[2016. május]

---

I.

Kevéssel azután, hogy megérkeztem a St. Cyprian’s-be (nem azonnal, hanem egy-két hét múlva, amikor már épp úgy tűnt volna, hogy beleszokom az iskolai élet rendjébe), elkezdtem az ágyba vizelni. Nyolcéves voltam, ez tehát visszatérés volt egy olyan szokáshoz, amelyet legkevesebb négy évvel azelőtt elhagytam. Gondolom, manapság ilyen körülmények közt az ágyba vizelés természetes dolognak számítana. Normális reakciónak egy olyan gyerek részéről, akit kiszakítottak az otthonából, és egy idegen helyre vetettek. Abban az időben viszont förtelmes bűnnek minősült, amelyet a gyerek szántszándékkal követ el, és aminek egyetlen megfelelő orvossága a verés. Ami engem illet, igazán nem volt szükség nekem ismételgetni, hogy bűnt követek el. Korábban sosem látott buzgalommal imádkoztam minden áldott este: „Édes Istenem, kérlek, ne engedd, hogy az ágyamba vi­zeljek! Jó Istenke, kérlek, ne hagyd, hogy az ágyamba vizeljek!", de fohászaim meglepően hatástalanok maradtak. A dolog hol megtörtént éjszaka, hol pedig nem. Akaratnak vagy tudatosságnak nem volt ehhez köze. A szó szoros értelmében nem megtetted: reggel egyszerűen arra ébredtél, hogy facsaró vizes a lepedő.
A második vagy harmadik kihágásom után figyelmeztettek, hogy ha még egyszer előfordul, verést kapok, de a figyelmeztetés furcsamód kerü­lő úton érkezett. Egyik délután, amikor libasorban vonultunk teára, Mrs. Wilkes, az iskolaigazgató felesége az egyik asztalfőn beszélgetett egy hölggyel, akiről csupán annyit tudtam, hogy délutáni látogatásra érkezett az iskolába. Tiszteletet parancsoló, férfias jelenség volt lovaglóöltözetben, legalábbis olyasvalamiben, amit én lovaglóöltözetnek néztem. Épp kifelé tartottam, amikor Mrs. Wilkes visszahívott, mintha a látogatónak akarna bemutatni.
Mrs. Wilkest magunk közt Fülesnek hívtuk, a továbbiakban én is így fogom hívni, hiszen nem is nagyon tudok rá másképp gondolni. (Hivatalosan persze „Tankem"-nek szólítottuk, ami valószínűleg a magániskola tanulói részéről a nevelőtanár feleségének kijáró „Tanárnő kérem" torzítása volt.) Zömök, csontos, feltűnően vörös arcú nő volt lapos fejtetővel, kiugró szemöldökkel és mélyen ülő, gyanakvó szemekkel. Bár legtöbbször ömlött belőle a hamis nyájasság, ahogy férfias szlengben vidította a társaságot („Csipkedd magad, kisöreg!" és így tovább), egészen odáig menően, hogy a keresztnevünkön szólított bennünket, a szeméből sosem tűnt el az a nyugtalan, vádló kifejezés. Nehéz volt úgy az arcába nézni, hogy az ember ne érezze magát bűnösnek még olyan pillanatokban is, amikor épp semmit sem követett el.
– Itt van egy kisfiú – mondta Füles rám mutatva –, aki minden éjjel az ágyába vizel. Tudod, mit teszek veled, ha még egyszer az ágyadba vizelsz? – tette hozzá felém fordulva. – Szólok a Hatodiknak, hogy verjen meg. 
Az idegen hölgy arcára elmondhatatlan döbbenet ült ki, és felkiáltott:
– Ajánlom is! – És itt történt egy olyan elképesztő, már-már abszurd félreértés, ami a gyerekkor mindennapi tapasztalatának része. A Hatodik egy csoport nagyobb fiú volt, akiket azért válogattak ki, mert úgymond „karakánok" voltak, ezért fel voltak hatalmazva, hogy verjék a kisebbeket. Én még nem szereztem tudomást a létezésükről, és a „Hatodik" szót elértettem úgy, hogy „Hedda Dock". Azt hittem, az idegen hölgyre vonatkozik – vagyis, hogy őt hívják Hedda Docknak. Egyáltalán nem tűnt valószerű névnek, de egy gyerek nem gondolkozik az ilyesmin. Így hát azt képzeltem, hogy őt fogják megbízni a megverésemmel. Egy pillanatig sem tűnt furcsának, hogy ilyen feladatot átruházzanak egy alkalmi látogatóra, akinek semmi köze az iskolához. Egész egyszerűen azt feltételeztem, hogy „Hedda Dock" szigorú fegyelmező, aki élvezetét leli mások megverésében (a megjelenése is mintha ezt látszott volna alátámasztani), és azon nyomban meg is pillantottam a rémisztő jelenést, ahogy érkezik küldetését végrehajtani teljes lovagló-felszerelésben és lovaglóostorral. A mai napig érzem, ahogy a szégyentől majdnem elalélva állok ott, nagyon apró, kerek fejű fiúcska rövid kordbársony nadrágban, a két nő előtt. Meg se tudtam szólalni. Éreztem, belehalok, ha „Hedda Dock" megver. De a meghatározó ebben az érzésben nem a félelem, még csak nem is a sértettség volt, hanem a szégyen, amiért még valaki, ráadásul egy nő, tudomást szerez undorító vétkemről.
