[2019. október]
Peter egyetemi órái után, késő délután ér Dahlemből, a Freie Universität filozófiai intézetéből Kreuzbergbe, a kommuna által bérelt lakásba. Nem szívesen vallja be, de a lepusztult, málló vakolatú négy szoba egyikében sem tud tanulni. Túl nagy a rendetlenség, a jövés-menés, valaki mindig telefonál, rádiózik, rámol, vagy napközben alszik, horkol, a lakás szedett-vedett bútorait mindig átrendezik, ezért ha elmélyülten akar olvasni, könyvtárba vagy még inkább haza kell mennie. Az egyetemi könyvtárban vagy megszokott, otthoni íróasztalánál tudja leginkább fókuszálni a figyelmét. Előrelátóan kell beosztania az idejét, hogy a közösségi élet ne menjen a tanulás rovására.
A legnagyobb szobában egy fiú és egy lány fekszik egy takaró alatt a kihúzott kanapén, közösen olvassák a földalatti mozgalom agitációs és társadalomkritikai lapját, az Agit883-at. Beköszön, visszaköszönnek. Nem akarja zavarni őket, bár nem úgy tűnik, mintha bármitől zavartatnák magukat. Inkább tesz egy kört, benéz a többi szobába.
Korábban a Tőkét olvasták közösen, ma este Marx Gazdaságfilozófiai kéziratainak antropológiai vonzatait vitatják meg, a férfi–nő viszonyt, illetve hogy felszámolható-e a kapitalizmus meghaladásával a hagyományos, represszív családmodell. Létrejöhet-e reichiánus alapokon az elakadt libidinális szexuális életerőt felszabadító társadalmi formáció, ami a patriarchális kultúrában neurotizálódott ösztönéletről leveszi a terheket.
Peter eddigi tapasztalatai alapján attól tart, hogy a szexpol-elméletben viszonylag egyszerűen hangzó felszabadítás gyakorlati megvalósulása nem problémamentes. A nemiség nem szűkíthető le csupán anyagcsere- és energetikai problémára, nemcsak a mentális egyensúlyhoz szükséges feszültség-levezetés, ahogy sokan látni szeretnék. Az egy-egy párkapcsolatban óhatatlanul létrejövő érzelmi kötődés akarva-akaratlanul egyfajta birtokviszonyt hoz létre a szerelmi partnerek között még akkor is, ha nem akarnak birtokként és birtokosként tekinteni egymásra, ezért a szabad szexualitás, az orgazmikus felszabadulás elé immár nem a kapitalista társadalom, nem a magántulajdonból fakadó társadalmi viszonyok, a polgári konvenciók állítanak akadályokat, hanem az ember nembeli lényegéből fakadó kötődésvágya, ami immanens ellentmondásban áll az ösztöneiből fakadó promiszkuus késztetéssel. Ha azonban nem jön létre ilyesfajta birtokviszony, általában érzelmek sem társulnak a kapcsolathoz, így épp az teszi sebezhetővé az elméletet, ami a patriarchális kötelmek és a házasság mint gazdasági-társadalmi kényszer alóli modern felszabadulás, illetve a romantikus szerelem szabadságának nagy ígérete volt.
A többi szobában sem lát senkit. Akad, aki dolgozik a társaságból, de a többség diák vagy munkanélküli.
Peter vágyik a szerelemre és az érzékiségre, de eddig csak be nem teljesült szerelmekben és magányos önkielégítésekben volt része. Képtelennek tartja magát az érzelemmentes szexre, nem tudja, hogy juthat el valakivel a dugásig, ha nem érez közelséget és kötődést, és nem nyilvánít érzelmeket. Márpedig ő leginkább távolságot és szakadékot érez önmaga és mások között. Sokszor érzi magát magányosnak a kommunában is. Nem segít rajta a szertartásszerű füvezés, a közösen tekert és együtt szívott spangliktól se tud ellazulni, inkább szorongás vesz rajta erőt. Olyan érzése van, hogy a csoportból többeknek nincsenek céljaik, csak kellemesen akarják tölteni az időt, lehetőleg minél kevesebb munkával, ő pedig célok nélkül képtelen élni, igaz, ez görcsössé teszi.
A konyhába megy, ahol két lány és egy fiú vacsorát készít, zöldséget hámoz.
Segíthet-e, kérdi, mire odatesznek elé egy vájdling krumplit. Szó nélkül elkezdi hámozni.
