[2017. január]

---

Amióta a faluban már csak tizenegy tanuló és négy tanár maradt – ők így együtt az általános iskola –, a tornatanár mezőgazdasági ismereteket is tanít. Azóta a mezőgazdasági ismeretek órán egy örökké nedves homokgödör felett távolugrást gyakorolnak, és népek labdáját játszanak: nyáron labdával, télen pedig hógolyóval. Ebben a játékban a tanulók népek szerint csoportosulnak. Akit eltalál a labda, annak a gólvonal mögé kell állnia, mert meghalt, hogy onnan nézze végig, míg népének minden tagját lelövik, amit úgy hívnak a faluban, hogy elesett. Akad némi nehézség abban, ahogyan a tornatanár a tanulókat csoportosítja. Ezért minden óra után feljegyzi min­denkiről, melyik néphez tartozott. Aki a múlt órán német lehetett, annak a következőn kötelező orosznak lenni, aki pedig a múlt órán orosz volt, az a következő órán német lesz. Előfordul, hogy nem sikerül kellő számú tanulót meggyőzni, hogy oroszok legyenek. Ha már végképp nem tudja, mit tegyen, azt mondja, akkor legyetek mind németek és kész. De mert a tanulók ilyenkor egyáltalán nem értik, miért is kellene harcolni, kettéosztja őket: szászokra és svábokra.
Nyáron piros tinta is van a tanulóknál, azzal festik be magukat, miután lelőtték őket, piros foltok a bőrön és az ingeken.
A tornatanár, azaz az iskolaigazgató, aki egyben zene- és némettanár is, néhány napja a történelemórákat is átvette, mert a népek labdája játék történelemórának is alkalmas.
Az iskola mellett van az óvoda. A gyermekek dalokat énekelnek és verseket szavalnak. A dalok vándorlásról szólnak és vadászatról; a versek az anya és a haza iránti szeretetről. Az óvónő, aki még nagyon fiatal – a faluban ezt hamvasnak nevezik –, és remekül játszik harmonikán, a gyerme­keknek olykor még slágereket is tanít, amelyekben angol szavak is előfordulnak, mint például a darling és a love. Megesik néha, hogy a fiúk a lányok szoknyája alá nyúlkálnak, vagy a női vécé ujjszéles ajtórésén keresztül leselkednek: az óvónő ezt szégyennek nevezi. S mivel ez időről időre előfordul, az óvodában is szülői értekezleteket kell tartani: a faluban ezeket szülői megbeszéléseknek nevezik. A szülői értekezleteken az óvónő útmutatásokat ad – ezeket a faluban tanácsolásnak nevezik – arra vonatkozóan, hogyan büntessék a gyerekeiket. A leginkább ajánlott büntetés, amely mindenféle vétségnél alkalmazható, a házi őrizet. A gyermekek egy-két hétig, miután hazaértek az óvodából, nem mehetnek ki az utcára.
Az óvoda mellett van a piactér. A piactéren évekkel ezelőtt juhokat, kecskéket, teheneket és lovakat adtak-vettek. Most egyetlen alkalommal jönnek, tavasszal, a szomszéd faluból álarcos férfiak faládában malacot hoznak a szekéren. A malacokat csak párosával adják-veszik. Az áruk kevésbé függ a súlytól, sokkal inkább a fajtól – ezt a faluban fajtának nevezik. Az eladók egy szomszédot vagy egy rokont hoznak magukkal, szakértő tekintettel vizslatják a malac testfelépítését – ezt a faluban alkatnak nevezik: hogy rövid-e a lába vagy hosszú, milyen a füle, orra, sörtéje, hogy göndör-e vagy egyenes a farka. A fekete foltos malacokat és a különböző színű, szemű malacokat – ezeket a faluban szerencsétlenséget hozó malacoknak nevezik –, ha nem féláron akarja eladni, az eladó kénytelen visszatenni a faládába és visszavinni a vásárból.
A disznón kívül a falusiak nyulat, méheket és szárnyasokat is tenyésztenek. A szárnyasokat és a nyulakat az újságban kisállatoknak, azokat az embereket pedig, akik szárnyasokat és nyulakat tenyésztenek, kisállattenyész­tőknek nevezik.
