Rájöttem, hogy a hely igazából bennem van, és magammal szoktak bajaim lenni, minden más csak alakul.

A sorozatos bűneim időnként a lelkiismeretemet terhelik (nevet). Nem tudom, elégedetlen vagyok magammal általában. Ilyesmik.

Szerintem eleve ilyenek a művészek. Még ha hatalmas egójuk is van, akkor is gyötri őket valami, gondolom én. Nem nagyon ismerek olyan hiteles művészt, akit a világ dolgai zavarnak csak, de magukkal teljesen rendben vannak. Azt hiszem, eleve azokból lesz művész, akiknek van valamiféle önértékelési problémájuk, nincsenek mindig jó viszonyban saját magukkal.

Nem feltétlenül, de lehet, hogy gyakrabban reflektálnak a saját dolgaikra, és valahogy próbálják behelyezni magukat abba, amiben éppen vannak, legyen az város vagy bármi.

Az, hogy reflektálsz magadra, nem azt jelenti, hogy egy idő után meg is javulsz, és zen buddhista guru lesz belőled, aki csak jó dolgokat csinál.

Ezt nem merném kijelenteni. Egyáltalán, én nem gondolom, hogy annyira más volnék. Alkatilag nem nagyon különbözöm mondjuk egy kőmű­vestől vagy bárki mástól. Egyszerűen ezzel dolgozom: perverz módon visszaélek a saját nyavalyáimmal, azokkal, amiket átélek és azokkal is, amiket másokon látok, és ezeket a dolgokat megírom. De ezen túl nem hiszem, hogy nagy különbség volna köztem és mások között. Szóval nem hiszem, hogy kilógok a sorból, hogy én vagyok a zsiráf a juhnyájban.

Nem, mert végül is én is csak egy lúzer vagyok, tudatában vagyok ennek. Az elvonulásra pedig van bennem vágy, óhaj és akarat.

Igen, olyankor írok, vagy olyankor nem csinálok az égadta világon semmit, csak úgy vagyok. Ez persze luxus, kell dolgozni előtte egy kicsit, hogy legyen rá időm.

Van bennem rá némi hajlam. De nem szeretek azzal tetszelegni, hogy most éppen depressziós vagyok, és hagyjon mindenki békén. Mindig igyekszem ebből kimászni valahogy. Ki kedveli a saját depresszióját?

Nem mindig – van, amikor még mélyebbre visz. Nem feltétlenül terápia az írás, bár időnként tud az lenni.

Jó kérdés – épp most voltam ott egy rövid időre. Talán az a nagy kavalkád, a balkáni összevisszaság jót tett, mert ahhoz, hogy ott boldogulni tudj – és, gondolom, ez minden más nagyvárosra is igaz –, valahogy ki kell találnod magadat. Nekem is ezt kellett tennem, hogy abban a rendszerben vagy rendszertelenségben ne vesszek el teljesen, hiszen az is könnyen elő­fordulhatott volna, hogy egy lecsúszott alkesz lesz belőlem, vagy egy megsavanyodott munkás, aki belevész a tömegbe. Most persze nem azt mondom, hogy Bukarestben bárki is tudná, hogy én ki vagyok, viszont ügyesen kellett lavírozni. Bukarest teljesen más, mint Kolozsvár: sokkal agresszívebb, és sokkal gyorsabban kell reagálni mindenre. Ha nem reagálsz a dolgokra ott, abban a pillanatban, akkor mindenféle történhet veled.

Van azért egyfajta középút is ebben a történetben. Ha fel tudod mérni egy idő után, hogy mik az erőviszonyok, és te ebben a nagy balkáni kavalkádban hol vagy, mit akarsz csinálni, és hogyan akarod ezt az egészet túlélni, akkor megtanulod a mikéntjét. Egyébként pedig, az, hogy alapvetően visszahúzódó vagyok, nem azt jelenti, hogy ne tudnék nyitott lenni akármire.

Az is lehet. A nyomulás meg – attól függ, hogy mit csinálsz. A szakmától is függ, attól, hogy épp mit dolgozol. Ha egy multinacionális cégnél dolgoztam volna, akkor nem tudom, mi lett volna velem. Annyira azért nem vagyok nyomulós, nem próbáltam volna meg állandóan elkápráztatni a fő­nökeimet, hogy majd feljebb léphessek a ranglétrán.