Kis idő múlva, már nem emlékszem, hogyan, megtudtam, hogy nem „Hedda Dock" fogja kiosztani a verést. Már nem emlékszem, azon az éjszakán vizeltem-e újból az ágyba, mindenesetre elég hamar megtörtént. Ó, az a kétségbeesés, a kegyetlen igazságtalanságnak az az érzete, amiért minden imám és fogadkozásom ellenére újból a lucskos lepedőn ébredek! Esélyem nem volt eltüntetni, amit tettem. A marcona, szoborszerű matróna, akit Margaretnak hívtak, külön azért jött a hálóba, hogy meginspektálja az ágyamat. Visszahajtotta az ágyneműt, majd felemelkedett, és a rettegett szavak úgy harsantak fel a szájából, mint az égzengés:
– HALADÉKTALANUL JELENTKEZZ az igazgatónál reggeli után!
A HALADÉKTALANUL JELENTKEZZ-t azért írtam csupa nagy­betűvel, mert a fejemben így jelent meg. Azt se tudom, hányszor hallottam ezt a mondatot a St. Cyprian’s-ben töltött első éveim alatt. És csak kivételes esetben nem jelentett verést. Ezek a szavak mindig vészjóslón csengtek a fülemben, mint a tompa dobpergés vagy a halálos ítélet kihirdetése.
Amikor jelentkeztem, Füles épp valamivel foglalatoskodott a hosszú, fényes asztalnál a dolgozószoba előszobájában. Szapora szemmel végigmért, ahogy elhaladtam mellette. Sambo gömbölyű vállú, különös mód bamba kinézetű férfi volt; bár nem volt tagbaszakadt, állandóan cammogott, az arca pedig pufók volt, mint egy nagyra nőtt csecsemőé, amelytől még a jókedv sem áll távol. Tudta jól, persze, miért küldtek hozzá, és máris kivett egy csontnyelű lovaglópálcát a szekrényből, de a jelentés büntetésének a része volt az is, hogy a saját száddal kellett kinyilatkoztatnod a vétségedet. Amikor a mondókámat bevégeztem, tartott nekem egy rövid, ám annál dagályosabb szentleckét, majd megragadott a grabancomnál fogva, megpenderített, és elkezdett ütni a lovaglópálcával. Az volt a szokása, hogy a szentleckét verés közben sem hagyta abba, és emlékszem, ahogy a suhintások ütemére jöttek a „te mocs-kos kis va-karcs" szavak. A verés nem fájt (lehet, hogy első alkalom lévén, nem ütött nagyot), és amikor kiléptem a szobájából, sokkal jobban éreztem magam. A tény, hogy a verés nem fájt, egyfajta győzelem volt, ami részben feledtette az ágyba vizelés okozta szégyent. Ráadásul annyira óvatlan voltam, hogy még vigyorogtam is hozzá. Néhány kisebb fiú ácsorgott ott az előszoba ajtója előtti átjárón.
– Pálcát kaptál?
– Nem is fájt – mondtam büszkén.
Füles mindent hallott. Érkezett is a hangja abban a pillanatban, sipítva:
– Ide gyere! Ide gyere ebben a pillanatban! Ismételd csak meg, mit mondtál!
– Azt mondtam, nem is fájt – makogtam.
– Nem szégyelled magad, ilyet mondani? Azt hiszed, illik ilyet mondani? Most azonnal menj be, és JELENTKEZZ MÉG EGYSZER!
Ezúttal Sambo istenigazából beleadta magát. Olyan hosszú ideig tartott, hogy megrémített és megdöbbentett – legalább öt percig, úgy tűnt –, és a végén eltörte a lovaglópálcát. A csontnyél keresztülrepült a szobán.
– Nézd, mi történt miattad! – sziszegte dühösen, kezében a törött pálcával.
Én egy székbe rogytam, elgyengülten szipogva. Emlékszem, egész gyerekkoromban ez volt az egyetlen alkalom, amikor a veréstől szó szerint sírva fakadtam, és érdekes módon még csak nem is a fájdalomtól sírtam. A második verés sem fájt olyan nagyon. A rémület és a szégyen, úgy tűnik, zsibbasztóként hatott. Részben azért sírtam, mert úgy éreztem, ezt várták el tőlem, részben valódi bűnbánatból, részben viszont valami mélyebb fájdalomból, ami a gyerekkor sajátja, és nem könnyű kifejezni: a vigasztalan magárahagyottság és tehetetlenség valamiféle érzése, az, hogy nem pusztán egy ellenséges világba vagyunk bezárva, de a gonosz és jó olyan világába, ahol a szabályok úgy vannak felállítva, hogy lehetetlen legyen betartani őket.
