[2016. július]

---

Folytatás előző lapszámunkból

De a bűntudatnak és a kikerülhetetlen kudarcnak ezt az érzését valami más tartotta egyensúlyban: a túlélés ösztöne. Még egy gyenge, csúnya, gyáva, büdös és létében semmiféleképp sem indokolt teremtmény is életben akar maradni, és a maga módján törekszik a boldogságra. Nem tudtam megdönteni a létező értékhierarchiát, sem magamat sikeressé varázsolni, de el tudtam fogadni a kudarcomat és kiaknázni minden lehetőséget, amit nyújtott. Belenyugodhattam abba, ami voltam, majd megpróbálhattam az adott feltételekkel túlélni.
Túlélni, vagy legalábbis megőrizni a függetlenség bármilyen mértékét lényegében bűntett volt, hiszen maga után vonta az olyan szabályok megszegését, amelyekben te magad is hittél. Volt egy fiú, Johnny Hale, aki néhány hónapon keresztül rettenetesen sanyargatott engem. Tagbaszakadt, erős, nyersen jóképű, fekete hajú fiú volt, az arca nagyon piros; folyton kicsavarta valakinek a karját, tépdeste valakinek a fülét, ütött valakit a lovaglópálcával (a Hatodikba járt), amikor épp nem csodákat művelt a futballpályán. Füles odavolt érte (rendszerint a keresztnevén szólította), Sambo pedig feldicsérte, mint olyan fiút, akiben „van kurázsi”, és aki „képes rendet tartani”. Mindenhová egy csapat talpnyaló kísérgette, akik ráaggatták az Erős Ember becenevet.
Egy nap, mikor épp a felöltőinket vetettük le az öltözőben, Hale belém kötött valamiért. Én pedig „visszapofáztam”. Ezért aztán megragadta a csuklómat, kitekerte és az alkaromat visszahajlította úgy, hogy borzalmasan fájjon. Emlékszem, ahogy fölém hajlik a jóképű, gúnyos, vörös arca. Azt hiszem, idősebb is volt nálam, nem csak felmérhetetlenül erősebb. Mikor elengedett, valami szörnyű, elvetemült elhatározás született bennem. Vissza fogom neki fizetni úgy, hogy akkor ütöm meg, amikor a legkevésbé számít rá. Stratégiai pillanat volt, hiszen a tanár, aki „vezette” a sétát, perceken belül újra ott lesz, és azután verekedésről szó se lehetett. Hagytam, hogy elteljen körülbelül egy perc, odasétáltam Hale-hez olyan ártatlan kinézettel, ami csak tőlem tellett, majd testem minden erejét összeszedve az öklömmel belevágtam az arcába. Az ütéstől hátratántorodott, és a száján kis vér jelent meg. Mindig pirospozsgás arca a dühtől szinte feketére vált. Aztán félrefordult, hogy kiöblítse a száját a kagylónál.
– Hát jó! – sziszegte felém a foga közt, amikor a tanár vezetésével tovább haladtunk.
Ezután napokig követett és provokált, hogy verekedjünk meg. Bár magamon kívül voltam a félelemtől, állhatatosan megtagadtam, hogy verekedjek vele. Mondtam neki, hogy a képére kapott ütést megérdemelte, és részemről a dolog le van zárva. Furcsamód nem esett nekem egész egyszerűen ott és azonnal, amiben valószínűleg a többiek egyetértésére is számíthatott volna. Így az affér lassan elfelejtődött, és nem lett verekedés.
Na, mármost, tévesen cselekedtem a saját és az ő magatartáskódexe szerint is. Hogy óvatlanul ütöttem meg, helytelen volt. De megtagadni, hogy megverekedjek vele, tudván jól, hogy alaposan helybenhagyna, ez még az előbbinél is sokkal rosszabb: gyávaság volt. Hogyha azért utasítottam volna el a verekedést, mert elítélem az erőszakot, vagy mert valóban úgy éreztem volna, a dolog le van zárva, minden rendben lett volna; de csupán azért tagadtam meg, mert féltem. És ez a tény még a bosszúmat is kiüresítette. Az ütést az esztelen düh pillanatában mértem az arcára, amikor szándékosan nem néztem előre a jövőbe, elszántan, hogy ez egyszer megfizessek neki, és ne törődjem a következményekkel. Épp annyi időm volt, hogy felfogjam: amit tettem, helytelen, de az a fajta bűntett volt, ami elégtétellel töltött el. Most mindez le lett nullázva. Az első tettben volt egyfajta bátorság, emlékét viszont későbbi gyávaságom eltörölte.