A falubeliek a disznón és kisállatokon kívül kutyát és macskát is tartanak, őket, mert évtizedek óta kereszteződnek, már nem lehet megkülönböztetni egymástól. A macskák veszélyesebbek, mint a kutyák, ők a nyulakkal is kereszteződnek – ezt a faluban párosodásnak nevezik.
A falu legöregebb emberének, aki két világháborút és sok minden mást és másokat is túlélt, volt egy nagy vörös macskája. A nőstény nyula egymás után háromszor hozott a világra vörös és foltos kölyköket – ezt a faluban fialásnak nevezik –, amik nyávogtak, és amiket a falu legöregebbje minden alkalommal vízbe fojtott. A harmadik alkalom után a falu legöregebbje felakasztotta a macskáját. Azóta a nőstény nyúl csíkos fiakat ellett, és a szomszéd a második alkalom után felakasztotta csíkos macskáját. Utolsó alkalommal a nőstény nyúl fészkében hosszú, göndör szőrű fiak születtek, mert a szomszéd utcából vagy faluból való macska, egy falubéli kutya és egy falubéli macska keveréke: hosszú, göndör szőrt visel. A falu legöregebbje nem tudja, mitévő legyen, ezért leöli a nőstény nyulat, és elássa, mert nem akarja megenni a húsát, hiszen évek óta macskákat hordoz a hasában. Olaszországban, tudja azt a faluban mindenki, a háborús fogságban macskahúst evett. De ez ugyancsak nem jelenti azt, véli a falu legöregebbje, hogy a nyúl paráználkodását neki el kellene viselnie, hiszen egy sváb falu hál’istennek, hangsúlyozza, nem Olaszországban van, habár olykor az a benyomása, hogy akár Szardíniában is lehetne. Ezen benyomását a falubeliek az ő érszűkületének tulajdonítják, és azt mondják, sűrű már a vér a fejében.
A vásártér mellett van a néptanács, amit a faluban községházának neveznek. A tanácsépület egy parasztház és egy falusi templom ötvözete. A parasztházból van a nyitott verandája, amelyet cölöpökkel megtámasztott mellvéd vesz körül, az apró, homályos ablakok, a barna redőnyök, a rózsa­színűre meszelt falak és a zöldre meszelt talapzat. A falusi templomból van a bejárat előtti négy lépcső, az ajtó fölötti boltív, a kétrészes vakajtó a rácsos réssel, a szobák csendje és a tetőtérben a baglyok és a denevérek – ezeket a faluban férgeknek nevezik.
A polgármester, akit bírónak neveznek a faluban, a községházán tartja a gyűléseit. A jelenlévők között vannak dohányosok, akik távollétükben dohányoznak, nemdohányzók, akik nem dohányoznak és alszanak, alkoholisták, akiket a faluban iszákosoknak neveznek, és akik az üvegeket a szék alatt tartogatják, valamint nemalkoholisták és nemdohányzók, akik együgyűek – őket a faluban tisztességesnek nevezik –, akik úgy tesznek, mintha odafigyelnének, de közben teljesen másra gondolnak, ha sikerül egyáltalán gondolkodniuk.
Ha megérkeznek a faluba, az idegenek is felkeresik a néptanácsot, mert ha rákényszerülnek, ők is a hátsó udvarba járnak pisilni, ezt a faluban vizelésnek hívják. A budi, amely a nőtanács hátsó udvarában áll, nyilvános, különösen, hogy sem ajtaja, sem teteje nincs. A néptanács és a templom közötti számos hasonlóság ellenére még soha nem fordult elő, hogy egy idegen a néptanács helyett a templomba ment volna be, hiszen a templomot felismerhetővé teszi a keresztje, a néptanácsot pedig a dicsőség táblája, ezt a faluban dicsőségdoboznak nevezik. A dicsőségdobozba újságokat függesztenek ki, amiket, miután teljesen megsárgultak és olvashatatlanná váltak, kicserélnek.
A néptanács mellett van a fodrászat, amit a faluban borbélynak neveznek. A borbélynál ott áll egy szék a tükör előtt, egy szeneskályha a sarokban és egy fapad a fal mellett, amin a vendégek, akiket a faluban kuncsaftoknak neveznek, ücsörögnek és alszanak, ezt a faluban várakozásnak nevezik.
