[Látó, 2010. január]

Miriam emlékére

Azt hittem sokáig, hogy a méhem bezárult. Hideg, komisz fogókkal tépdesték a húsom, a húsommal egy időben a lelkemből is tekintélyes darabok szakadtak le, és eltűntek a lefolyóban.
Azt hittem, a méhem örökre becsukódott, mert a magam szőtte és szította átkot szabadítottam magamra. A tükörbe mélyesztettem a szemem, és onnan egy pimaszul erőteljes perszóna nézett vissza rám. Le kellett süssem a tekintetem, hogy át ne lyukasszon a nézése. Neki bezzeg a pillája sem rebbent, láthatatlan korbácsokkal verte a testét, de egyetlen könnycsepp sem távozott belőle. Újra megnéztem magamnak ezt a nőt, és igen, minden kétséget kizárva én voltam az. A tükörbeli nő, azonos velem, túl erős ahhoz, hogy legalább egy jót sírjak. Nő lennék vajon? Inkább szörnyeteg.
Ő pedig ott ült bennem, még kisebbre húzta össze magát, igyekezett elbújni a köldökzsinór mögé. Én, kívülről, bambán néztem a monitort, nem is nagyon láttam, a fülem zúgott, a fejemben egyetlen gyilkos gondolat keringett. Megölöm. Meg tudom ölni. Meg kell öljem.
Habis Leibowitz vagyok, gyermekgyilkos. Sohasem lesz számomra feloldozás. Soha nem menthetem meg magam. Soha nem segíthet senki. Sohasem lesz bocsánat. Sohasem bocsátok meg. Sohasem szabadulok meg. Élni kell tovább.
Három napig néztem, a wécékagylón kuporogva, miközben végeérhetetlen cigarettákba kapaszkodtam, hogy hogyan távozol belőlem. Életem. Méhemnek első gyümölcse. Akinek nem mertem a szemébe nézni.
Lány volt, göndör és aranyló fürtök keretezték az arcát, egy kis angyal volt, olyan Veronese-féle, anyja volt neki, aki mindenfélével próbált takarózni, hogy az apja egy gyáva alak, hogy az életét kerékbe törné vele, hogy az utcára kerülne, hogy nincs semmije, amit neki adhatna, még egy hányódó élete sem.
Hazugság volt minden szavam, hazudtam neked, és megöltelek.
Három napig néztem, hogy hogyan távozol belőlem, sikoltani szerettem volna, őrjöngve sírni, és visszafordítani az idő kerekét számtalanszor. Senki sem vett észre semmit. Sem azt, hogy magamban hordtalak, sem azt, hogy kivetettelek magamból.
Anyám érzéketlenül főzte tovább a rettenetes almaleveseket. Miközben csendesen haldokoltam, lelkiismeretesen lehúztam az ételt a wécén. Minden nap.
Mindenki azt hitte rólam, hogy erős vagyok, kemény vagy, mondták, kemény.
Kemény, igen, mint a kő. Kovakő. Szikrák pattantak le rólam, egyesek ezeknél a pici lángoknál melegedtek. Belém nyomultak, és én megszorítottam őket. Az ölemtől elvesztették az eszüket, és azt hitték, szeretem őket. Sohasem szerettem senkit. Sajnos, téged sem mertelek szeretni. Ezért megátkoztam magam, és az átok megfogant.
Minden évben megemlékezem rólad, gyertyát gyújtok neked itt bent, és siratlak, és siratom magamat is. Csakis teérted hajlandó vagyok elhinni, hogy létezik a mennyeknek országa, ahol az anyjuk által megölt kisdedeknek is helyük van. Bármit hajlamos vagyok elhinni, azért, hogy könnyítsek a lelkemen, de nem tudok.
Az asztal hűvös volt, én rideg, mint egy jégbe fagyott hal, úgy hevertem ott, és nem rúgtam bele az orvos arcába, hanem engedelmesen széttettem a lábam, fémes fogók, csipeszek, nem éreztem semmit.
Azt hittem azután, hogy nem fogom túlélni, hogy nem éreztem semmit. Aztán megjött a fájdalom, a vér, a bűnhődés. Azaz, csak annak gondoltam.
Reméltem, hogy bűnhődöm, reméltem, hogy meghalok, hogy ne kelljen továbbcipeljem a magam iránt érzett gyűlöletet. Minden nap lestem, hogy jön-e értem a halál, hívogattam is, szikékkel, porokkal, hiába. Reméltem, hogy meghalok, és reméltem ugyanakkor, hogy túlélem. Egy rendes életbe élem túl magam. Azaz inkább át, átélem magam. Miközben meg akartam halni. Vicces.
Aztán kéreg került az emlékedre, szurkos-kátrányos fedő, alóla alattomosan szivárogsz, de jól teszed, megérdemlem.
A méhem bezárult, megbetegedett, leépültem, ocsmány voltam, mocsokban fetrengő. Miközben ebben a belső mocsárban tengődtem, mindenki azt hitte továbbra is, hogy kemény vagyok én. Ó, micsoda egy kemény nő, mondták. Röhejes volt. Kemény voltam.
Derékig érő iszaptengerben gázoltam, éveken keresztül, de a mocsár gyakran a fejemet is betemette.
Vak voltam és süket, a lelkemben az ördög zenélt. Azt hittem, már örökre így maradok, egy üres doboz, kagyló, amiből kidöglött a tulajdonos. Nevetséges rohamok értek utol néha, alkoholokba fulladtan próbáltam bizonygatni, hogy a lelkem szép nekem, és egy szebb jövőre vagyok érdemes, s száguldó vonatok ablakából lestem, hogy jön-e az a jövő.
Történeteket találtam ki magamnak magamról, beleéltem magam egy sohasem volt múltba, és egy idő után valósnak éreztem a kitalált emlékeket.
A hazugságok kátyújából soha többet nem lehet teljesen kikászálódni. A bűntudat örök, soha fel nem oldódó vegyület, amely minden pórusunkba beleissza magát.
Mérges gázokkal bódítottam magam, a házi ingoványom közepén. Lomhán heverésztem, mint egy krokodil. Ha valaki belém szédült, kiszívtam belőle, amit tudtam. Energiát, velőt, miegymást.
És közben reméltem, hogy bűnhődöm, reméltem, hogy meghalok, hogy ne kelljen továbbcipeljem a magam iránt érzett gyűlöletet. Minden nap lestem, hogy jön-e értem a halál, hívogattam is, szikékkel, porokkal, hiába. Reméltem, hogy meghalok, és reméltem ugyanakkor, hogy túlélem. Egy rendes életbe élem túl magam.
Aztán kivezettél erről a szemétdombról. Szemét, mely belőlem fakadt szintén. Kivezettél, és visszaköltöztél belém, elevenen, és tele jóakarattal. Belém költöztél újra, a gyermek mellé, aki a méhemben fogant. Játszottál vele, és imádkoztál értünk, hogy ne sújtson minket az átok.
Az ima meghallgattatott, a gyermek itt szuszog az ölemben. Nehezen állom a tekintetét, de állom mégis. Még nem döntöttem el, mesélek-e neki rólad. Még mindig túl gyáva vagyok. Azaz, mások szerint kemény. Kemény.