Tudtam, hogy az ágyba vizelés (a) megátalkodott és (b) olyasmi, amit nem tudok irányítani. A második ténynek személy szerint tudatában voltam, az elsőt pedig nem jutott eszembe megkérdőjelezni. Így tehát lehetséges volt vétkezni úgy, hogy nem tudtad, vétkezel-e, nem akartál vétkezni, és nem voltál képes megakadályozni, hogy vétkezz. A vétek nem feltétlenül olyasmi, amit elkövettél: lehetett olyasmi is, ami megtörtént veled. Nem akarom azt állítani, hogy ez a gondolat teljes újdonságként villant be az agyamba ebben a pillanatban, Sambo lovaglópálcájának ütései alatt: bizonyára töredékeiben eljutott hozzám már azelőtt, hogy elkerültem volna otthonról, kora gyerekkorom ugyanis nem volt felhőtlenül boldog. Minden­esetre ez volt fiúkorom nagy, maradandó leckéje: hogy olyan világban élek, ahol számomra lehetetlen jónak lenni. És a kettős verés ilyen értelemben fordulópont volt, mert először érttette meg velem annak a környezetnek a könyörtelenségét, amelybe belevetettek. Az élet borzalmasabb, én magam pedig megátalkodottabb voltam, mint képzeltem. Mindenesetre, miközben ott szipákoltam egy szék karfáján Sambo dolgozószobájában, és annyi lélekjelenlét sem volt bennem, hogy felálljak tajtékzó kirohanása alatt, a bűn, hiábavalóság és gyarlóság olyan meggyőződéses bizonyossága hatott át, amilyet emlékeim szerint soha azelőtt nem éreztem.
Általában életünk bármelyik időszakáról őrzött emlékeink szükségsze­rűen fakulnak, ahogy távolodunk. Az ember folyamatosan új dolgokat tanul, a régebbieknek pedig ki kell hullaniuk, hogy helyet engedjenek számukra. Húszéves koromban iskolás éveim történetét olyan pontossággal írhattam volna meg, amilyenre most képtelen lennék. De előfordulhat az is, hogy az ember emlékei hosszabb idő elteltével élesebbé válnak, mert friss szemmel nézünk vissza múltunkra, és képesek leszünk elkülöníteni és úgymond észrevenni tényeket, amik korábban sok másik közt elvegyülten léteztek az emlékezetünkben. Itt van tehát két dolog, amire bizonyos értelemben visz­szaemlékeztem, de amelyek egészen a közelmúltig nem tűntek sem különösebben furcsának, sem pedig érdekesnek. Az egyik az, hogy a második verés akkor igazságos és indokolt büntetésnek tűnt. Kapni egy verést és aztán egy másodikat, amely ráadásul az előzőnél sokkal durvább volt, csak azért, mert balga módon nem rejtegettem, hogy az első nem fájt: teljesen rendjén való volt. Az istenek féltékenyek, és nem szabad megmutatnod, ha jól megy sorod. A második pedig az, hogy a törött lovaglópálcát úgy fogtam fel, mint a saját hibámat. Mai napig fel tudom idézni, mit éreztem, amikor megláttam a szőnyegen heverő nyelét – azt az érzést, hogy neveletlen és ügyetlen dolgot követtem el, hogy tönkretettem egy drága dolgot. Én törtem el: ezt mondta Sambo, és én ezt hittem. A véteknek ez az elfogadása húsz-harminc éven keresztül észrevétlenül meglapult az emlékezetemben.
Ennyit az ágybavizeléses epizódról. Van azonban még egy dolog, amit meg kell említeni. Mégpedig az, hogy többé nem vizeltem az ágyba – azaz megtörtént még egyszer, amiért kaptam egy újabb verést, ezután viszont a zavar megszűnt. Talán ez a barbár gyógymód mégiscsak működik, bár afelől kétségem sincs, hogy nagyon nagy árat kell érte fizetni.

II.

A St. Cyprian’s drága és sznob iskola volt, amely gyors ütemben haladt a még inkább sznobbá és, mint sejtem, még drágábbá válás útján. A magángimnázium, amellyel különösen szoros kapcsolatot ápolt, a Harrow volt, de az én időmben a fiúk mind nagyobb arányban mentek Etonba továbbtanulni. Legtöbbjüknek gazdagok voltak a szülei, de túlnyomórészt nem az arisztokráciához tartozó gazdagok, hanem abból a fajtából valók, akik hatalmas, élő sövénnyel kerített házakban laknak Bournemouth-ban vagy Richmondban, autókat és komornyikokat tartanak, nincsen viszont vidéki birtokuk. Volt köztük néhány egzotikus példány – pár dél-amerikai fiú, argentin marhahúsbárók gyerekei, egy-két orosz, még egy sziámi herceg is, nekünk legalábbis úgy prezentálták, mint herceget.
Sambónak két nagy ambíciója volt. Az egyik, hogy nemesi címmel ren­delkező fiúkat csábítson az iskolájába, a másik pedig az, hogy a fiúkat addig trenírozza, amíg ösztöndíjat nem nyernek valamelyik magángimnáziumba, lehetőleg Etonba. Az én időm vége felé sikerült is megkaparintania egy-két, valódi angol nemesi címmel rendelkező fiút. Egyikük, jól emlékszem, nyápic, nyáladzó kis teremtmény volt, majdnem albínó, vaksi szemeit folyton felfelé meresztgette, hosszú orra végén állandóan harmatcsepp remegett. Sambo sosem mulasztotta el a nevük elé tenni a címüket, valahányszor egy harmadik személynek beszélt róluk, sőt iskolai életük első pár napján szemtől szembe is úgy szólította őket, „Lord XY". Mondanom sem kell, mindig megtalálta a módját, hogy felhívja rájuk a figyelmet, ha egy-egy látogatót kellett körbekalauzolni az iskolában. Egyszer, emlékszem, ennek a kis szőke fiúnak vacsoránál fulladásos rohama volt, és az orrából takonypatak folyt a tányérjába, rémes volt nézni. Bárki kevésbé fontos személyt ilyesmiért azonnal lemocskoskisvadállatoztak volna, és kizavarták volna a teremből: Sambo és Füles viszont elütötték a dolgot egy nevetéssel „a fiúk már csak ilyenek" szellemében.
