[Látó, 2012. január]

Federico García Lorca emlékére

Részletek

HOLD A SZAHARÁBAN

Átirat

A hold csónakja szoknyád billenti a fövenyen.
Ezek a szeles, nyári napszakok. Szőke pillád csukva,
hajadon horgonyt vet a sátán éj,
kiköti hajóját a cédrus langy partjainál.
Lihegsz, ring vajszín csípőd, átkarollak,
gyöngyöt szór ránk a vágy.
Te vagy, ki rímeket súgva ülsz itt,
vagy egy végzetes idegen,
napszítta, barna földről,
hol karavánban nincs pihenő,
csak vadvörös ágyék, rőten izzó homok,
boa és vipera, mely hangtalan öl?

Ha kaleidoszkópban jövőnkbe látnék,
fölfedezhetném lényeged. Ne érezzek mást,
csak tested őrjítő illatát,
vad gyönyörtől s kagylók énekétől lankadsz.
Beléd vetem magom, birtokomnak veszlek,
mint támadó nőstényét a tigris.
Mi vezet szeméremszőrzeted bodzavirágához,
hogy bízzam rád horgas vesszőm, drága kincsemet?

Tímea, honnan jössz, nap aranyától szőkén?
Nyelvemen csusszan dióbél bőröd, s ha így látlak párnámon,
vérszín bimbóddal pőrén, hiszem szavát
öröklétről költött szerelemnek,
mit kopasz csillagjósok,
Szaharák nem igazítnak, elhiszem nedűivel
a bacchanáliát, hol borral öntözzük gégénk,
szerető haramiák.

Az éj gránittárnáiból visszhang sem felel,
fekete pohárban megérett testvériségként köt a vér.

Te fedeztél fel engem e döbbent iszonyatban,
hol kínai kertek kandeláberei
lobbannak sorra el,
s a rózsa, az ismeretlen, szimmetriájával figyel,
s megjelenik újra, mint az óceán,
sok ezer alakban?

AZ ÖRDÖG GITÁRJÁN

Lázas jelenés; csillagképek szédületében
az éj unikornisa vágtáz,
tárul a sötétség öble a meztelenségben,
őre a cigány bűnnek,
ellopja halálos késpengével
részegítő szerelmünk.
Citromfák éjféli fűszerében
arany gömbök izzanak pajzán forróságban,
két hold az égen, bika ezüst szarvai,
ében tincsű torreádor döfi szügyébe tőrét,
kék atlaszában cirregő tücskök édes zenéje.

Tamaritkertben fogan meg nászunk,
teljesség kezdete ez, s csontig metsző, iszonyú vége
zuhanás a halálbűn vérszagú földjére.

Jázmin szirma hull az éjjeli Guadalquivirba,
lenget a dús narancsfa csipkés árnya.
Barnán gyúl mellbimbód,
birsízű a combod,
hajadban fekete violaszál, árva sírod a kopár föld
s a lomb.

Lódobaj hallik messze;
marokra fogom rézszín melled a cipruslomb tövén,
vékony sugárlánc nyakadon,
tenyeredben aranypénz,
e lopott, végzetes szerelem bánata. 

Arabeszk fátylat végy, takard el arcod,
életedben ne űzzön soha már idegen kéj,
sötétlő szeretők vérpiros karavánja.

A cédrus alatt ördög fekete gitárja peng,
zokogsz benne –
sóhajod mészfehér, törékeny boltív,
kápolnák imája.

Telehold az andalúz kert labirintusában.

Imádlak ez átok sújtotta ében szerelemben,
metszett torkú kanári leszel majd,
magad maradván,
s belehalsz a léleksúlyt vivő Guadalquivirba.

