél-amerikai találkozásaikban is vannak ilyen jelzések, bár szinte biztosra vehető, hogy ideig-óráig férjezett volt.
Máshol viszont ordináré módon lekurvázza, bordélyházi szukának nevezi, poklok mélyére átkozza. Néhány töredékből az is kitűnik, hogy talán a hölgy miatt szökik meg, szándékoltan került a fegyencszállítmányba, hogy eljusson az Újvilágba, bár fordítva is történhettek e „párviadal” eseményei. Nem kizárt, hogy a hölgy hajózott utána. Semmit sem tudunk biztosan. Csak egy igaz: múzsánk (múzsák?) feltűnik dalnokunk kalandos életének legtöbb helyszínén. Meglehet, hogy az ő élete is éppoly veszélyekkel és veszteségekkel telített, a túlélést kereső szenvedély és szenvedés volt. Hogy ezeknek a kapcsolatoknak voltak-e boldog, beteljesedett pillanatai, nem lehet tudni. Talán egy középszerű latin-amerikai ponyva az egész.
Don Esteban (így írt alá) műveinek egy töredékére a nyolcvanas évek elején találtam rá a tordai ferences kolostor padlásán egy egerekrágta papírcsomag kibontásakor. Szerzetes nagybátyám szerint állítólag egy Pacho Benignusz nevezetű szerzetes hagyatékából került ide, aki mint misszionárius a XIX. század végén Dél-Amerikát is megjárta. Azóta dél-amerikai magyar ismerőseim is küldtek nyersfordított Zazpi-verseket, aki tulajdonképpen egy nagy utánzó volt, hiszen számos irománya elején hivatkozik nagy elődjei valamelyikére, és megjelöli a versformát is. Nem szuverén költészet ez, de egyfajta bűbáj lengi át. Az örökös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságairól, az elmúlásról, a szerelem sivatagjairól, a vágyakozásról, honvágyról, hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről, halálról üzennek szövegei. Akár kortársunk is lehetne.
FERENCZES ISTVÁN
Kompország
Ide-oda löki a hullámzó tenger,
sodorja egyik parttól a másikig,
mint Isten gyermekét, ki mindenütt teher,
nyeli az ár s hisztériásan visit,
keletről nyugatra űzi az újlatin,
észak délre: sivatagban üldözi,
a sorsnak kiszámíthatatlan útjain,
köréje zárul valami ördögi,
valami végzetes átokföldi vihar,
valami, ami belülről is rohaszt,
pondró rágja, szú csipkézi, de még kitart,
tán még egy partig, mint meglékelt csónak…
Kompország ez, sárból, nádból tákolt haza,
mindennap leszakad róla egy darab,
csak nézi a messzeség s nincs egy jó szava,
a piszkos ár minden szennye ráragad…
Szabadrablóknak kiszolgáltatott sziget,
körötte cirkál fekete cáparaj,
elesett népe örök vérdíjat fizet,
a jövendő megtörtént itt már tavaly.
Alul pokol, fölül az örök hóhatár,
mint a sebet Isten egyszülött fián,
a tenger, a tenger, ördöglakatot zár
és meghal itt az utolsó indián.
Tiquina szoros, 1781
Cantar de Simon Bolivar
A győztes nagy csaták után,
beste, végtelen tivornyán,
minden rohad, sivár,
kiokádnak most a hősök
minden kupleráji csődöt,
hej, Simon Bolivar!
Az üres, kimosott agyon
ömlik a geci, a takony,
a pezsgő s kaviár,
alulról felbökött tokány –
leghangosabb a markotány!
Aj, Simon Bolivar.
Aki sunyin csak lapított
és tejfölébe aprított,
sandán-bután kivárt,
veres tentától vérezett,
legmohóbb nyal most krémeket…
Haj, Simon Bolivar…
Az veri most a pulpitust,
rendez meg győzelmi ritust,
süti az dög bikát,
zengi a fel toreádort,
ámokként szítja a tábort…
Jaj, Simon Bolivar.
A forradalmak kihunytán
az ember ott áll nagy bután –
én uram még mi vár
a kiégett utcasarkon,
a dögbűzös tulsó parton?
Aj, Simon Bolivar…
Cserbenhagyás és árulás,
tüdővészekbe ájulás,
békanyál és hinár
a győztes nagy csaták után
az élet álmodás csupán,
jaj, Simon Bolivar!
Angostura, 1817
Siralmas éneke
Esteban Zazpi volt egykoron a nevem,
Nem retteg senki sem a sötét tengeren,
Engem a szerelem
Ölt meg törvényesen,
Ezért nincsen nevem a sötét tengeren…
Hontalanná lettem fekete tengeren,
Száműzött vagyok a háborgó vizeken,
Bánat a kenyerem,
Italom a könnyem,
Félholtan sinylődöm egy hajófeneken…
Kéket-zöldet látok viharos tengeren,
Napestig rókázom, döglődöm betegen,
Lázasan hidegen,
Már minden idegen,
Ott voltam boldog az ibér földeken
Toledóban szolgált, ott volt az ezredem,
Büszke egy népség volt a huszárezredem
Mikor kivonultunk
Napfénytől ragyogtunk,
Lábaink elébe omlott a szerelem.