Jóformán észre se vettem, hogy bár Hale formálisan kihívott, tulajdonképpen nem támadott meg. És valóban, miután azt az ütést kapta tőlem, többé sosem gyötört. Talán húsz évnek is el kellett telnie, hogy megértsem ennek a jelentését. Akkoriban nem láttam túl a gyengéknek az erősek által uralt világban felkínált erkölcsi dilemmánál: szegd meg a szabályokat, vagy pusztulj el. Nem láttam be, hogy ebben az esetben a gyengéknek joguk van felállítani maguknak egy másik szabályrendszert; és még ha esetleg eszembe is ötlött volna egy ilyen gondolat, a környezetemben senki sem volt, aki megerősítsen benne. A fiúk világában éltem, a semmire rá nem kérdező, az erősebb törvénye előtt meghajló, hangoskodó állatok világában, akik a saját megaláztatásukért úgy vettek elégtételt, hogy továbbadták egy kisebbnek. A helyzetem megegyezett számtalan másik fiúéval, és ha potenciálisan több volt bennem a lázadóból, mint legtöbbjükben, csak azért, mert a fiúk mércéjével mérve nyamvadtabb példány voltam. De intellektuálisan sosem lázadtam, csakis érzelmileg. Csupán néma önzésem volt a segítségemre, a képtelenségem – nem egészen arra, hogy megvessem magam, hanem –, hogy ellenszenvet érezzek önmagam iránt; túlélési ösztönöm.
Körülbelül egy évvel azután, hogy arcul ütöttem Johnny Hale-t, végképp elhagytam a St. Cyprian’s-t. A téli félév végén történt. Öltözködés és az útra készülés közben olyan érzéssel, mint aki sötétből megy ki a fényre, felkötöttem etoni nyakkendőmet. Jól emlékszem a felszabadultság érzésére, mintha a nyakkendő egyszerre lett volna a férfiasság valamilyen jelvénye és a Füles hangja és Sambo pálcája ellen védelmező talizmán. Fogságból szabadultam. Nem mintha arra számítottam volna, vagy legalábbis szándékomban állt volna, hogy egy magángimnáziumban kicsivel is sikeresebb legyek, mint a St. Cyprian’s-ben voltam. De mégiscsak szabadulás volt. Tudtam, hogy a magángimnáziumban többet lehetek egyedül, kevésbé törődnek velem, és több esélyem lesz tunyának, szibaritának, degeneráltnak lennem. Évekkel azelőtt eltökélten megfogadtam – először tudat alatt, de később már tudatosan –, hogy mihelyt elnyerem az ösztöndíjat, „lazsálni” fogok, és többet nem magolok. Ezt az elhatározásomat olyan maradéktalanul megvalósítottam, hogy tizenhárom és huszonkét-huszonhárom éves korom közt egy ujjam sem mozdítottam semmilyen munkára, amit el lehetett kerülni.
Füles kézszorítással búcsúzott. Az alkalomra tekintettel még azt is megtette, hogy keresztnevemen szólítson. De az arcán és a hangjában volt valami leereszkedő fölényeskedés, majdhogynem gúny. Búcsúzásra használt hangneme majdnem azonos volt azzal, amelyben a kis pillangókról beszélt. Két ösztöndíjat is elnyertem, mégis befuccsolt kreatúra voltam, hiszen a sikert nem abban mérték, amit tettél, hanem abban, ami voltál. Nem voltam „jó fajta fiú”, ezért nem is szerezhettem megbecsülést az iskolának. Nem voltam karakán, nem rendelkeztem kurázsival, sem egészséggel, sem erővel, sem pénzzel, még csak jó modorral sem, a hatalommal, hogy úriembernek mutatkozzam.
