[Látó, 2009. október]

Ez már minket nem érdekelt. Nem nyúzott agyon, mint most, emlék, nosztalgia, vagy micsoda, ami ráül az ember homlokára. A Grundon már csak átjártunk, nem álltunk meg soha. Nem volt rá idő. Mentünk bentről kifelé, mint a szerelem.

Állok a pad előtt, és próbálgatom a szavakat. Nehéz: Mugura bácsi porol. Egyre rövidebbek ezért a szavak. Közel van a poroló, tehát gyorsan. Egyre kevesebb hab, míg végre elfogy minden szóforgács, amíg magukba fordulnak a képek, amíg végre nem is lesznek képek, eltűnnek, felfalják magukat. Szövet, szálló pöszmeköteg, ez marad. Mint Mugura bácsi szőnyege után. Köszöntem neki, nem ismert meg. Húsz év után.

Számba veszek egy fűszálat, kis kalásszal a végén. Édeskés. Lerágom lassan a betűk szárait, elolvadnak a számban a sarkok, csupa o lesz minden. Így puttyogok, ha mondani akarok valamit, mint hal a fövényen, távol a hálótól, ám mégis partra vetetten. Egyedül, itt a Grundon. Legömbölyítem, majd újra tördelem, új szavakat kedvem szerint, hátha sikerül ezt az új állapotot rögzítenem. Nem kifejezőképesség, nem hosszú iszapmondatok, csupa kő, csupa csepp, kavics. Mint a Grundon.

Lassan újszülött mondatok lesznek, így a pad mellett állva. Kisded mondatok, új genetikai kóddal, predesztinálva egy egészséges életre, mentes minden dohos lélektől, a paradicsomi vérvonal vére, bárányszemű, kígyólelkű mondatok. Összerakom őket, nem szavakból, nem betűkből, ezek már másképpen működnek. Ez itt már más skála, más emóciósztráda. Ezek vadonatúj mondatok, meleg gőzölgő hússal, gyöngyház hártyamázzal. Nehéz belelépni, átjárni az új mondatokkal a régi repedések homályát. Csak darabosan. A Grund darabokra esett szét. És a csapat is, egy nagy nyers hús cafatjai. Így vagyunk mi. Kimentünk, kívül vagyunk. Kész.

Szóval a darabok. A focik, a Bunki, a pálya, ilyenek. Sok pöszmével megrakódva. Itt vannak, lógnak rajtam, mint a légyfogó.

A homokozó volt a Grund közepe, körülötte padokkal. A homokozóban soha nem láttam homokot. A padokon soha nem voltak lécek. Megkövesedett száraz massza. Földből kiálló betonlapok. Ez volt az oltár, a szenvedések színtere. Itt sütöttük az erdő alól lopott kukoricát, itt verekedtek a kutyák, itt sütötték a vinetát a lakók, itt szúrta át a talpam egy műanyagtraktor tengelye. A szopókás bácsi csengetett, így teltek a napok, a vakációk, minden este csengetett, tolta a piros bicikli-

jét, és nyomta a csengőt. Édesek voltak a délutánok. A meccsek után hűvös és édes esték következtek. Zsíros kenyér és szopóka.
Nyaltuk a gépesfagyit, ittuk a TEC-ket. Általában erdeigyümölcs ízű és lila. Ilyen volt az az idő. Meg avarszagú: gurult benne a labda, rohantunk mögötte, felverte az avar csendjét, szálltak a levelek. Két jegenyetörzs a kapu, nincs felsőléc, csak képzeletben, és a kapus magasságától függ. Logikus. Ameddig fel tud ugrani. Korrekt. Jó volt kapusnak lenni, érezni mindig a löketben a düht, érezni a csatár mérgét. Jó volt védeni, védelmezni a törzsek közét, avagy a kövek közt az aszfaltot, a képzeletbeli lécek által közrezárt teret. A meccs végén menni és venni egy pohár TEC-et. Zúg a gép, keceg, aztán zúdul ki belőle a lila zaft. Maga az élet vize. Aztán így agyagosodott, mint zsíros karéj, szemünk körül az idő, közben ittuk a TEC-et, és lábujjaink között mócsing lett a zokni. Álltunk a kirakatnak háttal, közben átrendezték a bábukat, nyögött a műanyag, és szép fémesen világító cégér lett a művirágokból. Húsz év. Néztük a poros szélvédőket, és szerettük az időt. Úsztunk benne, mint a kapu előtt, amikor ráfordulsz a kapusra, és lassított bokamozdulattal a képzeletbeli léc alá vágod, kissé súrolja, hogy felröppen róla a képzeletbeli pillangó.