Ezen már sokat gondolkodtam, hogy vajon megszokás dolga-e, vagy tényleg szeretek rádiózni. Valószínűleg hiányozna. Sosem volt úgy, hogy csak írással foglalkozzam. Illetve megpróbáltam egyszer hat hónapig, de az úgy nézett ki, hogy hazavonultam egyszer apám Kézdivásárhely melletti farmjára, ahol azért élesben történnek a dolgok. Nem az ideális hely az elvonulásra egy olyan farm, ahol több tíz tehén és egyéb állatok vannak, és zajlik az élet és a mezőgazdaság. Szóval ez úgy nézett ki, hogy ültem én az „elefántcsonttornyomban”, ami egy nagyon pici emeleti szoba, de közben hallottam, hogy az udvaron mi történik, illetve időnként felcsörtetett valaki, és közölte, hogy most azonnal meg kell fogni a nem tudom minek a végét. Szóval próbálták tiszteletben tartani, hogy én most éppen alkotok, de... érted.

Igen. Szóval ez volt az egyetlen időszak az életemben, amikor én úgymond csak írással foglalkoztam – még ha nem is jött össze maradéktalanul.

Ekkor született a Papírszív című regényed.

Igen, ez volt a Papírszív, és tulajdonképpen fizetés nélküli szabadságon voltam a Bukaresti Rádiótól, és rettenetesen kényelmetlenül éreztem magam egy idő után. Nem mondom, hogy a sajtó hiányzott feltétlenül, hanem az, hogy csináljak végre valami mást is az íráson kívül. Úgyhogy azt hiszem, nem tudnám elképzelni az életemet csak íróként. Biztos, hogy valami egyebet is csinálnék közben: kapálgatnék, fűszerkertem lenne, akármi. Olyan haszontalannak érzem magam, ha csak írok.

Többek között azért, de volt ennek családi vetülete is. A fiam még kicsi volt, és elég beteges, emiatt sokat hiányoztam a munkából. Persze a kollégák megértették, de én nem éreztem ezt korrektnek velük szemben. Ekkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom ezt a lehetőséget. Nem volt jó. El­sősorban azért, mert – bár nem vagyok különösebben anyagias ember – szeretem, ha van saját keresetem, és nem függök még a saját férjemtől sem.

Nem lehet, de ez azért elég összetett dolog. Mindig amiatt fanyalognak az írók, hogy az írásból nem lehet megélni, de nem biztos, hogy alkatilag minden író arra született, hogy csak írással foglalkozzon. Szerintem sokan jól elvannak a civil foglalkozásukkal, és azzal párhuzamosan simán tudnak írni. Nekem például még jól is jön, hogy nem tudok mindig írni. Vannak olyan időszakok, amikor nem jut rá időm, de azért pörög a fejemben valami, le is ülepszik közben, és amikor idő lesz rá, akkor már könnyebben kipréselem magamból.

Inkább közben bontakozott ki a történet. Azt hiszem, hogy ilyen hosszú, összefüggő történetet másképp nem nagyon lehet megírni, csak ha megvan a napi rutinod. Szerintem a Papírszívet is azért írtam úgy, hogy tényleg nekiültem, és hat hónap alatt összekalapáltam (aztán lett, amilyen lett, lényegtelen), mert akkor muszáj volt azt csinálnom. Volt olyan, hogy kimaradt pár nap, de olyankor, amikor ismét nekiültem, kellett keresgélnem, hogy hol is hagytam abba. Szóval benne vagy egy ilyen sodrásban, ami visz, és amikor nem azt csinálod éppen, akkor is működik valahol az agyadban hátul.

Nincs bajom vele, főleg, ha egy másik ember a generációmból azt mondja, hogy ez egy generációs regény. Magam is egy generációhoz tartozom, nyilvánvaló, hogy arról írok, amit tapasztaltam. Ha teljesen fikció volna az egész könyv, akkor is reflektáltam volna arra, amit láttam, éreztem és van körülöttem. Konkrétan persze nem gondoltam arra, hogy ez egy generációs regény volna, ezek nyilvánvalóan a könyv utóéletéből jönnek.