– Isten veled! – miközben Füles búcsúzkodó mosolya mintha ezt mondta volna: – Most már nem érdemes vitatkozni. A St. Cyprian’s-ben töltött éveidet nem használtad ki valami sikeresen, nem gondolod? Nem hinném, hogy remekül boldogulnál majd a magángimnáziumban. Igazán tévedünk, amikor az időnket és a pénzünket beléd fektetjük. Ez a fajta nevelés nem sokat nyújthat egy fiúnak, akinek olyan a családi háttere és olyanok a nézetei, mint neked. Ó, ne gondold, hogy nem értünk meg téged! Mindent tudunk azokról a gondolatokról a fejedben, tudjuk, hogy egy mukkot sem hiszel el semmiből, amit tanítottunk neked, és azt is tudjuk, hogy fikarcnyi hálát sem érzel mindazért, amit érted tettünk. De semmi értelme ezt most mind felhánytorgatni. Mostantól már nem vagyunk felelősek érted, és nem is találkozunk többé. Elég, ha beismerjük, hogy egyik kudarcunk vagy, és most hadd vegyünk búcsút egymástól neheztelés nélkül. Nos, hát, Isten veled.
Legalábbis ezt láttam az arcára írva. De ennek ellenére micsoda boldogság volt azon a téli reggelen, amikor a vonat messzire vitt onnan, nyakamban az új, fényes selyem nyakkendőmmel (sötétzöld, halványkék és fekete, ha jól emlékszem)! Megnyílt előttem a világ, egy egész kicsikét, mint amikor a szürke, borús ég feltárja az égszínkék egy keskeny csíkját. A magángimnázium jobb móka lesz, mint a St. Cyprian’s volt, de alapjában véve ugyanolyan idegen. Egy olyan világban, amelyben a primer szükségletek a pénz, nemesi rokonság, sportosság, úri szabónál készült ruhák, gondosan fésült haj, behízelgő mosoly voltak, én semmire sem voltam jó. Csupán szusszanásnyi teret nyertem. Egy kis csendet, egy kis dőzsölést, egy kis pi­henőt a magolásban – aztán majd a végromlást. Hogy milyen fajta lesz ez a végromlás, nem tudtam: talán valamelyik gyarmat, vagy egy irodaszék, talán börtön és idő előtti halál. De előzőleg lesz még egy vagy két év, amíg „lazsálhatok” és örvendhetek a bűneim gyümölcsének, mint Doktor Faustus. Rendíthetetlenül hittem gonosz sorsomban, mégis túláradóan boldog voltam. A tizenhárom éves kor egyik előnye, hogy nemcsak képes vagy a pillanatnak élni, de teljesen tudatosan teszed: előre látod a jövőt, mégsem tö­rődsz vele. A következő félévben Wellingtonba fogok menni. Etonba is nyertem ösztöndíjat, de nem volt biztos, lesz-e fennmaradó üres helyük, így először Wellingtonba mentem. Etonban a tanulóknak saját szobájuk volt – még az is elképzelhető, hogy kályhával. Wellingtonban saját hálófülkénk volt, és esténként készíthettünk magunknak kakaót. Micsoda elvonultság, micsoda felnőttség! És lehetett lézengeni a könyvtárakban, a nyári délutánokon pedig meglóghattál sportról, és csavaroghattál a természetben, magadban, a nyomodban koslató tanár nélkül. És addig is ott volt a szünidő. Ott volt a 22-es puska, amelyet a korábbi vakációban vettem (a Mesterlövész, így neveztem, huszonkét shilling hat pennybe került), kö­vetkező héten pedig jött a Karácsony. Ott volt aztán a zabálás öröme is. Eszembe jutott egy különösen kéjesen krémes sütemény, amit városunk egyik édességboltjában lehetett kapni, darabját két pennyért. (Mindez 1916-ban történt, az élelmiszer-fejadagok ideje még nem jött el.) Már az a járulékos tény is, hogy az útiköltségemet kissé elszámolták, így körülbelül egy shillinggel több maradt – épp elegendő egy be nem kalkulált csésze kávéra és egy-két szelet süteményre valahol az úton –, elég volt ahhoz, hogy üdvözült gyönyörűséggel töltsön el. Volt idő egy kis boldogságra, mielőtt fejem fölött bezárul a jövő. De azért tudtam, hogy a jövőm sötét. Kudarc, kudarc, kudarc – kudarc mögöttem, kudarc előttem –, ez volt messze a legmélyebb meggyőződés, amit a St. Cyprian’s-ből magammal vittem.


