[Látó, 2009. június]

Szuper erőd rég elfogyott
Darabjaidnak sincs temetője
Nem vagy újra hasznosítható
Gondolataidnak nincsen őre
Kölcsönzött hangon szólsz
S mindened immár a másé
Még végső kiárusításra sem kellesz
Pedig sztár voltál Eszperádé

De egyszer valaki úgy döntött
Ki a forgatókönyvet írta
Hogy túl sokat értél s keveset tudsz
Ereidet egye meg a rozsda
Mert a gyerekek hamar ráunnak
Ugyanarra a hősre s a hangra
Ami amúgy is a másé volt
Ezer szinkron szólott még rajta

Ezért hát egy szép napon Eszperádé
Reménytelen lett a sorsod
Még a szemétre se dobtak
Csak átrajzolták-írták a dolgot
És téged úgy felejtettek el
Mint az átizzadt hajnali álmot
Valami rossz szájíz maradt utánad
De igazán senki sem látott

Volt-e hát élted Eszperádé
Mondhatod-e hogy volt sorsod
Tegnap azt mondtad annyi volt
Mint mikor a pezsgőt kibontod
S beszáll a fejedbe aztán ki
Az ünneplés hangos vagy néma gőze
Azt mondtad te vagy maga az ember
Nemcsak annak a néma hőse

Azt mondtad mi sem vagyunk többek
Azt mondtad hogy te – én vagyok, mi vagyunk
Hogy nevetségesek, ósdik, törölhetők
Feledhetők és felejtők vagyunk,
Hogy hangunk akár a tied,
Ócska, piaci és változó termék,
S hogy gondolatainkat írják
S majd átírják ugyanazon elmék

Volt benned valami megvető
És a megvetettség maga
Az is te voltál Eszperádé
S az is, kinek nincs már szava
Mégis azt mondtad, nézd itt vagyok
Hős voltam és nagy és mártír
Nevettek és sírtak velem
S ma már az sincs ki legalább átír

Egy jobb más szerepbe engem
Mintha minden a végére érne
Mintha velem halna minden
Vagy esetleg velem is élne
De én Eszperádé maradok
A teremtett s elvetélt álom
S azt hogy nem nektek kellek
Bevallom már cseppet sem bánom