Nagyon az. De most ezt nem úgy kell érteni, hogy elővettem a naplómat – ami nincsen egyébként –, kimásoltam belőle részeket, és odatettem két jelzőt, hogy szebb legyen, hanem egyszerűen benne van sok minden, ami velem történt, ami történhetett volna vagy, ami történik éppen.

Mindkettő egyenlő mértékben fontos. Ha belegondolsz, az, ahogy most itt ülünk, lehet, hogy a te fejedben egészen másképp néz ki, mint az enyémben.

Nem tudom, fogalmam sincs. Majd lehet, hogy megírom. Az, hogy mi történt, elég tág fogalom. Én egyféleképpen emlékszem, mások valószí­nűleg másképp. Kicsit rettegek tőle, hogy ha a román ajkú ismerőseim elolvassák a Szalamandrákat – mert románul is olvasható immáron –, akkor mit fognak gondolni. Még nem reagálta le különösebben senki, bár vala­kitől már jöttek kétségbeesett telefonhívások, de nem vettem fel. Különben sem válaszolok az illetőnek.

Valamilyen formában igen. De úgy látszik, hogy annyira nyilvánvaló volt, hogy magára ismert. Bár szerintem sikerült jól összekombinálni a karaktereket, egy az egyben senkit nem írtam bele a történetbe. Most éppen Bukarestben beszélgettem valakivel, aki felismerni vélt egy bizonyos sze­replőt, holott én tulajdonképpen nem arra az illetőre gondoltam, bár tény, hogy az ő jellemvonásaiból is bele van gyúrva abba a karakterbe néhány. De ez oké, ez egy játék, ez jó.

Lehet nagyon őszinte, úgysem fogja elhinni neki senki. Én tényleg mindent leírok. Aztán, hogy ezt elhiszik-e nekem, vagy azt mondják, hogy ezt biztos kitaláltam, fikció, nem is úgy volt, az már nem foglalkoztat. Hajlandó vagyok kiállni bármiért, amit leírtam.

Szoktam erre gondolni, főleg a családtagjaimmal kapcsolatban. Általában nem szeretek embereket megbántani, ez az írásban is ugyanígy van. Próbálom azért nem a földbe döngölni őket, bár időnként ez mégis megtörténik. De visszatérve a szereplőkre, ez azért nem úgy működik, hogy megírlak téged, a feleségedet, és nem tudom kicsodát, hanem tényleg össze vannak gyúrva a karakterek, a nevek is kitaláltak, a szereplőim önálló életet élnek.

Hú, ezen nem is gondolkodtam így, hogy első szerelem. Azok úgy jöttek egymás után...

Igen, mert szerintem a szerelmek minősége, a milyensége változik az emberrel együtt. Most nyilvánvalóan nem tudnék ugyanúgy reagálni egy ilyen történetre, mint tizennégy éves koromban, hiszen közben én is átalakultam, történt velem egy csomó minden, és másképp értékelek dolgokat.

Végül is igen. Igen, ez így jó.

Ó, hogy az istenbe ne... Ez okoz hatalmas lelkiismeret-furdalásokat időnként. Belénk van sulykolva a monogámia, az, hogy csak egy emberrel lehetsz, ezt tanulod, amióta megszülettél. Miközben nem ezt látod magad körül.

 

Nem, ez mindenkire jellemző. Kérdés az, hogy ki mennyire beszél er­ről, illetve ki mennyire fojtja el az érzéseit, mondjuk egy házasság vagy kapcsolat alatt bekövetkező, előre ki nem számított és óhatatlanul beszürem­kedő szerelem esetében. Ezt simán lehet szkippelni, megölni, megfojtani, nem figyelni rá vagy belemenni a játékba és lavírozni ezzel valahogy.

Aztán megírni, igen. Vagy eltemetni örökre.

Hát... Hát igen. Néha még most is eszembe jut. Nem is tudom, időn­ként rám tör ez a teljesen értelmetlen minden című érzés. Vagy nem is érzés, hanem egy komplex történet. Ilyenkor sötétnek és kilátástalannak tűnik az egész élet. Az egész emberiségé, nem csak az enyém.