A kuncsaftok között egyik sem idősebb százévesnél. A borotváláson kívül mindannyian hajvágást is kérnek, még azok is, akiknek nincs már hajuk. A fordrász, akit a faluban borbélynak neveznek, minden borotválás után megfeni a borotvát egy bőrszíjon, amely himbálózni és surrogni kezd; majd a fiatalabb kuncsaftoknak, a hetven alattiaknak kölnivel dörzsöli be az arcát, az idősebbeknek pedig spiritusszal, hiszen nem illik, ezt a faluban úgy mondják: nem áll jól, ha egy idős ember kölnitől illatozik, ezt a faluban úgy mondják: kölnitől bűzlik.
A borbélyüzlet mellett és a néptanács előtt betonplaccot öntöttek, ezt a faluban úgy mondják: a templomszentelő tér. Ezen a betonplaccon táncolnak a templomszentelő párok.
Amióta a falu egyre jobban zsugorodik, mert az emberek elvándorolnak: ha nem is máshová, legalább a városig, azóta a templomszentelés egyre nagyobb ünnep, a népviselet pedig egyre ünnepélyesebb lett: így az újságok nem tehetnek mást, mint hogy minden, ha nem is nagyközösségnek, de legalábbis közösségnek nevezett falu minden templomszenteléséről részletesen beszámol. S mivel minden falu minden templomszentelése más-más vasárnapra esik, ezért saját ünnepe előtt vagy után – ezt a faluban a templomszentelés ünnepének nevezik – minden templomszentelő pár a szomszédos falu templomszentelésére is elmegy, ezt nevezik a faluban összetartásnak. Ám mivel a Bánátban minden falu szomszédos, minden egyes templomszentelésen ugyanazok a párok, ugyanazok a nézők és ugyanaz a zenekar. A templomszentelés ünnepének köszönhetően ismeri egymást az ifjúság az egész Bánátban, s így gyakrabban születnek faluközi házasságok, ha a szülőket sikerül meggyőzni, hogy bár nem ugyanazon faluból valók, de mégiscsak mindketten németek.
A borbélyüzlet mellett található a fogyasztószövetkezet, amit a faluban boltnak neveznek, ami öt négyzetméter, és konyharuhát, fejkendőt, lekvárt, sót, barhentet, házipapucsot és egy kupac könyvet is árul a korai hatvanas évekből. Az eladónő cukorbeteg, és bizonyosan a szomszéd faluból származik, mert ott van cukrászda, és ott használják a Franciska nevet.
A mi falunkban a nők neve Magdalena – őket a faluban Leninek hívják; vagy Theresia – őket a faluban Resinek hívják. A mi falunkban a férfiak neve vagy Matthias – őket Matznak –, vagy Johann – őket pedig Hansnak nevezik. A családnevek a mi falunkban mesterségnevek: Schuster, Schneider, Wagner – és állatnevek – Wolf, Baer, Fuchs. Ezeken a neveken kívül még két név van a mi falunkban: Schauder és Stumper, ezekről senki nem tudja, honnan erednek. Néhány bánáti, úgynevezett nyelvkutató úgynevezett nyelvkutatások révén bebizonyította, hogy ezek a nevek más nevek átalakításával jöttek létre. Ezeken a neveken kívül vannak még a faluban gúnynevek, amiket a faluban csúfneveknek neveznek: Schmalzbauer, Geizhals.
A fogyasztószövetkezet mellett van a kultúrotthon. A kultúrotthonban tartják, ha esik az eső, a templomszentelést; az esküvőket, ha esik vagy zuhog az eső, ha havazik vagy ha szép az idő. A kultúrotthonnak is négy lép­csője van, vastag, fából készült vakajtaján rácsos rés, boltíves bejárata, apró, homályos ablakai, barna redőnye és mindenféle férgek a padlóján. Egy apró, töksötét teremben, ahol a mozi vetítőgépe állt, és ahol – amióta senki nem jár már moziba – egyre több esküvőt tartanak, áll egy nagy kályha, amit a faluban sparhertnek neveznek, s amit egy nagy, beépített kazánnal szereltek fel. Amióta a megrothadt padlót parkettára cserélték, az idős esküvői vendégek, akiket a faluban lakodalmas párnak neveznek, valcer és foxtrott helyett megint táncolnak polkát is.
