[Látó, 2006. április]
A nehezén már túljutott. Különös éjszaka volt. Nem bántotta a hideg szél, nem gyötörte forróság. Nem vette el az eszét a kártyaszenvedély, sem a kockázás, mint a csirkefogók és szurtos képű zsebmetszők közt a toledói kocsmabűzben, midőn a túl sok bor arcába szállt. („Mintha cinóberrel mázoltak volna be.")
Feleségét nem kérhette meg rá – egész életében egy pillanatnyi védelmet sem remélhetett tőle; talán majd holta után (a szerencsétlen csoroszlya tetemére pillantott, s kirázta a hideg) –, így hát hajdani félszemű szolgájának a segítségére szorult. Ahogy az éjszaka leszállt, megnyitották a sírboltot. Óvatosan lecsúszott a mélybe, hogy megszemlélje az áldozatot.
„Mit keres ez a förtelem az én családi telkem szélén? – tette föl megdöbbenve magának a kérdést a csupaszra vetkőztetett tetem láttán. – Csupa csont és bőr némber, meglehetősen vénecske. A beesett arc ráncai még hagyján; de az elfeketült foghíjas száj!…"
A sötét, szőrös, cserzett has, mely szerencsére elfedte szeméremtestét, sovány combjáig lelógott; nehezen tudta levenni róla a tekintetét. A félszemű sírgyalázó látványos keresztvetés közepette távozott. „Ők tartanak életben – motyogta –, azzal, amit a rongyaik között reánk hagynak… De ez után semmi se maradt."
A néhai lotyó (?) kékfoltos emlője, mint két kiszáradt, ráncos marhahólyag. Önkéntelenül is hátrahőkölt, s távolabbról vette szemügyre, de így is hatalmába ejtette a félelem. Behunyta szemét, és váratlanul egy fiatal, hamvas bőrű, karcsú női tetemet képzelt maga elé. Már az illatnál tartott – a liliomé! az lehet ilyen betegesen fullasztó. Kétségtelenül úrinővel van dolga, mint ábrándozásaiban mindannyiszor. Elképzelte, hogy szíve választottja nyugszik a négy deszka között, és ő sűrű könnyhullatás közepette melléje fekszik, legalábbis megpróbál helyet szorítani mellette… Mindehhez – szakmai deformációjának köszönhetően – egy régen olvasott olasz novella nyújtott nem kevés inspirációt. Íme, a vágy ereje, mely semmilyen határon meg nem torpan. „Miért ne simogatnám meg a mellét?" – jött az újabb sugallat, még mindig behunyt szemmel. „Ugyan már, ennek az irtóztató múmiának?"… Különben is, mióta kiölt a szívéből minden vágyakozást, minden gyöngédséget; nem úgy, mint Boccaccio hős szerelmese, aki kezét az elhantolt hölgy keblére csúsztatta, és máris úgy rémlett neki, mintha érezné annak szívverését. Majd gondosabban megvizsgálván az eltemetettet, meggyőződött róla, hogy nem halott („ámbátor gyenge és halovány volt benne az élet"); nagy óvatossággal kiemelte a sírból, maga elébe vette a lóra, s titkon elvágtatott vele…
Ó, ha valamilyen csoda folytán: nyeregben érezhetné magát ő is most!
„Hogyha sokáig vacakolok ezzel a bűzlő holttesttel – gondolta –, a feleségem még gyanút fog. Tán csak nem vesz erőt rajta megint a féltékenység? – A sötétségben is érezte, hogy belesápad a gondolatba. – Még azt találja hinni, hogy a Múzsám volt; mondjuk, a legelső!… Kímélj meg engem, Uram, az asszonyállati rohamoktól!"
A kimerültség ásításra ingerelte, s elszenderült. Álmában halgerincet szopogatott (miután lecsupaszította róla a szájában elomló, fehér húst – meg se kellett mozdítania a nyelvét); s mintha bárkán ringatózott volna, orrlyuka megtelt a tenger sós illatával. Nagyhatalomnak képzelte magát. („Habár a halszálkák a császárok mohó szájpadlását is megcsiklandozzák olykor.") Szemmel láthatóan jó kedve volt. Hegyesre nyírt szakálla kukkra állt a szélben, homloka büszkén domborult, miként a Földgömb kicsinyített mása, haja még barna volt, mint az itáliai katonáskodás idején vagy a lepantói tengeri csatában (a törökök, szerencsére, sehol!), minden rácáfolni látszott arra, hogy Miguel de Cervantes Saavedra az öregkor küszöbére lépett. Legfeljebb hiányzó fél karja juttatta eszébe, hogy a legendás Don Juan de Austria oldalán nagy árat fizetett a spanyolok harci mámoráért.
Az ismeretlen, aszott némber (ezúttal nem a porhüvelye) nemcsak a ráncai közé száradt rizsportól, hanem ámbrától illatozott. Igencsak szigorú küllemű asszonyság benyomását keltette, úri hölgyét, talán templomjáróét, akár az ő felesége. Vállán selyemgyapjú kendő, kezét bolyhos kesztyűbe bújtatta, és cirógatva csucsujgatni kezdte életre keltőjének nagy fantáziával megáldott homlokát.
„Te voltál az, fiam? lehetséges, hogy te volnál?" A sovány női kar, mint valami őserdei lián, tekeredett a nyaka köré; a feltámadt némber szemében könnyek, majd heves mozdulattal magához rántotta megszeppent áldozata fejét, és szájon csókolta.