Ő az egyik legfiatalabb a csoportban, régóta szeretné, ha megvitatnák a szexualitás, szabadság és kötődés ellentmondásos kérdéskörét, bár tart tőle, hogy kétségei kiváltanák a radikálisabbak heves ellenkezését. Amikor Peter felvetette, hogy beszéljenek erről, bár mentegetőzésképpen azt is hozzátette, tudja, hogy sokan nem érzik problémának, Klaus, a kommuna meghatározó arca csak annyit mondott, jól is néznének ki, ha egy csoporttag kérdését figyelmen kívül hagynák, vagy pusztán azért söpörnék le az asztalról, mert a többségben nem merül fel. Ha így járnának el, ugyanúgy viselkednének, mint a konformista többségi nehézkedésen nyugvó patriarchális kultúra, ami a kényes kérdéseket nemcsak feltenni, hanem homályos illemszabályai révén felmerülni sem engedi. Válasza azért is volt fontos Peternek, mert Klaus maga is hisz a szabad szerelemben, igaz, a csoporton belül, legalábbis amióta Peter idejár, nem volt partnere, vagy diszkréten, másutt bonyolították a viszonyt, hogy ne tűnjön fel, vagy ne okozzon konfliktust, mert szexpol ide vagy oda, a volt szeretőkkel olykor kínos együtt lakni.
A többiek egy új fiúról beszélgetnek, aki be akar költözni, és szavazni fognak róla. Peter nem ismeri, nem tud hozzászólni a kérdéshez. Emlékszik, pár hónapja egy kelet-európai lány is feltűnt, valami román zenész, aki társaságot és albérletet keresett, de Klaus azt mondta, a kommuna nem szálloda vagy átjáróház, disszidensekkel amúgy sem érdemes foglalkozni. Ideológiai szempontból reménytelenek, mert rosszak a tapasztalataik, és az igazi forradalmi gondolkodásból nem értenek semmit.
Klausra mindenki felnéz. Nemcsak műveltsége és tájékozottsága, hanem személyiségének súlya és meggyőző ereje miatt is, amiben szerepe van férfias szépségének, dús, barna szakállát ellensúlyozó lágy arcvonásainak. Nem túl magas, de erőteljes testalkatú férfi, Peter úgy tippeli, idősebb a többieknél, de nem a kora, még csak nem is a műveltsége, inkább valami, jobb híján így fogalmazta meg magának, szuggesztív erő teszi őt a csoport középpontjává. Vezető szerepét a tekintélyuralmat egyébként megvető kommunában soha senki nem kérdőjelezi meg. Hamis papírjai vannak, hol itt alszik, hol másutt, Peter abban sem biztos, hogy a valódi nevén ismerik. Állítólag korábban személyes kapcsolatban állt Andreas Baaderral, Ulrike Meinhoffal és Gudrun Ensslinnel is, egyetemen tanított, sőt valaha gyárban is dolgozott, ami csak növeli a nimbuszát.
A ma esti az első alkalom, hogy Peter maga hozza a témát. Eddig csak figyelt, ritkán szólt közbe a szemináriumokon. Ha kellett, munkával, ha kellett, némi pénzzel segítette a kommunát, például amikor egyszer nem tudták kifizetni a lakás bérleti díját.
Nem fogják tudni visszaadni, mondta Klaus az egyik négyszemközti beszélgetésük alkalmával, és Peter tudomásul vette. Otthonról lopta a pénzt, bár ezt nem mondta, de nem is tagadta, amikor Klaus rákérdezett.
Ha minden jelentős tulajdon az igazságtalan elosztáson alapul, akkor a magántulajdon közcélokra való felhasználása forradalmi igazságtétel, felelte szenvedélyesen, és Klaus elismerően bólintott.
Peter érzékeny, ezt Klaus is észrevette, kevésbé nagyhangú, mint a többiek, társas kapcsolataiban félszeg, de ideológiailag sokkal felkészültebb. Senki nem várta tőle, hogy beszéljen a személyes hátteréről, de ő így tartotta fairnek. Bemutatkozásképpen elmondta, ki az apja, és hogy az anyai nagyapja náci volt. A csoportban akad, akinek még közelebbi hozzátartozója érintett. Úgy érezte, talán félre is értették, nem azért mondta el, mert a családja ellen akart elsősorban lázadni, hanem mert tartott tőle, hogyha eltitkolja, és később derül ki, megvetik majd, de a csoport mindenkire független személyként tekintett.
Klaus hetekkel a pénz átadása után, amikor egy vasárnap kettesben kávéztak a konyhában, megkérdezte, hogy van, nem bukott-e le otthon, és nincs-e lelkiismeret-furdalása. Egyszerű kérdéseket tett fel, Peter, ha zavarba jött is tőle, örült neki. Egyetemi diáktársaival a szünetekben is csak könyvekről, filmekről dumáltak, nem jutottak közelebb egymáshoz. Itt, a kommunában beszélt először a családjáról. Megnyugtatta Klaust, hogy minden rendben, de azt is hozzátette, hogy rendszeresen nem tudna lopni otthonról. Klaus ekkor kérdezett rá, milyen a viszonya a szüleivel.