A nagyon gazdag fiúk közül egy se volt, akivel ne kivételeztek volna többé-kevésbé nyíltan. Az iskola, halványan bár, de hordozta még a Viktória-kori „magánakadémia" légkörét a maga kiemelt státusú tanulóival, és amikor később erről a fajta iskoláról olvastam Thackeray-nél, azonnal láttam a hasonlóságot. A gazdag fiúk tízóraira tejet és kekszet kaptak, hetente egyszer vagy kétszer lovaglóórájuk volt, Füles anyáskodott velük, és a keresztnevükön szólította őket, és, ami a legfontosabb, a pálcát hírből sem ismerték. A dél-amerikaiak kivételével, akiknek a szülei biztonságos távolban voltak, kétlem, hogy Sambo valaha megpálcázott volna egyetlen fiút is azok közül, akiknek az apja jóval több mint 2000 font évi jövedelemmel rendelkezett. Néha azonban hajlandó volt a tanulmányi presztízs érdekében feláldozni a gazdasági profitot. Alkalmanként, külön megegyezéssel, drasztikusan leszállított tandíjért is felvett egy-egy fiút, akiről úgy ítélte, valószínűleg megnyerne egy ösztöndíjat, és így növelné az iskola hírnevét. Én magam is ilyen alapon kerültem a St. Cyprian’s-be: máskülönben a szüleim nem engedhették volna meg maguknak, hogy ilyen drága iskolába járassanak.
Először nem értettem, hogy csökkentett tandíjjal vettek fel: csak amikor úgy tizenegy éves lehettem, kezdte Sambo és Füles ezt a tényt a fejemhez vágni. Első egy-két évemben én is a szokásos oktatási taposómalmot ismerhettem meg; aztán alighogy elkezdtem a görögöt (a latint nyolcévesen, a görögöt tízévesen kezdtük), átkerültem az ösztöndíjas osztályba, amelyet nagyrészt maga Sambo tanított, a klasszikus nyelvekből legalábbis. Két vagy három éven keresztül az ösztöndíjas fiúkba olyan cinizmussal tömték a tananyagot, ahogy a libát szokták tömni karácsonyra. És micsoda tananyagot! Ez a vircsaft, hogy egy tehetséges gyerek pályáját egy alig tizenkét-tizenhárom éves korában abszolvált kompetitív vizsgától tegyék függővé, legjobb esetben is alávaló, a jelek szerint viszont akadnak olyan előkészítő iskolák is, amelyek tanulóikat Etonba, Winchesterbe stb. küldik továbbtanulni anélkül, hogy azt vernék a fejükbe, hogy az égvilágon mindenről kizárólag érdemjegyekben kifejezve gondolkodjanak. A St. Cyprian’s-ben, ha őszin­ték akarunk lenni, a teljes folyamat egyfajta szélhámosságra készített fel. Pontosan azokat a dolgokat kellett bebifláznunk, amelyek a vizsgáztatóval elhitethették, hogy többet tudunk, mint valójában, és mindezt úgy, hogy a lehetőségekhez képest az agyunkat semmi mással ne terheljük. A vizsgaértékkel nem bíró tárgyak, mint például a földrajz, majdnem teljesen el voltak hanyagolva, ahogyan a matematika is, hogyha történetesen „klasszikás" voltál; természettudományokat semmilyen formában nem tanultunk – mélységesen le voltak nézve, annyira, hogy még a biológia iránti érdek­lődésről is igyekeztek leszoktatni –, és még a szabadidős olvasásra ajánlott könyveket is úgy válogatták össze, hogy azok valamilyen módon segítségedre legyenek az „angol dolgozatodhoz". Ami számított, a latin volt meg a görög, a fő ösztöndíj-tantárgyaink, de még ezeket is szántszándékkal kül­sődleges módon, elhibázott alapon tanították. Sosem olvastuk végig például egyetlen latin vagy görög szerző egyetlen művét sem, csupán rövid pasz­szusokat belőlük, amelyek nagy valószínűséggel fordulhattak elő a vizsgán „első látásra" feladott fordításként. Az utolsó évben, mielőtt az ösztöndíjra vizsgáztunk volna, időnk nagy részét azzal töltöttük, hogy átrágtuk magunkat a korábbi években feladott ösztöndíjas vizsgatételeken. Sambo irodájában tornyokban álltak az ilyenek az összes jelentősebb magángimnáziumból. A legnagyobb merénylet viszont mégiscsak az volt, amit történelemtanításnak hívtak.