Ő erős undort érzett, mégse mert mozdulni a szorításból. Előbb anyja jutott eszébe, de hát sehogyan sem ismert az anyja hangjára. Pláne azután, hogy a riasztó némber leült egy himbálózó vaspántos ládára, és alkalmi kedvesét még szorosabban ölelvén magához, nyögdécselve zokogta: „Nem hiába reméltem, hogy mielőtt lehunyom a szemem, hogy utolsó utamra induljak, még egyszer viszontláthatlak téged!"
Aztán bevallotta a legénynek („bár kissé öregecske vagy már!"), hogy az ő komaasszonya híres vajákos volt („a te anyádról beszélek!")… aki, ha akarta, megfagyasztotta a felhőket, amikor pedig kedve támadt, a legviharosabb égbolt is kitisztult… „Nem volt könnyű némely ügyeskedést eltanulni tőle. A kenőcsök készítésében, persze, senki sem múlt felül engem. Még anyád sem."
Azokról a kenőcsökről beszélt, amelyek segítségével ideig-óráig igazi boszorkányokká váltak.
Az író, amikor megébredt, a csoroszlya hullája egy gyékényen hevert letakarva. Minden porcikájától undorodott. Lehetséges, hogy mégis megfogta volt az egyik bokáját, és hátravonszolta ide a bokrok közé? Nem emlékezett rá, hogy mindez az ő érdemének volt köszönhető. Az eget nézte, míg el nem szállt belőle a félelem, hogy bátorságot meríthessen az íráshoz. Már csak egy kis ital hiányzott ahhoz, hogy elemében érezze magát. „Ami képzeletünkben történik – tűnődött –, annyira eleven, hogy nem tudjuk megkülönböztetni attól, amiben igazán és valóságosan részt veszünk."
Meghallván a távoli harangszót, mind türelmetlenebbé vált. Álmában nyugodt lélekkel pillantott le („a fedélzetről"?) a mélybe, s felötlött benne, hogy hány gálya szenvedett hajótörést a parti szirtfalak között.
Most a föld s az ég egymásba érő sötét árnyékát bámulta komoran; a tűzvörös sugarak visszfénye sem tette játékosabbá a minden idegszálában és zsigereiben érzékelhető baljós ringást. Hiába volt szilárd talaj, spanyol föld a talpa alatt. Máskor (visszagondolva a tengeri csatákra) őrjöngve gyászosan égett alattuk a hajó, mindenki pánikba esett, ha nem épp egymásnak, ő azonban a szánalmas emberi önzés és a riasztó ösztönök közepette is tiszteletet parancsolóan nézett fel a csillagokra.
Mi más a mesemondó tudománya? Bátorítani, vagy megmosolyogni… mikor mire van szükség – töprengett magában hányszor; akkor is, midőn egy kórház előtt rongyos köpenyegű, bicegő alakkal találta magát szemtől szemben. – „Megesküdtem volna, hogy Flandria mezején vágtatsz!" – kezdte az erőltetett tréfa hangján, volt katonacimborája imbolygó árnyékára bámulva. A „zászlós úr", akit előreszegzett pikával látott volt utoljára, most botként támaszkodott kardjára. S behunyt szeme mögött azóta is ott siránkozik, bicegve, megnyomorodva, a múlt minden vesztesége, keserűsége.
„Fékezni az önhittet, a kalmárlelkületűt; felébreszteni az álmatagot; cirógatni a szegényt – ismételte el untig magában. – Hát a buja természetű… tán ostort érdemel?! – Ettől egy kicsit maga is meghökkent. – Az én húsom érzéketlenné vált vajon?…"
(Ezt nejecskéjének kell tudnia, aki egy elejtett szóért képes lenne egykettőre belédöfni a sárga nyelű kést. Mint a sarki böllér, nagy, felfúvódott képpel, vérmes szemekkel ment ki utoljára a házból, faképnél hagyva férjét.)
Mérges folyadékként keringett a vér benne is. Haja zsírtól ragyogott, szakálla csaknem olyan büdös volt, mint algíri fogsága idején. „Még egy dilettáns színésznőcskét se tudnál meghódítani! – s a tükörképébe köpött. – Az élet az idő könnyű szárnyain repül – hadonászott nevetségesen a levegőben –, s egyszer csak véget ér."
Nem volt, ki meggyújtsa a lámpát, mikor rájött az írhatnék – tán éppen készült papírra vetni, hogy: fontosabb a betű, mint a kard. Az üres gyomor émelygett. Ilyenkor szokott megtelni a vágóhíd-tér tarisznyás fehérnépekkel és szedett-vedett tolvaj sihederekkel. Ocsmány húsevő ragadozó madarak! Észre se veszik, s falánk ábrándjaik közé ékelődik a halál.
A rosszmájú, epés szavak úgy ragadtak nyelvére, mint legyek a kiömlött borra. „A rossztetteket örököljük. A csecsemő alig húzza ki karját a pólyából, máris felemeli, hogy bosszút álljon azon, akiről azt hiszi, hogy megbántotta. És alig tanul meg valamelyest dadogni, máris leszajházza dajkáját vagy szülőanyját… Mit ér a nemesi lovagi szándék? Miért legyek vesztébe rohanó mén?… Jobb ma egy öszvérfogat."
Ügyefogyottra valló vigyorral ült a lócán, és már csak magának fosta a szót.