Petert váratlanul érte a kérdés, és nem is tudott rá hirtelen válaszolni, mintha tartott volna attól, hogy túlságosan kitárulkozzék. Pedig elmondhatta volna, hogy mindig versenylónak érezte magát, amit szavak nélkül is hajtanak, és neki teljesítenie kell, mintha magától értetődő volna, hogy neki, Wilhelm Kerr fiának mindenben elsőnek kell lennie, mintha a tudás nem is valamilyen célt szolgálna, hanem általa vezekelne valamiért, amiről nem tehet. Mire egyetemista lett, már nem tudta levetkőzni a maximalizmusát, önmagát hajtotta. Beszélhetett volna apja zárkózottságáról, gyakori lehangoltságáról is, arról, hogy időnként napokig alig látja, csak a zongorát vagy a hegedűt hallja, ahogy ugyanazt a hangsort ismétli apró eltérésekkel egész nap, hogy az ember majd belebolondul, és csendben kell lennie, hiszen ilyenkor apja komponál. Felidézhette volna egzaltált járkálásait és a lehangolt periódusok után rátörő hirtelen szeretetrohamokat, amikor végre kiszabadult a szobájából, váratlanul felkapta, megszorongatta, és a levegőbe dobálta. Anyja sértődékenységét, amit napokig tartó hideg némaság követett. Bár enni adott neki, ezen kívül nem vett róla tudomást, s ő ez alatt az idő alatt úgy is érezte, mintha nem létezne. Jobban fájt, mintha kiabált vagy megütötte volna. Beszélhetett volna a falról, ami mindnyájukat körülveszi és elszigeteli a világtól, sőt köztük is ott emelkedik, vagy arról, hogy néha úgy érzi, koporsóban élnek, és megfullad.
Beszélhetett volna, de nem akart teljesen kitárulkozni, ráadásul úgy érezte, Klaus anélkül is érti, hogy beszélne. Figyel rá, amit Peter hálásan fogad. Klaus egyre többet van vele kettesben, egyre inkább beavatja terveibe, aminek a kommuna csak egy része, eszköz, az ütőképes előőrsök egyike, ami erjesztője lehet a társadalmi változásoknak. Az erőszak is csak eszköz, mondja mindig megnyugtatóan. Fájdalmas, de szükségszerű eszköz, amit nem nélkülözhetnek.
Ő a kiválasztott, mondta neki nemrég, átfogva a vállát, aki megtagadja osztályát, példát statuálva szembefordul vele, és áldozatot hoz. Az elmúlt egy év elég volt ahhoz, hogy megbízzon benne. Kap majd egy feladatot, személyre szólót, amivel magának is bebizonyíthatja, valóban elszakadt a burzsoáziától, az elnyomó családtól, mindattól, amitől menekülni szeretne. Nagy feladatok előtt állnak, falakat kell ledönteniük. Tudja, hogy Peter is úgy érzi, falak veszik körül, elszigeteltnek és magányosnak érzi magát, ami az elnyomó rendszer lényegéből ered. Ezen kell változtatniuk, igaz-e. Peter önkéntelenül és hálásan bólogatott.
Az egyik lány nyit be a konyhába törülközőbe csavarva. Combján kicsit szét is nyílik az anyag, ahogy belép. Petert izgatja is, zavarba is hozza, hogy a lányok a kommunában gyakran ruhátlanul járkálnak.
Klaus van a telefonnál, mondja a lány, Petert keresi.
Rendkívül sürgős ügyben kell beszélniük, mondja Klaus. Elmarad az esti összejövetel. Tudnának-e négyszemközt beszélni.
Persze, mondja Peter.
Nem mutatja, hogy csalódott. Készült a szemináriumra. Frommot akart idézni. Úgy érezte, hogy hatással lehet rájuk. Oldhat valamit a dogmatizmusukon, és az álláspontja a lányokra is jó benyomást tehet. Végre összeérhet két dolog. Az élet könyvekbe préselt és szárított valósága ezúttal segítségére lehet, hogy kapcsolódjon másokhoz.
Az új török kávézóban. Nem messze a Mehringplatztól, hallja Klaus sürgető, feszült hangját. Tízkor.
(Az Európa szimfónia az erdélyi román–magyar családban nevelkedő zenész fiú, András felnőtté válását mutatja be a hidegháború és a Securitate árnyékában, s egy határokon átívelő szerelem történetét Kolozsvár és Nyugat-Berlin között, ahol a fiatalok a ’68-as diákmozgalmak és a terrorizmus légkörében keresik saját útjukat. Részlet a szerző regényéből, mely a Scolar Kiadónál jelenik meg.)