Létezett abban az időben egy ostobaság, amit Harrow Történelmi Ve­télkedőnek hívtak, egy évente megrendezett verseny, amelyre nagyon sok előkészítő iskola benevezett. A St. Cyprian’s hagyománya volt, hogy ezt a díjat évente elvigye, és el is vittük, hiszen bemagoltuk az összes kérdést, ami csak előfordult a vetélkedő történetében, a lehetséges kérdések halmaza pedig távolról sem volt kimeríthetetlen. Csupa olyan bárgyú kérdés volt, amire válaszul rá kell vágni egy nevet, vagy ki kell vágni egy idézetet. Kit terhel a két Begam kirablása? Kit fejeztek le egy nyitott tetejű bárkán? Ki ütött rajta a fürdőző whigeken és lopta el a ruháikat? Majdnem minden történelmi ismeretünk ezen a szinten mozgott. A történelem összefüggéstelen, érthetetlen, de – valamilyen titokzatos módon, aminek a mibenlétét sosem magyarázták el nekünk – mégiscsak fontos tények gyűjteménye volt, amelyekhez zengzetes frázisok társultak. Disraeli elhozta a béke és a tisztesség korát. Clive-ot megdöbbentette Disraeli óvatossága. Az Óvilág helyreállítására Pitt az Újvilágot használta fel. És azok a dátumok, és az emlékezéstechnikák! (Tudták például, hogy az „Barna néger volt az anyám, tejjel három határt bejárt bricskán" mondat kezdőbetűi egyben a Rózsák Háborújában vívott csaták helyszíneinek kezdőbetűi is?) Füles, aki „átvette" a felsőbb osztályokban a történelmet, valósággal lubickolt az ilyesmiben. Ma is fel tudom idézni a dátumok orgiáit, ahogy a tudálékosabb fiúk buzgalmukban helyükről felugrálva kiabálták ki a helyes válaszokat, miközben a leghalványabb érdeklődést sem érezték az emlegetett, titokzatos események értelme iránt.
– 1572?
– Szent Bertalan-éji mészárlás!
– 1707?
– Aurangzeb halála!
– 1713?
– Utrechti béke!
– 1773?
– Bostoni teadélután!
– 1520?
– Tankem, Tankem!
– Engem, Tankem, engem! Mondhatom én, Tankem?
– Nos! 1520?
– Aranybrokát Mezeje!
És így tovább.
De a történelem és néhány hasonló, másodlagos fontosságú tantárgy azért mégsem volt rossz móka. Az igazi igénybevételt a „klasszika" jelentette. Ha visszatekintek, rájövök, hogy akkoriban keményebben tanultam, mint az azóta eltelt időben bármikor, és mégis, az erőfeszítés, amit elvártak tőlünk, végig lehetetlenségnek tűnt. Ültünk a nagy, világos színű fából készült fényes asztal körül, Sambo ott noszogatott, fenyegetett, prédikált, néha viccelődött, nagy ritkán megdicsért valakit, de folyvást arra ösztökélt, arra sarkantyúzta az agyunkat, hogy fenntartsuk az összpontosítás kívánt szintjét, ahogy egy álmos embert próbálnak ébren tartani azzal, hogy tű­ket szurdalnak belé.
– Gyerünk, te kis lazsáló! Gyerünk, tunya, semmirekellő fiú! Az veled a nagy baj, hogy lustább vagy, mint egy lótetű. Túl sokat eszel, azért. Telezabálod magad, és aztán amikor idejössz, dőlsz fel az álmosságtól. Gyerünk, tegyed oda magad! Nem is gondolkozol. Nem látom, hogy izzadna az agyad.
És akkor megkopogtatta az ember koponyáját az ezüst ceruzájával, amely az én emlékeimben legalábbis akkora volt, mint egy banán, minden­esetre elég súlyos ahhoz, hogy dudor nőjön utána: és húzgálni kezdte a rövid hajtincseket az ember füle körül, néha pedig kinyúlt az asztal alatt, és jól sípcsonton rúgott. Voltak napok, amikor semmi sem ment, és akkor következett a „Hát jól van, most már tudom, mi kell neked. Egész délelőtt kérted. Gyere utánam, te haszontalan kis lazsáló! Gyere csak a dolgozószobámba!" És jött a supp, supp, supp, és már térhettél is vissza, tele vörös ütésnyommal és sajogva – a későbbi években Sambo a lovaglópálcát lecserélte egy vékony nádpálcára, aminek az ütései sokkal jobban fájtak – és ülhettél újra neki a munkának. Az ilyesmi nem fordult elő túl gyakran, de emlékszem még, hogy többször is ki lettem kísérve a szobából egy latin mondat kellős közepén, megkaptam a verésadagomat, majd folytathattam ugyanattól a mondattól, mintha mi sem történt volna. Hiba volna azt gondolni, hogy ezek a módszerek nem működnek. A maguk céljára nagyszerű­en megteszik. Annyira, hogy komolyan kétlem, vajon a klasszikus nevelés sikeres lehet-e testi fenyítés nélkül. Hatékonyságában maguk a fiúk is hittek. Volt egy fiú, Beecham nevű, egyáltalán nem jófejű, de nyilvánvalóan égető szüksége volt az ösztöndíjra. Sambo úgy korbácsolta a cél felé, mint egy összeroskadófélben levő versenylovat. És fel is ment vizsgázni Uppinghambe, visszajött azzal a meggyőződéssel, hogy gyengén szerepelt, majd egy-két nap múlva kapott egy kiadós verést a lustaságáért. Bárcsak azt a botot a vizsga előtt kaptam volna, mondta búsan: a megjegyzést megvetésre méltónak éreztem, de tökéletesen megértettem.