VI.

Mindez legalább harminc éve történt. A kérdés az: Vajon egy iskolás gyereknek ma is hasonló tapasztalatokon kell keresztülmennie?
Az egyetlen őszinte válasz meglátásom szerint az, hogy nem tudhatjuk biztosan. Persze nyilvánvaló, hogy az oktatás iránti jelenbeli attitűd mesz­szemenően humánusabb és értelmesebb, mint a múltbeli. Az a sznobizmus, amely majdnem szerves része volt az én nevelésemnek, manapság szinte elképzelhetetlen, mivel az azt tápláló társadalom mára halott. Felidézek egy beszélgetést, amely körülbelül egy évvel azelőtt játszódhatott le, hogy elkerültem a St. Cyprian’s-ből. Egy nagydarab, szőke orosz fiú kérdezett ki, aki egy évvel volt nálam idősebb:
– Mennyi az apád évi jövedelme?
Megmondtam, hogy szerintem mennyi, hozzátéve pár száz fontot, hogy jobban hangozzék. Az orosz fiú, aki mindenben rendszerető volt, elővette a noteszét és egy ceruzát, és számolni kezdett.
– Az én apámnak több mint kétszázszor annyija van, mint a tiédnek – jelentette be a mulatságos dolgoknak kijáró lenézéssel.
Ez 1915-ben történt. Kíváncsi volnék, vajon mi történt azzal a pénzzel pár év múlva. Arra viszont még kíváncsibb lennék, hogy vajon az előkészí­tő iskolákban ma is megszokottak-e az ilyen beszélgetések?
Nyilvánvalóan gyökeres világnézeti váltás történt, az általános „felvilágosodás” elterjedt még a közönséges, sokat nem gondolkodó középosztálybeli emberek körében is. A vallásos hit például nagyrészt eltűnt, és vele együtt tűntek el más szamárságok is. Úgy gondolom, manapság nagyon kevesen mondanák azt egy gyereknek, hogy ha maszturbál, az őrültekhá­zában végzi. A verés is hitelét vesztette, sok iskolában egyenesen felhagytak vele. A gyerekek elégtelen táplálására sem tekintenek már úgy, mint normális, már-már dicséretes gyakorlatra. Ma már senki sem hirdetné nyíltan, hogy a tanulóinak a lehető legkevesebbet ad enni, nem is mondana nekik olyasmiket, hogy egészséges dolog, ha éppolyan éhesen kelsz fel az asztaltól, ahogy leültél enni. A gyerekek egész státusza javult, részben azért is, mert viszonylag kevesebben vannak. És a mégoly minimális lélektani ismeretek elterjedésével a szülőknek és tanároknak már nehezebb a fegyelmezés nevében mindenféle aberrációikat kiélniük. Itt van egy eset, amely nem személyesen velem történt ugyan, de a saját életidőmben és olyasvalakivel, akit ismerek, és akiért jótállok. Egy kislány, egy lelkész lánya folyamatosan ágyba vizelt olyan korban is, amikor már le kellett volna szoknia erről. Hogy méltóképp megbüntesse ezért a borzalmas bűnért, az apja elvitte egy népes kerti mulatságra, és bemutatta a teljes társaságnak mint olyan kislányt, aki az ágyba vizel: s hogy hangsúlyozza az elvetemültségét, az arcát befestette feketére. Nem akarom azt mondani, hogy Sambo és Füles ilyesmire ragadtatták volna magukat, de kétlem, hogy nagyon elcsodálkoztak volna, ha hallanak az esetről. Végül is, változik a világ. Holott –!