A kultúrotthon mellett áll a posta. A postának két alkalmazottja van: a postás, akit a faluban levélkihordónak neveznek, és a telefonista, akit a faluban telefonosnének neveznek és aki a postás felesége. Miután telefonálással roppant ritkán kell foglalatoskodnia, a postásné pecsételi le a beér­kező, és, miután esténként a levélkasztnit kiürítették, a kimenő postát is. A postásné kívülről és belülről ismer minden levelet, s ezért a falubeliek legtitkosabb gondolatairól is tudomása van.
A posta mellett van a milícia. A milicista, akit a faluban Kéknek neveznek, időről időre bemegy egy kis szobába, amit a faluban irodának neveznek, s amiben egy üres asztal és egy szék található, az ablakhoz lép és szel­lőztet, míg elszívja külföldi cigarettáját, a szobát, majd ismét becsukja az ablakot, visszaakasztja az ajtóra a lakatot, és elmegy a postára. A postásnével aztán órák hosszát üldögél a magas pult mögött, és mesél.
A falunak három mellékutcája van, ezeket a faluban hátsó utcáknak nevezik, mert az egyik egy iskola mögött található, és a termelőszövetkezetben ér véget, a második a fogyasztási szövetkezet mögött található, és az állatfarmnál végződik, a harmadik pedig a posta mögött, és a temetővel végződik.
A mellékutcák házsorokból állnak. A házsorok házait mind egyforma rózsaszínűre meszelték, egyforma zöld az alapzatuk, és egyforma barna a redőnyük. Egymástól csak a házszámtáblájuk miatt különböznek. A mellékutcákban korán reggel, amikor még virrad, hallani lehet a tyúkok kotkodácsolását, a ludak gágogását és sziszegését. Ha odakint teljesen világos lett, amit a faluban napvilágnak neveznek, a kotkodácsolást, a gágogást és a sziszegést elnyomja a nők hangja, akiket a faluban háziasszonyoknak neveznek, s akik a kerítések és kertek fölött átbeszélnek egymáshoz, amit a faluban pletykálásnak neveznek. A kertek mindig frissen gereblyézve és gyomlálva, amit a faluban rendezettnek neveznek.
A házak a faluban tiszták. A háziasszonyok egész nap takarítanak, törölgetnek, söpörnek és sikálnak, ezt a faluban úgy mondják: házias és jó gazdasszony. Szombatonként a kerítéseken perzsaszőnyegek lógnak, amelyek akkorák, mint a fél udvar, és amelyeket a faluban perzsának neveznek. Kiporolják, kikefélik, kifésülik s utána visszateszik őket a díszszobába, amit a faluban tisztaszobának neveznek. A tisztaszobában cseresznye- vagy hársfából készült, sötét, polírozott bútorok állnak, rajtuk dió- vagy rózsafurnír.
A bútorokon nippholmik, amiket a faluban figuráknak neveznek, és a bogaraktól s a pillangóktól a lovakig különböző állatokat ábrázolnak. Igencsak közkedveltek az oroszlánok, az elefántok és a jegesmedvék, mert ezek az állatok a Bánát környékén, amit az újságokban Bánátországnak, a faluban pedig belföldnek neveznek, nem léteznek, viszont más országokban, amiket a faluban külföldnek neveznek, előfordulnak.
A falu legöregebbje évek óta kívánkozik külföldre, amit a faluban Nyugatnak neveznek, meglátogatni egy a háborús fogságbéli jó barátját, hogy láthasson igazi oroszlánt.
Az ablakokon fehér nejlonfüggönyök lógnak, amiket a faluban csipkefüggönyöknek neveznek. Sok háziasszony rokonokkal hozatja a csipkefüggönyöket külföldről, s a szép ajándékot néhány kiló házikolbásszal vagy egy füstölt disznócsülökkel egyenlíti ki. Megéri a csipkefüggöny, mondják, mert mivel a szobát nem lakják, amit a faluban megkímélésnek neveznek, megmarad még a gyermekeiknek és unokáiknak is, akiket a faluban a gyermekeik gyermekeinek neveznek.