Ez így mind együtt

.

Nem tudom. Meg kell győznöd magad minden nap, hogy van értelme annak, amit csinálsz. Értelmet kell keresni az értelmetlenségben. Ha nagyon sokat gondolkodsz azon, hogy az élet tulajdonképpen értelmetlen, akkor valószínűleg arra fogsz jutni, hogy sajnos valóban az. De nem ajánlom senkinek, hogy ezen hosszasan tűnődjön. Sőt, az a jó, ha nincsenek ilyen gondolataid.

Reméltem, hogy nem ébredek fel többet. De aztán felébredtem.

Nem láttam semmit.

Ha van, akkor lehet, hogy nem látható.

Nem kényelmetlen. Mondom, időnként most is eszembe jut, de most már kegyetlenségnek érezném másokkal szemben. Persze akkor is annak éreztem, amikor csináltam. 

A Halál Angyala itt van mindig, nem kell hozzá semmi különöset csinálni. Volt egy rossz időszakom 15 és 25 éves korom között, amikor rettenetesen nyomasztott a meg nem értettség. De nem olyan szinten, hogy nem értik, amit írok, akkor nem is foglalkoztam ezzel különösebben. Inkább az volt a bajom, hogy a hozzám közel állók nem értenek belőlem abszolút semmit. Ez tulajdonképpen meg is maradt, minőségi változás nem nagyon következett be, de most már el tudom fogadni, hogy nem értjük egymást, vagy nehezen értjük egymást, és komoly erőfeszítéseket kellene tennünk, hogy ez másképp legyen, de az emberek többsége erre nem hajlandó. De való­színűleg értelmetlen bármi olyan próbálkozás, mint az enyém, hogy akkor most nem tudom, hány vágást ejtek, úgy, ahogy illik, a csuklóimon. Ettől nem lesz jobb. De leírhatod teljesen őszintén mindazt, ami veled történt. Ha egyszer bekerültél ebbe a skatulyába, hogy író vagy, attól kezdve a büdös életben senki nem fog neked elhinni semmit abból, amit írsz. Vagy elhisz olyasmit, ami viszont fikció.

Én nem mondtam sosem magamról, hogy író vagyok. Író is vagyok. Ha valami olyan szövegen dolgozom, amiről tudom, hogy ki fog kerülni a szélesebb publikum elé, akkor azt szeretem jól megcsinálni. De az írás sok szarból kihúzott. Már középiskolában is azért nem buktam meg fizikából, mert kötöttünk egy egyezséget a fizikatanárral, miszerint én a Firka nevű lapban különféle írományokban fogok értekezni a költészet és a fizika kapcsolatáról, ezt meg is tettem, és ezért kaptam fizikából egy tízest. Ez tényleg kiszedett a szarból, mert kilencedik első évharmadában ilyen jegyeim voltak fizikából, hogy 1, 2, 3.

Nem kell olyan magasröptű dolgokra gondolni. Először, amikor a tanár úr elmondta, hogy ez lenne az, ami nekem fizikából átmenő osztályzatot eredményezhet, akkor nem is nagyon értettem, hogyan lehet összehozni a fizikát a költészettel. És akkor elmondta nekem, hogy például ott van Petőfi Sándor, nagy magyar költő, ugye, vegyem kézbe az összes verseit, ami egy szép fokos kötet, és arra figyeljek például, hogy hogyan írja le a természeti jelenségeket. Ráharaptam az ízére a történetnek, mert nincs olyan költő, aki valamilyen formában ne írna olykor természeti jelenségekről, úgyhogy rájöttem, hogy tulajdonképpen egyszerű dolgom van. Aztán áttértünk más költőkre is, nem volt ez nehéz dolog.

Mondjuk Petőfi Sándor vagy azok a költők, akiket szintén nagy fizikusokként elemeztem ezekben az értekezésekben, lehet, hogy elküldtek volna a jó búbánatos valahova. Vagy ellenkezőleg, lehet, hogy nagyon boldogok lettek volna, hogy felfedeztem a rejtett oldalukat. De végső soron mindannyian figyeljük valahogy a környezetünket. A fizika sem valami ember­től független dolog, ha mi, humán beállítottságú emberek nem is vagyunk képesek megtanulni az elméletet, attól a jelenségeket még látjuk.