ARCOD, ANDALÚZOKÉ

Rezzen a hold fényében a szélben lehajló citromág,
e vérszagú éjben kígyók
mágikus szempárja figyel,
ellankad a narancsfa túlérett gyömölcse terhétől,
míg csontjaink aranyként izzanak;
a két tökéletes test összehajlik,
mint két kialvatlan platánág;
közös kincsünk e lázpiros szerelem,
két barna mellbimbód őrjítő piruettje,
arányos, fehér combod vörössé forrósul a láztól,
fogsorom nyomai benne s a melleden.

Vérszínű kéj kábít, hogy kimondjalak,
e combtőig mezítlen éjszakán,
midőn sarkig kicsapódik a lélek ajtaja,
betakar hajsátrad feketéje s a szemedé;
csípőd bölcsője alatt
farod izzó holdjai világítanak,
mint az utolsó éj álma a lázas szembogárban.

Szemérmed puha bozótja,
a domború, világszép metszésig
átég lelkemen, átég az éjen,
ágyékod fehér harmatában izzom,
míg suhog az éj ördögi, cigány leple,
s te itt vagy – örök hívás.

Arcod andalúzoké, érzékien nőies és szabályos,
fehéren izzik velünk az ágy;
felszürcsölöd velőm, hogy megszerezz,
s közös éjszakánk után ne láthass mást soha többé.
Csak én létezem – egyetlenem vagy.

CIGÁNYANGYAL

Fekete tincsű, rézbőrű cigányangyal,
mezítlen hátsód gömbjei világítanak,
halántékodon ezüst fejék a hold sarlója,
nászunk arabs, telivér szerelmét
izzítja képzelhetetlen,
pajzán forrósággá,
a lélek röpte egyesül melleid
dombormívű izzásával,
ahogy vérnarancs nedve csordul
ágyékodon át szemérmed dombjáig,
hogy föligyam ez ízes nedűt.

Ágyékodon a só kobaltkék tenger
illatát fújja orrom pórusaiba,
fürtjeid ragyognak, mint ében csigaházak
tengerparti láncsora;
véresre harapod a szám a lázban.

Egyesülsz lényem misztériumával,
prédának veszem mezítlen, izzó tested,
támadlak, hogy higgy erőmben, s úgy szeress,
álmaim labirintusában is kövess,
engem, kit kerestél mindig.

Óvlak,
de kidoblak az éjszaka
forró vermébe,
hogy szabadulj végleg a földi félelem
veszejtő terheitől,
s hozzám megtérve társam légy örökkön,
felejthetetlen mágiámban.

FEKETE FÉLHOLD

Két szemöldököd két fekete félhold,
világítanak alatta mandulaszemeid
lágy metszésű ívei,
lenyugodott a nap;
sűrűsödik az éjszaka bora,
öthúros andalúz gitár sír,
siguirya s elvesztett cigánylány siratóéneke
leng a narancsfák árnyéka mögött,
hol fölviláglik mezítlen tested.

Cipruslombok suhogtatják a szélben
arany ékeid,
mintha ezer csengettyű szólna,
a vágy kék rózsái hajadban,
andalúz, egy tőről metszett cigánylány vagy,
iszonyú szépség.

Csípődről lehull a kláris,
lefut ágyékodig, szemed hív félénken,
s a láztól egyre merészebben.

Vadít szűzi nőstényillatod,
ahogy gyönyörben szétterülsz
a fa alatt, s ősi magom megfogan.
Mályvaszín kéjtől szédülten járom végig
feszes melleid csillogó félgömbjeit,
átkarolom lótuszvirág derekad,
s harmatom fehér liliomszirmait
fénylő farodra szórom.

Pihenünk a citromfa tövében,
a szerelem aprócska

nádirigója énekel még,
lélegzete lüktet lelkünk ritmusában.

Ahogy felszáll a hajnal fehér papagája,
hallszik még a gitárpengetés,
az utolsó akkordok,
a kasztanyett lazuló ütemei,
a hetedik napon, amikor megszületnek,
s örökre élnek az andalúz fantáziák.