A házaknak két részre osztott udvaruk van, ezeket a faluban az elsőud­varnak és a hátsóudvarnak nevezik. Az elsőudvarban, a házmagas szőlőáll­vány alatt és az alátámasztott selyemrózsabokrok között állnak a színes kerti törpék és a nagy, zöld levelibékák, amiket a faluban kertibékának neveznek. A hátsóudvarban vannak a szárnyasok és a sötét, gőzölgő helyiségek, amelyekben főzni, enni, mosni, vasalni és aludni szoktak, ezeket a faluban nyári konyhának nevezik. A falubeliek a hetet a főzés menetrendje szerint húsnapokra és lisztnapokra osztják. A falusiak zsírosan, sósan és borsozva étkeznek. Ám ha a faluorvos megtiltja a zsírt, a sózást és a borsozást, akkor a falubeliek zsírtalanul, sótlanul és borsmentesen étkeznek, és evés közben azt mondogatják, hogy az egészség mindenek felett, és hogy az élet már nem olyan szép, ha már nem lehet mindent enni, és azt, hogy: a jó étel elfeledteti a gondokat.
A mellékutcák mögött terülnek el a termelőszövetkezet és az állami farm földjei. A földek nagyok és laposak. A növények télen a fagytól szenvednek, amit a faluban kifagyásnak, tavasszal a nedvességtől, amit a faluban kirothadásnak, nyáron a hőségtől, amit a faluban kiszáradásnak neveznek. És ősszel betakarításkor esős az idő, amit az újságokban betakarítási kampánynak neveznek, és ami az újságokban októberben véget ér, és a faluban még decemberben sem ér véget. És a mély lyukak, amelyeket télen a földeken látni, sem az eke barázdáinak, hanem a parasztoknak a lábnyomai, akik aratáskor a csizmaszár peremén túlig süppednek a földbe. Néhány paraszt azt mondja, hogy az államosítás óta, amit a faluban elvételnek neveznek, nincs igazi aratás többé. Amióta elvették, mondják a parasztok, a legjobb földek sem érnek semmit, és a falu legöregebbje azt állítja, hogy a kertek földje és az állam földje között nagyon nagy a különbség, olyan nagy, mintha soha nem lett volna egy és ugyanaz a föld.
A föld, amely a falu körül terül el, a termelőszövetkezet és az állami farm földje. A termelőszövetkezet földje az első mellékutca mögött van, az állami farm földje pedig a második mellékutca mögött.
A termelőszövetkezet áll egy elöljáróból, aki a polgármester testvére, négy mérnökből, közülük egy a gyomért, egy a hét tehénért és a tizenegy disznóért, egy a három hektár uborkáért és a két hektár paradicsomért, egy pedig a három traktorért felelős; hét termelőszövetkezeti parasztból, akik ötven fölött járnak, és akiket a faluban tagoknak neveznek, s a mérnökök leánynak és legénynek szólítanak. A gyűléseken a mérnökök a gyenge aratást és a temelőszövetkezet adósságait a földnek tulajdonítják, amely a gabonának túl homokos, a zöldségnek pedig nem eléggé homokos. A föld a bogáncsnak és a szuláknak jó, ami a gabonát és a zöldséget, amit a mérnökök kultúrának neveznek, megfojtja. A mérnök, aki a gyomért felel, azt mondja, hogy a termelőszövetkezet földje túl savas és túl ragacsos.