Hozzám is vihar jött, eljött a szerelem,
Talán szédület volt, talán csak kegyelem
Hittem a csodában,
Hires Córdobában
A szőlőhegyekről tört rám a szerelem.
De egy hónap múltán továbbállt ezredem,
Az volt csak a pokol, a boldog gyötrelem,
Mi lehettem volna?
Rút szökött katona,
Hírhedtté így lettem, hogyha ez győzelem…
Árkon-bokron által loholtam utána,
Rohantam Santiago de Compostelába…
Kiderült: hiába
Bolyongtam utána
A haramiák kálváriás útjára…
Kerestem őt kolostorban, bordélyházban,
Itt is, ott is látták, meg mégsem találtam
Égi szenyórámat,
Bűnöm lett ő, bánat,
Bőrig rongyos lettem a hiába vágyban…
Utakat álltam és neveket cseréltem,
Álruhákban jártam, cigányul beszéltem,
Nyomomban kopókkal,
Kancsi poroszlókkal,
Brága erdeiben szép lassan kiégtem.
Elfogtak és vittek az ibéri lankán,
Mutogattak a várak szégyenpiacán,
Így jár, aki lányhoz
Hű, nem a királyhoz,
Láncok közt ismeri meg szép Kasztiliát!
Hiába szerettem, ezalatt a leányt
Elvitte egy grand, egy „roppant elefánt” ,
Mert szűzben a céda
Él, mint tavi béka,
Nem árt, ha tudjátok ezt, cimborák, nem árt.
Akasztófára! – kiáltott rám az űgyész,
A szemeiben gyűlölet lángolt, tűzvész,
A bíró sem henyélt,
Örök száműzetést
Koppantott felém ó, felségárulásért!?
Utolsó szó jogán nem mondtam én sokat,
Talán csak a lelkemből fakadt egy sóhaj,
Szerettem, szerettem,
Csak ennyit rebegtem,
Érette loptam el a kincstári lovat.
Így lettem egy sorszám, ezért nincs már nevem,
Pusztulok, meghalok végtelen tengeren,
Segíts meg, Mária,
A kontinens fia
Vagyok, ott halnék én, nem itt a vizeken…
Hánytatnak a habok, ennél is jobban fáj:
Te leszel sohamár hazám, ibéri táj,
Az elevenbe vágsz
Rideg anyaország,
Te szerelemmel együtt pusztító hiány.
Hiába vár a megfoghatatlan új világ,
Belőlem immár csak az elmúlás kiált,
Mint őrült sirály,
Szít szívem rút viszályt,
Én csak a sakktáblán gyilkoltam a királyt…
Hol végzem sorsomat én édes Istenem,
Erdőn-e, mezőn-e, vagy kihalt reményben,
Talán a pokolban,
Talán fönt a Holdban,
Vagy lent a mély sárban, vagy a fellegekben…
Atlanti-óceán, 1780
Barcarola marinha
Hullám hullámra omlik
A lány harmatban mosdik
A tengernek háttal áll
Játszik ő most mert játszhat
Engem epeszt a bánat
A tengernek háttal áll
A lány harmaton mosdik
Szerelme rongy volt foszlik
A tengernek háttal áll
Lassan megöl a bánat
Nem látom azt a házat
A tengernek háttal áll
Szerelme ronggyá foszlik
Énbennem ő volt jobbik
A tengernek háttal áll
Nem látom már a házát
Hullám ringatja árnyát
A tengernek háttal áll
Atlanti-óceán, 1780
Cantiga de escarnho
Egy gyarmatügyi miniszterre
Kipirulsz és hablatyolsz
Kotyogó szemű bitang
Cvikkered le-föl lötyög
Európa majma vagy
Akár egy bájgúnár
Illegeted magad
Lököd a híg dumát
Selypegsz raccsolsz grandiőz
Francúz bajod szórod szét
Tetves rizspor-felhőkben
Hajlongasz mint a menyét
Akár egy bálruhás
Szuka firegsz-forogsz
Te vagy a kis dudás
Talián mód riszálod
A zabszemes dákódat
Máskoron ánglus stílre
Fennhordod ormányodat
Akár egy bájgúnár
Illegeted magad
Lököd a sík dumát
Összeloptál füvet-fát
Kutyabőrt meg törzsököt
A kavargó szennyes ár
Mint a tollút fellökött
Ölthetsz tíz bálruhát
Csókolhatsz szűz hölgyet
Felvonít dög kutyád
Hegyet erdőt csillagot
Fejünk felül eladod
Majd magadnak & Tsdnak
Preciőz átutalod
Te pojáca áljuhász
Urunk elé ha állsz
Kitűn az árulás
Lima, 1783
Levél Etxahunnak
Halottam, költőtárs,
Hallottam híredet,
Sorsod lett a sorsom,
Idáig integet.