Nem az a kérdés, hogy a fiúkra vasárnaponként még mindig feladják-e az Eton-gallért, mint valami szorítókapcsot, vagy hogy még mindig azt mondják-e nekik, a gyerekek egresbokrok alatt teremnek. Ezek a dolgok kétségkívül kimentek a gyakorlatból. Az igazi kérdés ez: vajon még mindig normális dolognak minősül-e, hogy egy iskolás gyerek évekig irracionális rettegések és eszeveszett félreértések között éljen. És itt szembesülünk egy hatalmas nehézséggel, azzal ugyanis, hogy megtudjuk, valójában mit érez és gondol egy gyerek. Megtörténhet ugyanis, hogy egy viszonylag boldognak kinéző gyerek olyan borzalmakat szenved el, amit nem képes vagy nem akar másokkal közölni. Egyfajta idegen, víz alatti világban él, amelybe csak az emlékezetünk segítségével vagy megérzés útján hatolhatunk be. Legfőbb vezérfonalunk az, hogy mi magunk is voltunk gyerekek, és sokan, úgy tű­nik, majdnem teljesen elfelejtik saját gyerekkoruk hangulatát. Gondoljunk csak azokra a szükségtelen kínokra, amelyeknek a gyerekünket kitesszük azzal, hogy a nem megfelelő szabású ruhában küldjük vissza az iskolába, és nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hogy az ilyesmi számít! Az ehhez hasonló dolgok miatt a gyerek néha protestál, attitűdje viszont legtöbbször egyszerű rejtőzködés. Az igazi érzéseink elrejtése a felnőttek elől hét- vagy nyolcéves kortól már-már ösztönszerű. Még a gyerekhez való kötődés, a gyerek megóvásának és dédelgetésének vágya is félreértések forrása lehet. Lehet, hogy egy gyereket képesek vagyunk jobban szeretni, mint egy fel­nőttet, elhamarkodott volna viszont azt gondolni, hogy a gyerek ezt szeretettel viszonozza. A saját gyerekkoromra visszatekintve, miután a kisgyerekkorból kinőttem, nem hiszem, hogy valaha is szeretetet éreztem volna bárki felnőtt iránt, kivéve édesanyámat, de még benne sem bíztam igazán, hiszen legtöbb érzésemet a szégyenlősségem miatt elrejtettem előle. A szeretet, a szeretet spontán, meghatározatlan érzése olyasmi volt, amit csakis hozzám hasonló korúak iránt tudtam érezni. Az öregek iránt – és ne feledjük, hogy egy gyereknek „öreg” annyit tesz, mint harminc vagy harminc­öt fölötti – hódolatot, tiszteletet, csodálatot vagy lelkiismeret-furdalást tudtam ugyan érezni, de úgy tűnt, az ő világuktól a testi viszolygással vegyes szégyenlősség és tartózkodás fátyla választ el. Az emberek túl könnyen megfeledkeznek a gyereknek a felnőttektől való testi visszariadásáról. Viszolygásukról a felnőttek hatalmas méretétől, idomtalan, merev testüktől, kicserzett, ráncos bőrüktől, nagy, lecsüngő szemhéjuktól, sárga fogaiktól, a dohos ruhák, sör, izzadság és dohány szagától, amit minden mozdulatukkal árasztanak. A felnőttek rútságát a gyerek szemében részben az magyarázza, hogy a gyerek általában fölfelé néz rájuk, és alulról kevés arc mutat jól. Ráadásul, mivel friss és jelöletlen, a gyerek a bőr és fogak tekintetében elérhetetlenül magasra állítja a mércét. A legnagyobb akadály mégis a gyereknek az életkorról alkotott téveszméje. A gyerek szinte el se tudja képzelni, hogy létezhet élet harminc fölött, és ha próbálja kitalálni az emberek korát, fantasztikus tévedésekre képes. Egy huszonöt évesről azt fogja hinni, negyven, egy negyvenévesről, hogy hatvanöt, és így tovább. Amikor beleszerettem Elsie-be, felnőttnek néztem. Újra találkoztam vele, amikor tizenhárom éves voltam, ő pedig, azt hiszem, huszonhárom; akkor középkorú nőnek tűnt nekem, aki túl van már a fénykorán. A gyerek úgy gondol az öregedésre, mint már-már obszcén sorscsapásra, ami valamilyen titokzatos oknál fogva vele magával sosem fog megtörténni. Mindenki, aki elmúlt harminc, örömtelen karikatúra, jelentéktelen dolgok miatt majrézik vég nélkül, és, amennyire a gyerek meg tudja ítélni, úgy él, hogy már nincs is miért élnie. Kizárólag a gyerek élete az igazi élet. A tanárt, aki azt képzeli, hogy a fiúk szeretik és bíznak benne, igazából kinevetik, és gúnyolódva utánozzák a háta mögött. Az a felnőtt, aki nem tűnik veszélyesnek, szinte mindig nevetséges.