Ez egyszerűen csak az elbaltázott oktatásnak a problémája. Most például annyira érdekesen lehetne kémiát, fizikát, bármit oktatni – bár régebben is lehetett volna érdekesebben –, hogy a diákok is sokkal érdeklődőbbek lennének. Minden érdekes végül is, ugyanolyan érdekes, mint az irodalom, egyszerűen a szemléltetéssel van gond. Nem is hiszek abban, hogy lennének humán beállítottságú meg reál beállítottságú agyak. Nyilván az érdek­lődési körök valamilyen szinten meghatározzák a gondolkodásunkat, lehet, hogy több benned a képesség arra, hogy nyelvész legyél, mint matematikus, de attól még a matematikából is sok mindent megérthetsz. Nekem döbbenetes volt, hogy körülbelül harmincéves koromban kezdtem csak megérteni bizonyos dolgokat a fizika vagy a szerves kémia területéről, csak azért, mert annak idején gépies oktatásnak voltunk kitéve. Ha mondjuk az ember kiválaszthatná az iskolában, hogy mi az, ami érdekli, az sokkal cél­ravezetőbb lenne.

Erről van szó. Nézd meg azokat az írókat, akikre azt mondjuk, hogy nagyon kemények, nagyon hitelesek, ott aztán minden le van írva. Ott van a világ. Mindenki azt gondolja, hogy aki költő, az biztosan el van szállva, holott lehet, hogy a legpraktikusabb ember a világon, de attól még a fantáziája vagy a nem tudom mije fejlettebb, mint az átlag.

Minden bizonnyal. De most nem is kell bohócnak lenned, a társaság színfoltja, csak mert alkotó vagy. Az írás azért általában egy magányos történet, ahhoz nem kell publikum, úgyhogy magánemberként egy költő is lehet unalmas vagy akár földhözragadt.

Szerintem a szexről amúgy nem olyan nehéz beszélni.

Mért ne lenne érdemes? Annyi hülyeségről beszélünk, mért pont erről ne? Bár igaz, hogy én az olyan találkozókat szeretem, ahol a közönség kezdi a beszélgetést. Mert rendben van, hogy ők azért jöttek el, hogy meghallgassák a meghívottat, de ha mondjuk már olvastak valamit tőlem, akkor sokkal izgalmasabb, ha ők kezdik el mondani, mit gondolnak az egészről. Ebbe bele lehet kapcsolódni, és úgy már sokkal egyszerűbb mondani dolgokat. Nekem volt már ilyen közönségem. Nem is szeretem, ha kiültetnek valami emelvényre, sokkal jobb, ha a közönséggel együtt ülhetek le. Együtt is voltunk már olyan helyzetben, hogy kiültettek minket kétosztálynyi diák elé, és úgy kellett volna nekik mondani valamit, hát én úgy éreztem magam, mint ahogy a tanáraim érezhették annak idején magukat. Rettenetesen sajnáltam őket, hogy bejönnek, ott van egy csomó rettenetesen nem érdeklő­dő kamasz, és akkor ők kiállnak a katedrára, és onnan valahogy megpróbálják meggyőzni ezt a sok unatkozó srácot, hogy izgalmas, amit mondanak. A legjobb az, amikor nem ilyen pódiumbeszélgetés folyik, hanem leülünk egy kávézóban vagy valahol, és nem kell magasabbra ülni, mint a többiek. A dobogóktól meg színpadoktól nem vagyok különösebben oda. A kérde­zőtől is sok minden függ, ha van egy moderátor, az nagyon sokat segíthet vagy ronthat a helyzeten.

Nincs ilyen.

Nem, mert ez izgalmas, erre szívesen emlékszem.