Göröngyös útra vitt,
Megvert a szerelem,
A magunkfajtának
Sehol nincs kegyelem.
Kitagadott lettél,
Körülvett az ármány,
Hazánk árulói
Hagytak cserben gyáván.
Szerelmedért öltél,
Becsületed védted,
Engem messzi űztek,
Hűtlen szirén végett.
Téged láncokba vert
A galád becstelen,
Engem semmibe vitt
Az akit szerettem…
Fönt a hegyek között
Néked még megmaradt
Egy kicsinyke haza,
Ki bennem megszakadt.
Erdő mélyen bújkálsz,
Óvnak a pásztorok,
Veled vagyok én is,
Messzire átkozott.
Testvérem, sorstársam,
Lehullt a csapda ránk,
Elhagyott jó szülőnk:
Szétrabolt baszk hazánk.
Verseid égetik,
Hazudnak sok pletykát,
De dalolnak örzőn
Téged a legendák…
Énnekem már mindegy,
Magamat égetem –
Szerelmem, volt hazám,
Sem áldja végzetem.
Abancay–Cuzco, 1816
Adalbert von Chamisso
(1781–1838)
Francia nemesi család sarjaként szüleivel menekül a francia forradalom elől. A porosz királyt szolgálja katonaként. A katonai pályát fölhagyva a berlini egyetemen orvostudományt, botanikát tanul. Több tudományos expedícióban vesz részt, visszatérte után a berlini botanikus kertben dolgozik haláláig. Írt verset, elbeszélést, élménybeszámolókat. Legjelentősebb elbeszélésében teremti meg Peter Schlemhil alakját, aki épp úgy tévelyeg a világban, miután eladta árnyékát, mint Chamisso, igazi otthon és haza nélkül. Chamisso ugyanis sohasem térhetett haza Franciaországba. A fordító tehát nemcsak az Etxahunról írt verse miatt figyelt fel rá, hanem a Zazpiéhoz hasonló életsorsa is érdekessé tette.
A baszk Etchahun panaszai
Zsandárt, kopókat küldtek,
Hogy fogják el Etchahunt.
Barcusban hiába keresték,
A vad hegyek közé elbújt.
Pireneusok rejtik,
A szeretetük óvja,
Mert keserű nyomor az övé,
Mint az űzött vadak sorsa.
La Soule-ban a pásztorok
Csodálják s Eguitonban
Részvétüknek kenyerét nyújtják,
Bilincsvérrel író dalnoknak.
A pásztorok csudálnak:
Hogy véres lett a kezem?
Tíz évig lánc volt osztályrészem,
Keserves tömlöc, mély verem.
Ifjúságomnak delén
Elvettem én egy asszonyt,
Otthonomba a szerelmével jött:
Behálózott, pokolba vont…
Öt évig éltem láncon,
Eszméletvesztve múltam,
Tíz évig féltékenység gyötört,
Szívem, mint éles kés szúrta.
Eguipal miattad
Hordtam súlyát a láncnak!
Asszonyod van, mondd, mi késztetett
Eladni nőmet a csábnak?
Rám terelted a gyanút,
Körém szőtted az ármányt,
Bűnben kéjelegtél s én vergődtem
A börtönök sivár ágyán.
Nyomorultan, ínségben,
Láncban, szalmán hevertem,
Könnyeimmel puhítottam
Kővé vált kenyeret ettem.
Öntelt fickó, gazember
Úr a házamban voltál,
Tobzodtál hitvesi ágyamban
Jó pincémnek borát ivád…
De eljött a szabadság,
Felsütött rám is a nap,
Rettegj hát tőlem, itt az idő,
Reszkettessen a bősz harag!
Reszkess, alattomos legény!
Puskám golyóra töltve,
Kiterítelek, mint egy vadat,
Lehull a véred a földre.
Sötét éjen vártalak
Hát a Barkus-i hídnál,
De a poklok szelleme játszott:
Sorsom irtózatát írták.
Jöttél felém, mint árny,
Céloztam: jött a végzet!
Legjobb barátom Etchegoyen
Hörögve ott feküdt vérben.
Etchegoyen testvérem,
Szerettél jóban, rosszban…
Pásztorok, barátomnak vére
Kezemre hülve fojtogat.
Ez a vér nem hiába
Kiált bosszút az égre,
Eguipal, miattad tettem ezt!
Bűnös vagy, járj, de csak félve.
Dicsekedhetsz, te bitang
Cselvető, hogy sosem félsz!
Barcus legjobbjait rontád meg,
A pusztulás gyökérig ért.
Fáradt vagyok, fölösleges,
Hogy új éneket költsek,
Hogy akár egy bánatos asszony
Hullassak keserű könnyet.
Otthonos ez a völgy…
Mily erő húz a sárba
Mégis, hogy oda dobjon minket
Dögkeselyűs devernyára…
FERENCZES ISTVÁN átköltései