Az ösztöndíjas osztályba járó fiúkat egyáltalán nem kezelték egyformán. Hogyha egy fiú gazdag szülők gyereke volt, akik számára a tandíj megspórolása nem volt létkérdés, Sambo viszonylag atyáskodón buzdította, vicce­lődő oldalba vágásokkal, néha egy-egy suppintással a kobakjára a ceruzával, de hajhúzogatás és pálcázás nélkül. A szegény, de „okos" fiúk voltak azok, akik szenvedtek. A mi agyunk valóságos aranybánya volt, amelybe pénzt fektetett, az osztalékokat pedig ki kellett préselnie belőlünk. Már sokkal azelőtt, hogy felfogtam volna a Sambóval való pénzügyi kapcsolatom természetét, felvilágosítottak, hogy státusom nem azonos a többi fiúé­val. Az iskolában tulajdonképpen három kaszt létezett. Ott volt egy szűk kisebbség arisztokrata vagy milliomos háttérrel, ott voltak a közönséges kertvárosi gazdagok gyerekei, akik az iskola derékhadát adták, és volt néhány alárendelt, mint én, egyházfik, indiai tisztségviselők, szűkölködő özvegyek és hasonlók gyerekei. Ezeket a szegényebbeket leszoktatták arról, hogy olyan „különórákra" járjanak, mint például a céllövészet vagy gyakorlat, és folyamatos megaláztatásban volt részük ruhájuk és csip-csup holmijuk miatt. Sosem sikerült például saját krikettütőt kapnom, mivel „a te szüleid ezt igazán nem engedhetik meg maguknak". A frázis végigkísérte iskolás éveimet. A St. Cyprian’s-ben nem tarthattuk magunknál az otthonról hozott pénzünket, hanem „le kellett adnunk" a félév első napján, majd időnként felügyelet alatt elkölthettük. Az én és a hasonlóan szituált fiúk kísérleteit, hogy drága játékokat, például repülőgépmodelleket vegyünk, rendre elfojtották, még ha a szükséges pénzünk meglett volna is rá. Különösen Füles igyekezett nagyon tudatosan belenevelni a szegényebb fiúkba az alázatos világlátást. Emlékszem, ahogy mondja valakinek: „Azt gondolod, a hozzád hasonló fiúnak ilyesmit kell vásárolnia?" Ezt pedig az egész iskola előtt mondta: „Ugye tudod, hogy nem születtél bele a pénzbe? A te családod nem gazdag. Meg kell tanulnod ésszerűen élni. Ne költekezz erő­dön felül!" Ott volt aztán a hetenként esedékes zsebpénz is, amit édességben vettünk ki, és amit Füles osztott ki egy nagy asztalnál. A milliomosoknak heti hat pennyre volt joguk, de a normális összeg három penny volt. Nekem és egy-két társamnak azonban csak két pennyt engedélyeztek. A szüleim semmilyen utasítással nem láttak el ebben a dologban, és a heti egy penny nyilván nem jelentett volna nekik érezhető különbséget: a státus jelzésére szolgált. Ennél rosszabb csak a születésnapi torta volt. Az volt a szokás, hogy minden egyes fiú kapjon a születésnapjára egy nagy, porcukorral meghintett tortát, gyertyákkal, ezt a délutáni teánál felvágták, és az iskola összes tanulója kapott egy szeletet. Bevett dolog volt, amit hozzácsaptak a szülők által befizetendő csekkhez. Én sosem kaptam ilyen tortát, bár a szüleim készségesen kifizették volna. Évről évre, mivel kérdezősködni nem mertem, nyomorultul reménykedtem, hogy mégiscsak lesz torta a születésnapomon. Egyszer vagy kétszer meggondolatlanul még úgy is tettem az osztálytársaim előtt, mintha tudnám, hogy ezúttal lesz tortám. Aztán eljött a délutáni tea ideje, és torta sehol, és ez persze nem lendített a népszerűsé­gemen.