Ezeket az általánosításokat arra alapozom, amit fel tudok idézni saját gyerekkori felfogásomból. Bármennyire csalóka is az emlékezet, még mindig a legfőbb eszköznek gondolom ahhoz, hogy felfedezzük, hogyan mű­ködik a gyerek gondolkodása. Csak saját emlékeinket feltámasztva döbbenhetünk rá, mennyire eltorzítottan látja a gyerek a világot. Nézzük például ezt. Milyennek látnám vajon a St. Cyprian’s-t, ha vissza tudnék menni a mostani életkorommal, és láthatnám, amilyen akkor, 1915-ben volt? Mit gondolnék Sambóról és Fülesről, erről a két rettenetes, mindenható ször­nyetegről? Úgy jelennének meg előttem, mint két buta, sekélyes, másokon nyomot nem hagyó ember, akik buzgón másznak fölfelé egy olyan társadalmi létrán, amelyről bárki gondolkodó ember azonnal láthatja, hogy rogyadozik és nem sokáig tart ki. Éppolyan kevéssé rettegnék tőlük, mint egy pelétől. Azokban az években ráadásul képtelenül öregnek tűntek nekem, miközben – bár ebben nem vagyok biztos –, gondolom, valamivel fiatalabbak lehettek, mint én most. És milyennek látnám Johnny Hale-t a patkolókovács-karjával és a gúnyos, vörös arcával? Nem többnek, mint csenevész kisfiúnak, akit alig lehet megkülönböztetni a sok száz másik csenevész kisfiútól. A tényeknek ez a két halmaza egymás mellett létezhet a fejemben, mivel történetesen a saját emlékeim mind. De nagyon nehéz volna számomra egy másik, bármely másik gyerek szemével látni, hacsak a képzeletnek egy olyan erőfeszítésével nem, ami aztán könnyen tévútra vezethetne. A gyerek és a felnőtt külön világokban élnek. És ha ez így van, akkor nem lehetünk benne biztosak, hogy az iskola, a bentlakásos iskola legalábbis, nem ugyanolyan szörnyű élmény-e sok gyereknek, amilyen régen volt. Ha kivesszük Istent, a latint meg a pálcát, az osztálykülönbségek és a szexuális tabuk, a félelem, a sznobizmus és a félreértések jó eséllyel még mindig hiánytalanul megvannak. Annyi talán látható, hogy saját esetemben a legnagyobb baj az arányok és valószínűségérzet teljes hiányából származott. Ezért aztán elfogadtam a gyalázatos bántalmazást, elhittem képtelenségeket, és a kínok kínját álltam ki olyan dolgokért, amelyeknek végső soron semmi jelentőségük nem volt. Nem elég azt mondani, hogy „ostoba” voltam és hogy „tudhattam volna”. Nézzenek csak vissza a gyerekkorukra, és gondoljanak csak a sok értelmetlenségre, amit elhittek, vagy a banális apróságokra, amelyek miatt akkoriban szenvedtek. Persze az én esetemnek is megvoltak a maga egyéni variációi, de lényegét tekintve számtalan másik fiú esete is volt. A gyerek gyengesége az, hogy tiszta lappal indul. Se nem érti, se nem kérdőjelezi meg a társadalmat, amelyben él, és hiszékenysége miatt mások befolyásolni tudják, megfertőzhetik a saját elégtelenségének tudatával és rettegéssel, hogy megsért titokzatos, szörnyűséges törvényeket. Valószínűleg minden, ami a St. Cyprian’s-ben velem történt, éppúgy megtörténhetne még a leginkább „felvilágosult” iskolában is, bár talán kevésbé brutális módszerekkel. Egy dologban azonban eléggé biztos vagyok: hogy a bentlakásos iskolák rosszabbak a napközi iskoláknál. A gyereknek jobbak az esélyei, ha az otthona, ez a védett terület, közel van. És azt hiszem, hogy az angol felső- és középosztály jellegzetes hibái részben abból az egészen a közelmúltig általánosan elterjedt gyakorlatból következnek, hogy gyerekeiket alig kilenc-, nyolc- vagy akár már hétéves korukban elküldik az otthonukból.