Az állami farm áll egy elöljáróból, aki a faluban direktornak neveznek, aki a polgármester sógora és a termelőszövetkezet elöljárójának a testvére; öt mérnökből, akik közül egy a kilenc tehénért és a tizenöt disznóért, egy a hat hektár répáért és a tíz hektár krumpliért, egy a gabonáért és egy a gyümölcsösért, amit a faluban faiskolának neveznek, felelős; és száz munkásból, akik az állami farm elhagyott tyúkóljaiban laknak. A mérnökök az állami farm gyenge aratását a földnek tulajdonítják, amely a gabonának túl sós, a zöldségnek és a gyümölcsfáknak nem elég sós. Jó a föld a pipacsnak és a búzavirágnak, amik a földön tarkán világítanak, és, ahogy a mérnökök mondják, a fényképeken meg élesen világítanak. Az egykori mérnök, aki a gyomért volt felelős, a múlt évben a pipacs és a búzavirág élénk színének köszönhetően Craiován, román és bolgár fotósok barátságos kiállításán egy színes képéért első díjban részesült, amit a faluban nyerésnek neveztek. A díj egy olaszországi kirándulást jelentett. Az utazás óta a brigadéros, aki a polgármesternek, a termelőszövetkezet elöljárójának és az állami farm igazgatójának unokatestvére, felel a gyomért.
A harmadik hátsóutca mögött terül el a temető. A temetőnek kökénybokor-sövénye van, és nehéz, fekete vaskapuja. A főút végén áll egy kápolna, amely a falu templomának kicsinyített mása, és amely úgy néz ki, mint egy magasabb fajta nyári konyha.
A kápolnát az első világháború előtt a mészáros, aki, miután túlélte a háborút, Rómába utazott, ahol látta a pápát, akit a faluban szentatyának neveztek, építtette, amit a faluban alapításnak neveztek. A felesége, akit a faluban, bár varrónő volt, mészárosnénak neveztek, néhány nappal azután, hogy elkészült a kápolna, halt meg, és a kápolna alá, a családi kriptába helyezték, ezt a faluban úgy mondták: eltemették.
A kápolna alatt a hernyókon és a vakondokon kívül, amik az egész te­metőben előfordultak, kígyók is voltak. Ezen kígyók iránti undorában él még ma is a mészáros, és a falu legöregebbje lett belőle.
Minden halott, kivéve a mészárosnét, sírban fekszik, ezt a faluban úgy mondják: nyugszik. A falu halottai halálra ették, halálra itták magukat, amit a faluban úgy mondtak: halálra dolgozták magukat. Kivételt képeznek a hősök, akikről feltételezik, hogy halálra harcolták magukat. Öngyilkos a faluban nincs, hiszen a falu minden lakójának egészséges emberi esze van, amit késő öregkorban sem veszít el.
A hősök, akiket a faluban elesetteknek neveznek, azért vannak, hogy bebizonyítsák, nem hiába haltak meg, amit a faluban úgy mondanak, hő­si halálra leltek, mert valószínűnek tartják, hogy keresték azt, ugyanabban a temetőben egyenesen kétszer temették el őket: egyszer a mindenkori család mellé és egyszer a hősök keresztje alá. A valóságban azonban valahol egy tömegsírban hevernek, amit a faluban úgy mondanak: ottmaradt a háborúban. Az elesettek sírhantján többnyire fehér vagy szürke obeliszk áll. Azoknak a halottaknak, akiknek évekkel korábban földjeik voltak, most fehér márványkereszt áll a feje fölött. A napszámosaiknak, akiket a faluban cselédeknek neveztek, ónozott bádogkereszt, a fiatalon meghalt, egyedülálló szolgálólányoknak, akiket a faluban szolgálóknak neveztek, fekete, pácolt fakereszt. Így látható a temetőben, ha egy holtat eltemetnek, hogy elő­dei, akiket a faluban ősöknek neveznek, urak vagy szolgák voltak.
A legnagyobb kereszt a Hősök Keresztje. Magasabb a kápolnánál. Rajta áll minden háború minden frontjának minden hősének neve, még az eltűnteké is, akiket a faluban elhurcoltaknak neveznek, feljegyezve.
Becsukom magam mögött a fekete temetőkaput. A temető mögött terül el a rét, amit a faluban legelőnek neveznek. A legelőn elszórtan fák állnak.
Felmászom egy fára, amely a rét szélén áll, de amely éppúgy állhatna a falu közepén is, ha éppen nem a falu közepén áll. Két kezemmel tartom magam az ágon, és látom a szomszéd falu templomtornyát, amelynek harmadik lépcsőjén egy katicabogár a jobb szárnyát tisztogatja.

BENKŐ GITTA fordítása