Már nagyon korán belém sulykolták, hogy esélyem sincs rendes jövő­re, ha nem nyerek ösztöndíjat egy magángimnáziumba. Vagy elnyerem az ösztöndíjat, vagy ott kell hagynom az iskolát tizennégy évesen, és akkor lehetek, Sambo kedvenc szavajárásával, „irodakukac évi negyven fonttal". Az én helyzetemben természetes volt, hogy ezt higgyem. És a St. Cyprian’s-ben valóban egyetemes igazságként kezelték, hogy hacsak nem jársz egy „jobb" magángimnáziumba (és összesen úgy tizenöt volt, ami ezt a mércét megütötte), az életed fabatkát sem fog érni. Nem könnyű egy felnőttel megértetni, micsoda erőfeszítéssel próbáltunk felkészülni valami rettenetes, mindent eldöntő csatára, amint egyre közeledett a vizsga időpontja – tizenegy, tizenkét, majd tizenhárom évesen, a sorsdöntő évben! Körülbelül két éven keresztül nem hiszem, hogy lett volna nap, amikor „a vizsga", ahogy hívtam, ne járt volna az eszemben. Az imáimból sosem hiányzott; és ahányszor csak sikerült a villacsontnak a hosszabbik felét letörnöm, vagy egy lópatkót találnom, vagy ha az újhold felé fordulva hétszer meghajoltam, vagy sikerült úgy átlépnem egy kívánságkapun, hogy ne érintsem egyik oldalát sem, az így nyert kívánságomat kivétel nélkül és természetesen mind „a vizsgára" fordítottam. Ugyanakkor pedig érdekes módon egy majdhogynem ellenállhatatlan késztetés is fojtogatott, hogy ne dolgozzam. Voltak napok, amikor egyszerűen összeszorult a szívem, ha az előttem álló robotra gondoltam, és a legelemibb nehézségek előtt is bambán álltam, mint egy állat. A vakációkban ugyancsak nem voltam képes dolgozni. Az ösztöndíjas kiemelt státusúaknak külön felkészítőket tartott egy bizonyos Mr. Batchelor, egy kedves, nagyon szőrös férfi, aki kopottas öltönyöket viselt, és valahol a városban, egy tipikus legénylakásban vagy roskadozó könyvespolcokkal és mindent átható dohányfüstszaggal teli „odúban" lakott. A vakáció alatt Mr. Batchelor minden héten egyszer szemelvényeket küldött egy nyaláb munkafüzetből. Valahogy képtelen voltam megcsinálni. Az üres papírlap és az asztalon he­verő fekete latin szótár, a nyilvánvaló kötelesség alóli kibújás tudata megmérgezte a szabadidőmet, valamiért mégsem tudtam nekikezdeni, és a szün­idő végéig alig ötven vagy száz sort küldtem Mr. Batchelornek. Az egyik ok kétségtelenül az volt, hogy Sambo és a pálcája messze voltak. De a fél­év alatt is sorjáztak a tunyaság és butaság periódusai, amikor egyre mélyebbre süllyedtem a kegyvesztettségbe, és még valami harmatgyönge, szipákoló ellenállást is megvalósítottam, vétkem tökéletes tudatában, mégis képtelenül arra, vagy nem akarva – nem voltam biztos benne, a kettő közül melyik –, hogy jobban teljesítsek. Ilyenkor Sambo vagy Füles értem küldetett, és már nem is pálcázás következett.
Füles ilyen alkalmakkor baljóslatú szemekkel végigpásztázott. (Milyen színű volt a szeme vajon? Emlékezetemben zöld szemek élnek, de egyetlen emberi lénynek sincsen tulajdonképpen zöld szeme. Talán világosbarna.) Nekikezdett a maga sajátos behízelgő, megfélemlítő stílusában, amely mindig ellenállhatatlanul áthatolt az ember védekezésén, és gólt lőtt a jobbik természetünknek.
– Nem hinném, hogy nagyon becsületes dolog a részedről így viselkedni, nem gondolod? Vagy azt hiszed, korrekt dolog édesanyáddal és édesapáddal szemben, hogy ellustálkodd az idődet hétről hétre, hónapról hónapra? Hát tényleg sutba akarod dobni minden esélyedet? Azt tudod, ugye, hogy a családod nem tartozik a gazdagok közé? Tudod, hogy nem telik nekik olyasmire, mint a többi fiú szüleinek. Hát hogyan küldjenek téged magángimnáziumba továbbtanulni, ha nem szerzel ösztöndíjat? Tudom, mennyire büszke rád az édesanyád. Hát tényleg csalódást akarsz neki okozni?
– Azt hiszem, már egyáltalán nem is akar magángimnáziumba menni – mondta ilyenkor Sambo Fülesnek, úgy téve, mintha én nem is volnék ott. – Azt hiszem, feladta. Irodakukac akar lenni évi negyven fonttal.
A könnyek rettenetes érzése – az a feszítés a mellkasban, az a csiklandozás az orr mögött – máris ostromolt. És akkor Füles előhúzta az adu ászt:
– És gondolod, hogy velünk szemben tisztességes, ahogy viselkedsz? Mindazok után, amit érted tettünk? Mert azt csak tudod, mi mindent tettünk érted, vagy nem? – A szeme mélyen belém hatolt, és annak ellenére, hogy sose mondta ki szemtől szemben, tudtam. – Itt tartottunk ezek alatt az évek alatt végig, egy hétig még a vakáció alatt is, hogy Mr. Batchelor felkészíthessen. Igazán nem akarjuk, hogy el kelljen küldenünk, nekem elhiheted, de nem is tarthatunk itt egy fiút csak azért, hogy a kosztunkat egye félévről félévre. Nem hiszem, hogy becsületes dolog, amit művelsz. Te mit gondolsz?
Soha nem volt erre más válaszom, mint egy nyomorult „Nem, Tankem" vagy, „Igen, Tankem", attól függően, hogy a helyzet mit követelt. Nyilvánvalóan nem volt becsületes dolog, ahogyan viselkedtem. És egy adott ponton a nem kívánt könnyek minden ellenállásom dacára feltörtek a szemem sarkából, végigcsorogtak az orromon, és placcs, lecsöppentek.
Füles sosem mondta ki nyíltan, hogy nem vagyok tandíjas diák, nyilván, mivel egy olyan homályos frázis, mint „mindaz, amit érted tettünk", jobban hatott az érzelmekre. Sambo, aki nem törekedett arra, hogy megszerettesse magát a tanítványaival, brutálisabban fogalmazott, bár szokása szerint dagályos nyelvezettel. Ebben a kontextusban „az én jótékonyságomból élsz" volt a kedvenc szófordulata. Legalább egy alkalommal suhogó pálcaütések közepette hallgattam ezeket a szavakat. Azt le kell szögeznem, hogy az ilyen jelenetek nem voltak gyakoriak, és egyetlen kivétellel nem a többi fiú jelenlétében zajlottak. Nyilvánosan emlékeztettek ugyan arra, hogy szegény vagyok, és hogy a szüleim „nem engedhetnek meg maguknak" ezt vagy azt, a függőségemre azonban nem történt nyílt utalás. De ez volt a végső, replika nélküli érv, amit kínzóeszközként elő lehetett húzni, ha a munkám kifejezetten pocsék kezdett lenni.