Sosem mentem vissza látogatóba a St. Cyprian’s-be. A találkozók, öregdiák-összejövetelek és hasonlók kifejezetten hidegen hagynak még akkor is, ha egyébként kellemesek az emlékeim. Sosem látogattam vissza Etonba, ahol viszonylag boldog voltam, bár egyszer 1933-ban átmenőben megálltam, és meglepetten jegyeztem fel, hogy látszólag semmi sem változott, kivéve, hogy a boltokban már rádiót is lehet kapni. Ami pedig a St. Cyprian’s-t illeti, évekig a nevét is olyan mélységesen utáltam, hogy nem voltam képes megfelelő távolságtartással visszatekinteni, hogy megláthassam azoknak a dolgoknak a valódi jelentőségét, amelyek ott történtek velem. Bizonyos értelemben csupán az elmúlt évtizedben gondoltam végig valóban alaposan az iskolai éveimet, bármilyen élénken kísértett is az emlékük. Manapság, gondolom, semmi különösebb hatással nem volna rám, ha viszontlátnám a helyet, ha ugyan létezik még egyáltalán (emlékszem egy évekkel ezelőtt hallott hírre, hogy leégett). Hogyha utam Eastbourne-on keresztül vezetne, nem térnék le, hogy kikerüljem az iskolaépületet; és hogyha történetesen épp az iskolaépület mellett vinne el utam, egy percre talán még meg is állnék az alacsony téglafalnál, amely alatt meredeken lejt a part, és átnéznék a lapos sportpályán a csúnya épületre, előtte az aszfalttal kiöntött négyszöggel. És ha belépnék, és újra beszívnám a nagyterem tinta- és porszagát, a kápolna gyantaszagát, a fürdőmedence áporodott vízszagát és a vécék hideg bűzét, azt hiszem, azt érezném csupán, amit elkerülhetetlenül érzünk, ha visszalátogatunk gyerekkorunk valamelyik helyszínére: mennyire összezsugorodott minden, és milyen rettenetes a saját hanyatlásom! De attól még megmarad a tény, hogy hosszú évekig nem bírtam volna az épületre rá se nézni. Hacsak valami körülmény nem kényszerített volna rá, bizonyosan nem tettem volna be újra a lábam Eastbourne-ba. Még egy egész Sussexre, mint a St. Cyprian’s megyéjére kiterjedő előítéletet is kifejlesztettem magamban, úgyhogy felnőttként egyetlen alkalommal fordultam meg Sussexben, egy rövid látogatás erejéig. Mostanra viszont a hely végérvényesen kimosódott a szervezetemből. A mágiája már nem hat, és annyi ellenérzés sem maradt bennem, hogy reméljem, Füles és Sambo föld alá került, vagy hogy az iskola leégésének a híre igaz volt.


* Az Ez, épp ez volt örömünk valószínűleg a negyvenes években íródott; Orwell 1947-ben küldte el kiadójának, kevéssel azelőtt, hogy hozzákezdett volna az 1984 megírásához. A hosszú életrajzi esszé először Orwell halála (1950) után, a Partisan Review 1952. szeptember-októberi számában jelent meg az Egyesült Államokban, a kulcsszereplők neveinek megváltoztatásával: Vaughan és Cecily Wilkes, azaz „Sambo” és „Füles” mint „Mr. és Mrs. Simpson”, ragadványnevükön „Sim” és „Bingo” szerepelnek benne, az iskola neve pedig „Crossgates”. Orwell maga a kiadójának írt levelében „túl becsületsértőnek” ítéli írását, „semhogy ki lehetne nyomtatni”, és a Secker & Warburg kiadói jelentése szerint legalább harminc bekezdés diffamáló. 1967-ben, Mrs. Wilkes halála után az esszé Nagy-Britanniában is megjelent, már az iskola és az azt vezető nevelőtanár házaspár valódi neveivel; Orwell egykori diáktársai viszont továbbra is álnéven szerepeltek, csak a 2000-es kritikai Orwell-életműkiadás állította vissza az eredeti neveket.

MIHÁLYCSA ERIKA fordítása