Nyilván levelekkel kezdtem én is, mint szerintem a mi generációnkból sokan. Apámnak írtam leveleket, akivel ritkán találkoztunk, csak vakációk alkalmával, és valahogy neki próbáltam sűríteni azt, ami velem történt, meg ami körülöttem volt. Azt éreztem, hogy a levél valahogyan kapcsolatot kell teremtsen kettőnk között, mert egyébként lövése sem lesz, amikor vakációban újra találkozunk, hogy ki vagyok. Ezt persze akkor kilenc-tíz éves koromban nem tudtam így megfogalmazni, de azt azért éreztem, hogy ha eltelik négy-öt hónap, mire újra találkozunk, akkor megint elölről kell kezdeni ezt az egész barátkozást, mert időközben vele is történtek dolgok, meg velem is lett, ami lett. Csakhogy apám nem igazán akart nekem leveleket írni, nem különösebben jó levélíró. Ő egy becsületes agrármérnök, aki mező­gazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozik Kézdiszárazpatakon, úgyhogy a mostohaanyám válaszolt nekem, aki nagyon élvezte az én leveleimet. Akkor rájöttem, hogy ebben az írás dologban van valami. Elmondták utólag, hogy felolvasták egymásnak a leveleimet, és jól szórakoztak. Anyám viszont nem szórakozott olyan jól, mert szerinte, ahogy a románok mondják, am dat din casă, vagyis olyasmiket írtam meg a „másik” családomnak, amiket nem illett volna. A lényeg, hogy rájöttem, az írás egy manipulációs eszköz, ami nekem jó. És ahogy már mondtam, később a suliban is sok mindenből kiszedett. Ha nem lett volna bennem az írásra valamiféle képesség, a fene megevett volna, az biztos.

Attól nem félek, mert a témák kimeríthetetlenek, attól viszont igen, hogy az én képességeim megkopnak, vagy egyszerűen megszűnnek. Ilyen érzésem már volt többször is, hogy agyi infarktusaim vannak ilyen téren. Vagy sokszor van olyan érzésem – most is ilyen helyzetben vagyok, elég rosszul is éreztem magam emiatt korábban, de most már ezt is rezignáltan elfogadom –, hogy körbe-körbe járok, ugyanazokat a dolgokat mondogatom és írogatom.

Hát ez az! Rájöttem, hogy nem baj. Ezt különben Láng Zsolt és Demény Péter, a te szeretett kollégáid állapították meg egy Klikkrec alkalmával, amiben pont a Szalamandrákról írtak, hogy én körbe-körbe járok. Természetesen ezt Láng Zsolt mondta, nem is a nagy Demény. Persze hogy dühös voltam, hogy már megint milyen baja van velem, mi az, hogy én körbe-körbe járok, és azóta gondolkodom ezen, rájöttem, hogy ez igaz, de hát ez van. Mit csináljunk?

Nem tudom, az ilyen nagy szavaktól én mindig kiütéseket szoktam kapni. Az írói válság általában a személyiségednek a válsága. Nem az írót érinti a válság, hanem te magad, aki vagy íróstól és mindenestől, az kerül valamiféle válságba, amiből számtalan út vezet különféle irányokba, lehet, hogy fogsz még írni, lehet, hogy nem. Az ihlet az mindenhol ott van. Mit is mondott Soros György? Na ne emlegessük, mert nem szabad, de nem ő mondta, hogy a pénz az utcán hever? Az ihlettel is így van. Bármi megihlethet. Ha ébren vagy, tudod.

Én igen.

Nem is vágyom rá.

Szabadságra. Jövés-menésre. Az anyagi javak nem túl fontosak nekem. Tudom, hogy a körülöttem lévőknek ez furcsa, nem értik, hogyan lehet így élni, de ez van. Persze, jó kényelmesen élni, hogyne, szeretném, ha az egész emberiség kényelmesen élne, és nem lenne semmi baja, ha ez megoldható, de amúgy nem érzek semmi kielégülést attól, ha van valamim.

Így van! Mindig bejön a képbe, hogy akkor milyen jó lenne az örök élet, de hát nem ölne meg az unalom? Most gondolj bele: ha tudnád, hogy soha nem fogsz meghalni, mi motiválna. Így legalább ez a kevés idő ösztökéli az embert, hogy szedje már össze magát, és próbáljon csinálni valamit, mert ketyeg az óra. Legalább ne tűnjön értelmetlennek az egész élete.

Járok körbe-körbe. Írom azt, amit csinálok és ami történik velem.