Ahhoz, hogy felmérjük az ilyesminek egy tíz-tizenkét éves gyerekre gyakorolt hatását, nem szabad elfelednünk, hogy a gyereknek alig van érzéke az arányokhoz vagy valószínűséghez. Egy gyerek lehet egy halom önzés vagy dac, de nincs olyan felhalmozott tapasztalata, ami alapján bízhatna a saját ítéletében. Egészében véve elfogadja azt, amit mondanak neki, és a legképtelenebb módon bízik a környezetében lévő felnőttek tudásában és hatalmában. Következzék erre egy példa.
Említettem már, hogy a St. Cyprian’s-ben tilos volt pénzt tartanunk magunknál. Volt viszont lehetőség arra, hogy megtartsunk egy-két shillinget, és én néha stikában édességet vettem, amit a sportpálya falának borostyánjában rejtettem el. Egyik napon, amikor valami kiküldetésben voltam, bementem egy cukorkaboltba, amely az iskolától legalább egy mérföldnyire volt, és vettem egy kis csokoládét. Amikor kijöttem a boltból, a túlsó járdán megláttam egy alacsony, keskeny arcú férfit, aki mintha nagyon fürké­szően bámulta volna az egyensapkámat. Abban a pillanatban páni félelem fogott el. Kétség nem férhetett hozzá, ki ez az ember. Nyilván kém volt, akit Sambo állított ide! Lazán megfordultam, majd mintha a lábam magától iramodna, sután szaladni kezdtem. De amikor befordultam az első kanyarban, kényszerítettem magam, hogy sétáljak, mert a futás a bűntudat jele, és nyilvánvalóan további kémek is leselkedtek itt és a város további pontjain. Egész nap és a következő nap végig arra vártam, mikor idéznek be a dolgozószobába, és nagyon meglepődtem, hogy ez nem történt meg. Egyáltalán nem tűnt furcsának a gondolat, hogy egy magániskola igazgatójának kémek hada álljon a rendelkezésére, azt sem képzeltem, hogy fizetnie kellene őket. Készpénznek vettem, hogy az iskolán belül vagy kívül bármelyik felnőtt szívesen együttműködne, megakadályozandó, hogy mi, gyerekek, áthágjuk a szabályokat. Sambo mindenható volt; természetes volt, hogy az ügynöke mindenütt ott legyen. Amikor ez az epizód történt, legalább tizenkét éves voltam.
Gyűlöltem Sambót és Fülest, egyfajta önmagam előtt is szégyenkező, lelkiismeret-furdalásos gyűlölettel, de egyetlen pillanatra sem jutott eszembe megkérdőjelezni az ítéletüket. Amikor azt mondták, hogy vagy elnyerek egy ösztöndíjat, amivel magángimnáziumba mehetek, vagy irodakukac lesz belőlem tizennégy évesen, elhittem, hogy előttem ez a két kikerülhetetlen alternatíva áll. Mindenekfölött pedig elhittem, amikor azt mondták, hogy a jótevőim. Ma már látom persze, hogy a Sambo szemszögéből nézve kifizetődő spekuláció voltam. Pénzt fektetett belém, és presztízs formájában akarta visszanyerni. Hogyha „rossz útra tértem" volna, ahogy az ígéretes gyerekekkel néha megtörténik, feltételezem, egykettőre kitette volna a szűrömet. De úgy esett, hogy amikor eljött az idő, ösztöndíjakat nyertem neki, és fikarcnyi kétségem sincs, hogy ezeket maximálisan kiaknázta az iskolát hirdető prospektusokban. Egy gyereknek viszont nagyon nehéz belátnia, hogy egy iskola elsősorban gazdasági vállalkozás. A gyerek azt képzeli, hogy az iskola a tanításért van, és hogy az iskolamester vagy a saját érdekében fegyelmezi őt, vagy pedig azért, mert szereti megfélemlíteni a gyerekeket. Füles és Sambo úgy döntöttek, barátságosak lesznek velem, és a barátságukba beletartoztak a pálcázások, szemrehányások és megalázások, amelyek a javamra váltak, és megmentettek az irodaszéktől. Ez volt az ő változatuk, én pedig elhittem. Ezért aztán világos volt, hogy óriási hálával tartozom nekik. Csakhogy én nem voltam hálás nekik, és ezt tudtam jól. Épp ellenkezőleg, mindkettőjüket gyűlöltem. Nem tudtam szabályozni a szubjektív érzéseimet, és magam előtt sem tudtam őket elrejteni. Pedig hát gonoszság, ha az ember gyűlöli a jótevőit, nem igaz? Így tanítottak, és így is hittem. A gyerek még akkor is elfogadja a neki nyújtott viselkedési kódot, ha megszegi. Nyolcéves koromtól vagy még korábbtól kezdve a bűn tudata sosem hagyott el. Hogyha érzéketlennek vagy dacosnak