Mindig van ott valahol egy iskola. Valahol belebotlasz, utadba áll. Iskola. Sok osztály, gyermekszag, és petróleum. Osztálytermek felcsapódó padokkal. A Grund önmagában nem áll, csak az iskolával karöltve. Csak így lehet puszta, homokozó, megkövesedett massza. Az iskola udvara egy nagy sík, a focipálya fölött hideg szél vágja az arcom. A jegenyéket kivágták, csak a hegek maradtak a kerítés mellett. Néznek a gyerekek a szomszédos intézetből, szájuk a fagyos ablakra nyomják. Húsos és jó meleg a préselt sonka a zacskóban. Finoman hozzányomulok. Előttem a tornaterem, balra az iskola homálya: szögek, vonalak az opál fények mentén, dereng, és sóhajt. A tornaterem mögött a Hely. Soha nem mertem odamenni. Az izgalom most, húsz év után. A lábteniszpálya csak álca volt a Helynek. Ott történtek a dolgok, nem a felszínen, ahol mi mozogtunk. De Oda nem lehetett csak úgy, tornateremszagúan menni. Csak távolról, ahogy a lábteniszpálya melletti padon, a tornaterem mögött, kékes fényben dumálnak és cigiznek a Csávók. Ott történtek a beavatások. Ahhoz pedig fel kellett mutatni valamit. Nem csak úgy, mint ma, hogy valaki alapból beavatott. Nekem nem sikerült. Most pedig ülök a padon a lábteniszpálya mellett, a zacskót zörgeti a szél. Megnőtt a fű, minden bizonnyal máshol történnek ma a beavatások. Vagy nincsenek.
És aztán mindig van egy Bunki. Sötét, hűvös, egy űr. Kérdem, mi az a Bunki? Elröhögik magukat, egymásra néznek, mondják el ennek a szarosnak? Aztán nem mondják el. Félszavak között kotorászva találom meg a Bunkit. Egy bunker a tízemeletesek alatt. Néhány pincén kell átmenni, hogy a Bunkiba érhessen valaki. De nem a Bunki a cél. Hogy átjuss a túloldalra, a pályájukra, ahhoz át kell menned a Bunkin. A Bunki egerek, penész, gyomorideg, faszverés, a Bunki átmenés, nem állomás, csak átmenni, csak itt. Sokáig gondoltam, hogy be merjek menni a Bunkiba. Valaki lenni. Amikor azok ellen játszottunk, én hiányoztam a pályáról. Ahhoz át kellett volna mennem a Bunkin. Az már más osztály volt. Bajnokok Ligája. Nem nekem való. Nézem a számozást, valahol itt kellett volna lennie a Bunkinak. Most bemennék megnézni, de már nincs, ki megmutassa az utat, a Bunki, lehet, hogy már nincs is. Lehet, hogy kovászos uborkák szaga és kadarka puttyogása tölti be az izgalmas teret. A Bunki ma már máshol van. Azt hiszem, lemaradtam. A Bajnokok Ligájához a kapu már valahol máshol van. És vagyunk mi, akik leírjuk ezt, húsz év után: az ilyenek soha nem mernek átmenni a Bunkin.
Azóta sem mertem. Csak a Grundra merészkedek időnként vissza, mint most is. Piszkálni a földet, piszkálni a bugyrokat, felkavarni az iszapot. Megnőtt a fű a Grundon. Hullámzik, mint egy búzamező. A homokozó, a mászkáló, a két hinta és a pad. A tér a fémvázak között. Így egészen korrektül néz ki. Olyan, mint egy lakópark puha földje. Ordítottunk, mint a vadak, ha gól volt. Gyermekfalkák koptatták a kérges földet. Mi voltunk az egyik falka: vagy öt blokk, plusz még néhány velünk szimpatizáló idegenlégiós. Egész napos forró zsizsegés. Egy hidegvölgyi cigány kaszálja a füvet, mellette a legelésző kanca. Teljesen korrektül csinálja, egész délelőtt kaszál, megrakja a szekéraljat, aztán elhúz. Lehet rúgni az új labdát a helyén. Egy végtelen hosszú nyári napot kell megtölteni, ami nem egyszerű feladat. Szinte teljesen focival. És egy szőnyegmosás a garázs előtt. A nap fénypontja. Folyik a hab be a kanálisfedőn, a repedéseken, mossuk le a dolgokat, fröcsköljük egymást fürdőgatyában. És súroljuk lábbal a perzsaszőnyeget. Aztán kitesszük száradni a mászkálóra. Aznap nem lehet mászkálni, mert egy szőnyeg szárad rajta. Totál tartalom, nulla pihenés. Kávé nélkül.

Állok száraz vörös szemekkel és vizelnem kell. Itt a pad mellett nem lehet, bár a Grund elnézné nekem. Kapkodom a fejem, hova mehetnék fel, kinek a budijába törhetnék be. Nincs senki, aki ismerne. Az ablakok mögött csupa idegen elem, a falak között agonizálok, hová mehetnék. Lerohanok a garázsok elé, de ott mossák a szőnyeget, ott nem lehet, gyorsan a fűzfa mellé, de ott Karcsi bácsi szereli az autót, kerget az anyámba. Nincs más hely, csak hátul a szemüveges néni ablaka alatt. Veszélyes, de nincs más választásom. Egy cigány ott is kaszál. Megállok a blokk sarkánál. Ez a huzavona. Már rángatózom a fájdalomtól, és akkor végre megmentő melegség önti el combjaimat. Kész. A nedvesség felkúszik a hasamig. Hagyom. Fejemet kapkodom, hogy lát-e valaki. Teljesen mindegy. Behúgyoztam. Húsz év.

Hamarosan mindenki megzörgette szárnyait, úszóhártyáit, és bele a nagy kavargásba. Egy pillanat volt az egész, és a Grundot átvették a kicsik, és ezt mi hűvösen tűrtük. Ez volt a tragédia, érted? Ültek a padon, és magoztak. Röhécseltek, közben megnyúltak csontjaik, és végtagjaikat lógatták a pad deszkái között, fújta az új szél. De ez már minket nem érdekelt. Mi már nem vizeltünk be.